Lukáts János: A négylábú kapitány 10/20

A négylábú kapitány

Honolulu, a zászlók városa

Matakó ébredt elsőnek, talpra ugrott, és kis híján átesett a kapitány kinyújtott, öles lábán. Wong úr a karszékben szunyókált, hortyogása a házőrző kutyák csaholásával vetekedett.
Matakó körülnézett, szeme megakadt az elefánton. Üres volt a cserépkassza, a belegyűrt és a kisimított dollárok halomban álltak mellette az alacsony asztalkán. Matakó számolni ugyan nem tudott, de a pénz értékét csalhatatlanul ismerte. Habozás nélkül elvett ötven dollárt, üzlettársnak tekintette magát, aki a vállalkozás folyó költségeit egészítette ki, és eszébe se jutott, hogy aggályoskodjék. Gondot csak az okozott, hogy miként értesítse minderről a hortyogó kapitányt. Az írás nem volt Matakó erőssége. Ezért kivett még ötven dollárt, az ezerdolláros nagy kupac mellé egy kisebb kupacot halmozott ebből az ötvenből. Ennyi van, – és ennyit vittem el! Igazán érthető üzenet! – fogalmazta meg szándékát, azzal kiosont a házból.
Rohant a Frász fiúkhoz, kirángatta őket ágyukból, vagy mit is beszélek, a felfordított, öreg halászbárka alól, ahol a száraz évszakban a búvóhelyük volt. Frász Egy és Frász Kettő szótlanul követte Matakót, aki futtában, hátrafelé közölte velük haditervét, vagy inkább adta ki a parancsot a két testvérnek. Frászék egykedvűen tudomásul vették a zászlók dolgát, a házról-házra járást, nem volt ez újdonság számukra. Csak akkor kezdtek hüledezni, amikor Matakó a honolului zsibvásárnak arra a részére terelte őket, ahol a használt ruhákat árulták. A korareggeli ügyfelek aztán perceken belül megalkudtak két olyan öltönyre, amelyet új korában amerikai polgárgyerekek viselhettek, és legföljebb két gazdájuk volt ezután. Frászéknak ilyen ruhája sose volt, és irtóztak a gondolattól, hogy a ruhákat egyszer is magukra öltsék, de Matakóval nem lehetett vitatkozni. A ruhát rájuk próbálta a zsibárus (vagyis egyetlen pillanatig eléjük tartotta), aztán papírba csomagolta, az alig idősebb ügyintéző-pénztáros utasításai szerint. Matakó a két ruha árát ötven dollárra alkudta le, sírva közölte az árussal, hogy két vidéki rokonfiúnak lesz, akik csak ünneplőben vehetnek részt az Árvagyerekek Bálján. A papírcsomaggal aztán rohantak a bambuszhajlék felé.
A kapitány nehezen ébredt, öles lábait maga alá húzta, lapáttenyerét messze lökte magától, ásított, vagyis elbődült, akár egy marcona oroszlánfóka, és máris ébren volt. Tikura asszony a tűt kereste maga körül, a kapitány elégedetten mutatta a zászlóhalmot, és a tetejébe szúrva az éjszakai őrségre kiállított varrótűket.
– Látom, a fiú elment, és elvitt magával ötven dollárt. – állapította meg Tikura asszony, az elefántra pillantva.
– Honnan tudja? – képedt el a kapitány.
– Oda van írva, – mutatott az asztalra az anyó, – csak maga nem tud olvasni! – Aztán kicsoszogott a konyhába, hogy reggelit készítsen a kapitánynak, a kapitány pedig a pipájával beszélte meg a különös üzenetet.
Mint a vihar vágódott be a házba szélvész-Matakó és a hurrikán-Frász testvérek.
– Nyírja meg őket, kapitány, mossa meg őket, Tikura asszony, aztán adják rájuk az ünneplőt. Én rohanok! – és szélvész-Matakó rohant. Wong kapitány átengedte a rászabott feladatot Tikura asszonynak.
Negyedóra elteltével alaposan lecsutakolva téblábolt a két süvölvény a bambuszhajlékban. Amint a galléros inget és a csíkos pantallót rájuk parancsolta Tikura asszony, akárha két apró sztepptáncos állt volna a parketten. A kapitány alig ismert rájuk, és ők maguk is hangos nevetésre fakadtak, amint egymásra néztek. De nevettükben – ami pedig szokásuk volt – nem mertek a földre hemperedni. Wong kapitány hozta az ollót, Tikura asszony körülnyírta a borzas főket, a fiúkat pedig az ünneplő ruhában – stílusosan szólva – a frász kerülgette. Aztán egy ládikát (kisebbet, mint a nagy volt) megtöltöttek zászlóval, és útnak indultak.
– Vidor! – kiáltották elmenőben az új köszönést, és a kapitány szeme elfelhősödött. Tikura asszony szipogni kezdett, és a Frász-fiúk fejét gyengéden összeütötte.
Amint a kis zászlóárusok elviharzottak, a kapitány sem bírt a türelmetlenségével. Többször végigjárta a házat, a kerti lakból előkereste a hajófestő nagy ecsetet, meg a kicsit, meg az egészen aprót, nagy gonddal zsákjába gyömöszölte, és elindult. Az ajtóból visszafordult Tikura asszonyhoz: – Készítsen a lurkóknak valami tisztességes ebédet, ha ugyan még valaha visszajönnek! – szólt, aztán rövid gondolkodás után hozzátette: – Egyébként: Vidor! – és elment. Tikura asszony ismét szipogni kezdett, és készített a lurkóknak valami tisztességes ebédet.
Frász Egy és Frász Kettő a honolului kertvárosban próbált először szerencsét. A módosabb házakat szemelték ki, volt némi tapasztalatuk, hogy a ház képe alapján a gazda pénztárcájának a vastagságát kitalálják. Külsőjük ugyan a felismerhetetlenségig megváltozott, ezúttal a szándékuk is tisztességes volt, de azért kerülték a korábban végiglátogatott villákat.
Szerények voltak és jó modort erőltettek magukra. Ajtónyitáskor egymásnak adták a szót. Az elveszett kutyáról beszéltek, aki a tengeren hánykódik, és a feldíszített hajóról, amelyről már csak ez az egyetlen zászló hiányzik.
A megkörnyékezett honoluluiak látták a szépen felöltözött kisfiúkat és a csinos ládikát, hallották a szívszorító történetet, – és nem tudtak ellenállni a zászlók csábításának. Frász Egy megmutatta, miként fognak a zászlók büszkén és vidáman lobogni árbocon és kötélen (az Öné, nagyságos úr, éppen az árboc csúcsán!), Frász Kettő pedig kiterítette a választékot. Legtöbben fontoskodva hajoltak a selyem háromszögek fölé, és nagy műgonddal kanyarították oda a nevüket a zászló közepére, mások alig merték a fényes selyemhez értetni a töltőtollat, a nádszálirónt vagy az ecsetet.
– Az én nevemet hímezzétek bele, megfizetem! – düllesztette ki a mellét egy olajkereskedő. Frász Egy szólni akart, hogy ilyesmire aztán nincs idejük, de Frász Kettő készséggel felvállalta, – mindössze az alapösszeg kétszereséért. – Időtálló befektetés! – szólt mosolyogva, mire az olajkereskedő hangosan felkacagott, Frász Kettőt hátba ütötte, és még egy húszdollárost dugott a kialkudott százas mellé.
– A nevét, nagyságos Mister! – és kérdően nézett Frász Kettő az olajosra.
– Nyam! – mondta Nyam úr.
– Nyam! – ismételte Frász Kettő Frász Egy felé.
– Nyam! – bólintott Frász Egy Frász Kettő felé, és – mintha följegyezné, – noteszába gondos krikszkrakszot rajzolt, majd noteszét a ládába csúsztatta. Nyam úr elégedetten dörzsölte a tenyerét, a két testvér pedig a sarkon öt percig görnyedt a nevetéstől, Frász Kettő a húsz dollárt gondosan áttette a csíkos nadrág farzsebébe, mert ezt magánjövedelemnek tekintette. – Majd azt mondjuk, az ő zászlója van az árboc tetején, ott megnézheti! – és nevettükben már el is felejtették Nyam urat.
Egy öreg bagolyvárban kitartóan kopogtak, míg végre a tulajdonos, egy bizalmatlan asszonyság, kidugta a fejét. Frász Egy elrebegte a száműzött kutya megható történetét, de az asszonyság közbevágott: – Nekem macskáim vannak, ki nem állhatom a kutyákat! – és már becsapni készült a leselkedő ablakot.
– Nos, ettől a kutyától kell megmenteni a hajón rekedt kilenc macskát! – folytatta a megkezdett történetet Frász Kettő, és a szeme se rebbent. Frász Egy buzgón bólogatott, és hangosan felsóhajtott. Az asszonyság három világoskék zászlót vett, de a saját neve helyett a macskái nevét körmölte rá: – Ezt az aranyoskák küldik, mert – tudjátok, fiúk! – állatbarátság is van a világon! – magyarázta a testvérpárnak.
Wong úr mindeközben végignézett az öreg kikötő himbálózó hajóin, bárkáin és dereglyéin. A parttól jó három kőhajításnyira szerénykedett a Vén kofa. Ahol keskenynek kellett volna lennie, ott testes volt, ahol magasnak, ott alacsony. Amikor a többi hajót a hullám a hátára kapta, a Vén kofa éppen csak botladozott a habokon. És kopott volt, a festék színét még fakónak is csak jóindulattal lehetett nevezni. A kapitány felsóhajtott, megtapogatta a zsákjában a nagy ecsetet, meg a kicsit, meg az egészen aprót, és a ladikba lépett, hogy a hajóhoz evezzen.
Az orrpadka alatt egy összegömbölyödött figurába botlott.
– Mekele! – szólt rá a kapitány, és szinte megörült a fiúnak.
– Kapitány! – szólt zavartan a hajóinas, és megszólalni is alig mert.
– Te mit keresel itt a csónakban?
– Három napja nem ettem, és nagyon éhes vagyok. Gondoltam, majd csak belém botlik valaki! – vallotta be a fiú, és igazán ágrólszakadt módra nézett ki.
– Három napja nem ettél? – mormogta a kapitány, de Mekele helyett valaki más jutott az eszébe. Aztán mégis a fiúhoz fordult: – Akarsz nekem dolgozni?
– Hát! – Mekele hangjából nem a lelkesedés szólt.
– Át kell festeni ezt a hajót. A Vén kofát. Három nap alatt igazi hajóvá kell pofozni. Meg új nevet is adni neki, valami rendeset. Három ember kellene még, tudnál szerezni?
– Hát!
– Itt van pénz reggelire, addig gondold végig, kit hívsz a munkához! – a kapitány Mekele kezébe nyomott annyi pénzt, amennyiből jól lakhat, ha három napja nem evett. A hajóinas ránézett, zsebre gyűrte a pénzt, zavart vigyor ült ki arcára, és elinalt a kikötő bejárata felé. Közben hátra-hátrasandított. A kapitány egy kicsit haragudott, hogy miért éppen Mekele akadt az útjába. Leült egy kikötőbakra, és a vizet nézte. A lustán csobbanó tengert, a kegyes-kegyetlen Csendes óceánt.
Fox úr közeledett, szokásos délelőtti sétáját végezte, miközben két ügyfél ugrándozott előtte-mögötte. Nem szólt Wong úrnak, csak a kezével intett oda neki: – Még két nap! – és zordan továbbindult. – Még két nap! – intett vissza Wong kapitány, és biztatóan rámosolygott az új-zélandira. Aztán megvetően elfordult, nézte, jön-e már Mekele.
De Mekele nem jött. Wong úr tűkön ült, a tettvágy majd szétrobbantotta, maga állt volna oda legszívesebben a festékes vödör mellé. Izgatta, hogy nem tud semmit Matakóról, hogy nem tud semmit a Frász-testvérekről, és hogy pénzét őrült vállalkozásokba: hajózászlók varrásába, és utcakölykök fölruházásába fekteti.
Rossz előérzete volt. Vagyis, hosszú távon bízott a sikerben, de a pillanatnyi packázásoktól nagyon félt. Aztán egyszerre harag gyulladt benne és elhatározta: elsöpri az útból az akadályokat, és maga veszi kézbe a hajó dolgát. Ekkor azonban keservesen jajdult fel benne az érzés: mi lesz Vidorral! Aki ugyanúgy éhezik és szomjazik, mint ez a haszontalan Mekele. De Vidor helyzete jobb: bízik a gazdájában. Vagy éppen hogy rosszabb: csalódott a gazdájában? Vagy, ami még rosszabb: napról-napra fogy benne a remény? És lassan elfogy teljesen, el a vizével, el az életével együtt? Csendes Óceán, te átkozott óriás, hová kergetted azt a hajóroncsot, hová sodortad az én Nisikómat? Wong kapitány képes lett volna csónakba ugrani és evezni, evezni végkimerülésig, amíg megpillantja a jól ismert parancsnoki hidat, amíg meghallja az összetéveszthetetlen, kedves vakkantást. Ha tudná, merre keresse, ha tudná, merre induljon!? Ehelyett állt a rakparton, tehetetlenül nézett maga elé, és számolta a másodperceket két hullám partra futása között.
Vékony, affektáló hang zavarta meg töprengéseiben, ismerős, de aligha vágyott hang. Színes napernyőt forgatva Miss Millicent sétált arra, karján az elmaradhatatlan kosárkával, benne egy gombolyag világoskék fonál, a fonál mellett Paó macska terpeszkedett.
– Nahát, a kapitány, maga még él? – szólalt meg, álmélkodást színlelve.
– A Nisikó az óceánon hánykódik, a kutyám a hajón maradt. Most szervezzük a mentőakciót. Számíthatok a kisasszony nagylelkű segítségére? – szegezte a kapitány a kérdést egyenesen a Missnek. Millicent kisasszony gúnyosan lebiggyesztette az ajkát:
– Én nem törném magamat ilyen ostobaságok miatt, kapitány! Jó helyen van az a kutya ott, ahol van! Ránk minden esetre – ne számítson! Igaz, Paó? – azzal elfordult és unottan
továbbsétált a rakparton. Két lépés után visszafordult, és odavetette Wong kapitánynak: – Állítólag a kutyák tudnak úszni! – felnevetett gonoszan, és lépése egyszerre peckes topogássá változott. A kapitány ökölbe szorította kezét, és a levegőt hosszan fújta ki az orrán keresztül, akárcsak azok a bizonyos nagyharagú oroszlánfókák. Aztán egy indulatos „Eh!” hagyta el öblös torkát, a csónakba ugrott, és hatalmasat húzott az evezőlapáton.

 


Ajánlott bejegyzések