Ön most itt van:

Lékó Eszter: Hacsikó, a hűség őre

Kellemes tavaszi idővel érkezett az áprilisi hónap, a nap melengető sugaraiban úszott az egész város. A Tokiói Egyetemen is elkezdődött az első szemeszter és több ezer új diákkal büszkélkedhetett ebben az évben is. Liza, aki cserediákként érkezett Japánba, egy volt e sok fiatal egyetemista közül. Már előre eltervezte, hogyha csak ideje engedi minden nap felfedez valamit a városban. A mai nap tökéletes volt erre, hiszen hamarabb véget értek az órái. Boldogan lépett ki az egyetem ajtaján, mögötte egy vékony, mosolygós arcú lány jelent meg. Ő volt Saori.

Saori és családja vendégeként Liza igen szerencsésnek mondhatta magát, hiszen már megérkezésekor sok segítséget és szeretetet kapott. Éppen ezért örömmel fogadta amikor Saori felajánlotta, hogy elkíséri mindenhova. Ahogy haladtak a zöldellő fákkal körül ölelt utcán, mindketten gondolataikba merültek. Végül Liza törte meg a csendet.

– Tetszik az egyetem! Romantikus, hogy sok fa veszi körül, így közel van hozzánk a természet. És az a szobor, amin egy kutya boldogan ugrik a gazdájára az igazán remek. Ha ránéz az ember kellemes érzés tölti el. – mondta Liza.

– Nekünk fontos, hogy a természet közel legyen hozzánk, hiszen az élet forrása is ez. – válaszolta Saori azután így folytatta- biztosan arra a szoborra gondolsz, amelyik Hachikot és gazdáját Ueno professzort ábrázolja. Mindig mosolyt csal az arcomra amikor meglátom.

– Kiket? – kérdezett vissza meglepődve Liza. Saori megállt és csodálkozva nézett a lányra.

– Még sohasem hallottál Hachikoról a hűséges kutyáról?

– Nem! Legalább is nem emlékszem rá!

Képtalálat a következőre: „hachiko”

 Hacsikó és gazdája, Ueno professzor

 

– Ez érdekes, pedig annyira régi és ismert történet. Még film is készült Róluk. 1987-ben készült el a hazai film Hachiko Monogatari, vagyis Hachiko meséje címmel. Ezt szinte csak a japánok ismerik. De van egy másik is, ami 2009-ben készült, abban Richard Gere, az a híres amerikai játssza a főszerepet. Az világszerte ismert és ha jól tudom az a címe, hogy Hachiko egy kutya meséje. Még így sem rémlik?

– Most, hogy mondod talán még kiskoromban láttam azt a filmet, csak nálunk Hachi, a leghűségesebb barát címmel futott. De már sajnos nem emlékszem rá, elmesélnéd nekem a történetüket? – kérte Liza. Saori mielőtt válaszolt volna órájára pillantott és egy tökéletes ötlet jutott eszébe.

– Szívesen elmesélem neked, hiszen ez egy nagyon szép történet! Legyen ez az első felfedezésed a városban, 10 perc múlva jön egy vonat, elviszlek valahova.

– Köszönöm Saori! De hova megyünk? – kérdezte Liza.

– Az titok! Majd megtudod! Az állomás nincs messze, viszont, ha elakarjuk érni a vonatot akkor induljunk! – a lány megfogta Liza karját és maga után húzta.

Későn értek oda, a vonat szinte az orruk elött ment el. Liza arcán csalódottság tükröződött de Saori megnyugtatta, hogy nemsokára jön egy másik, de addig is elkezdheti Hachiko történetét. Leültek és Saori bele is kezdett.

– Az lesz a legjobb, ha a szobortól indulunk. Amit láttál, azt 4 éve avatták fel, a Tokiói Egyetem Mezőgazdasági és Élettudományi Kar Mezőgazdasági Tanszékének kampuszán, szóval ott, ahol most voltunk. – mosolyodott el a lány- akkor volt 80 éve, hogy Hachi elpusztult és 90 éve, a gazdája, Ueno Hidesaburo elhunyt. Azért van az egyetem területén a szobor mert anno  Ueno, az akkor még Tokiói Császári Egyetem agrárprofesszora volt.


   Hacsikó korabeli fényképe, és a róla készült szobor Sibuja állomásnál

 

– Tehát ott dolgozott, ahol mi most tanulunk. – szólt közbe Liza.

– Pontosan! Aznap én is ott voltam a családommal, nagyon sokan összegyűltünk az avatásra.

 Az ő történetük közel 94 éve kezdődött és sajnos elég hamar véget ért. Hachi 1923-ban született Odate városában. Gyönyörű aranybarna szőrű akita volt.

– Ne haragudj, hogy megint félbeszakítalak, de én nem nagyon tudom, elképzelni, hogy milyen is ez a kutya. Tudod, nálunk nem igazán van ilyen kutya, vagy ha mégis, az nagyon ritka. Hogyan néznek ki? Bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek.

– Ugyan, szívesen válaszolok mindenre! Az ilyen fajta kutyák innen származnak Japánból, talán azért nem olyan ismert felétek. A legjellemzőbb vonásai, amiről felismered, hogy a füle hegyes és feláll, a farkát pedig a hátára kunkorítja. Rövid szőrű bundája a testéhez simul és több színben is pompázik, lehet fehér, szürke, szürkésfekete és ezeknek a színeknek a keveréke. Nyugodt természetű ugyanakkor határozott, hűséges és tanulékony ez a kutya. Azért is szeretjük mi őket ennyire.

De hol is tartottam? Szóval csupán csak 2 hónapos kis kölyökkutya volt, amikor Ueno professzor megvette. Úgy hallottam, hogy a professzor felesége először nem örült a kutyának és nagyon nem is foglakozott vele, de később ő is megszerette Hachikot. Viszont a kutya, csak a professzorhoz ragaszkodott és neki engedelmeskedett. Ahogy nőtt egyre jobban kötődött a szeretett férfihoz. Ueno professzor vonattal járt munkába, így minden reggel korán indult és Hachiko nagyon szomorú volt, amikor a gazdája elment otthonról. Azonban egyszer Ueno nyitva felejtette az ajtót, és a kutyája kihasználta a lehetőség, és követte őt. – Saorit a vonat zaja szakította félbe. A két lány gyorsan felpattant a padról és a vonathoz sietett. Szerencsére nem voltak olyan sokan, így kényelmesen leülhettek egymás mellé.  Miután elindultak, Liza útitársa felé fordult.

– Messzire megyünk? – kérdezte.

– Nem, 7 perc múlva már ott is leszünk! De akkor folytatom is. – Liza bólintott.

– Követte a gazdáját egészen a vasútállomásig, de addigra már a vonat a professzorral együtt elindult. Hachiko egész nap ott maradt az állomáson és csak várt. Azután délután befutott a vonat és a professzor fáradtan szállt le a szerelvényről, felnézett és meglátta szeretett kutyáját. Igen csak csodálkozott, de úgy gondolom, hogy örült is neki! Mindezek után, a kutya minden nap kikísérte a gazdáját az állomásra. Bár a professzor hazaküldte mielőtt felült volna a vonatra, Hachiko okos volt és csak úgy tett, mint ha elmenne. Miután Ueno már nem láthatta, visszament, hogy várja őt haza. Ez sokáig így ment, de egyszer Hachiko hiába várta haza azt, akit olyan nagyon szeretett, nem tudhatta, hogy Ueno munka közben hirtelen elhunyt. Ő csak várt és várt hűségesen. Ekkor már 1925-öt írtak. Nem sok időt tölthettek együtt, de amennyi idő megadatott Nekik, az nagyszerű volt. – Saori egy kicsi szünetet tartott és Lizára nézett. A lány szemei csillogtak az összegyűlt könnycseppektől, de egy mosolyt erőltetett az arcára így Saori tovább folytatta.

– Hachiko a szomorú nap után nem nagyon evett, teljesen összetört. Azután újabb gazdákhoz került, de mindig kint volt az állomáson és csak várt, bár már tudta, hogy Ueno nem jön vissza többet. Utolsó éveit az utcán töltötte és azok az emberek gondoskodtak Róla, akik már jól ismerték a történetét, árusok, akik már akkor ott voltak, amikor a kutya becsapta gazdáját és nem ment haza, hanem elbújt. Ők vigyáztak tovább Hachira egészen 1935-ig. Akkor pusztult el a hűséges kutya, de emléke és története örökre megmaradt. Hát nagyjából, ennyi. Remélem, hogy azért nem rontottam el annyira a kedved!

Képtalálat a következőre: „hachiko”

Richard Gere a Hacsikóról készült játékfilmben

 

– Nem, nem- tiltakozott Liza- köszönöm, hogy elmondtad ez igazán szép és megható történet.

Saori egyetértően bólintott, azután kinézett az ablakon. Látta, hogy nem sokára megérkeznek ezért felvette a táskáját és felállt, Liza követte. Ahogy leszálltak a vonatról és áttörtek a felszállni készülő tömegen, Saori intett Lizának, hogy kövesse.

– Hol vagyunk most?

– Ez itt Shibuya kerület vasútállomása, ez az a hely, ahol Hachiko hűségesen várt. Persze annyi évvel ezelőtt még nem így nézett ki- tette hozzá nevetve Saori.

Liza megállt egy pillanatra és ahogy körbenézett megakadt a szeme egy újabb szobron, ami egy kutyát ábrázolt. Saori már ott volt és intett a lánynak, hogy menjen oda. Ahogy Liza odalépett a szoborhoz és felnézett a kutyára, különös érzés kerítette hatalmába.

– Hachiko halála elött, szobrot állítottak a tiszteletére itt és később a szülővárosában! Tehát Hachiko még láthatta a Róla mintázott szobrot.  Igaz, amit most itt látsz az nem az eredeti, mert a második világháború idején beolvasztották. De nemsokkal utána újra elkészült a szobor és visszakerült régi dicső helyére. – Liza érdeklődve hallgatta Saori szavait és közben kezével végig simította a kutyaszobor lábát.

– És hová temették? A gazdája mellé?

– Nem temették el, hanem kipreparálták és megtekinthető itt a Nemzetközi Természettudományi Múzeumban. Hidesaburo Ueno sírjánál pedig egy fekvő kutya szobra van elhelyezve. – Saori nem tudott többet mondani.

Képtalálat a következőre: „hachiko”

                                                                                    Az utolsó kép Hacsikóról

 

– Köszönöm Saori, hálás vagyok, hogy elmesélted és hogy megmutattad nekem ezt a helyet.

Csodálatos tett volt, hogy szobrot állítottak a tiszteletére és hogy a mai napig megemlékeznek Róluk!

– Tudod, mi itt Japánban fontosnak tartjuk és nagyra értékeljük a hűséget! Itt Hachiko a hűség jelképe. Bár most már sokan csak elmennek a szobor mellett, mert már ismerik a történetét, de én úgy hiszem, a szobor nem csak azért áll itt, hogy emlékeztessen bennünket, hanem azért is, hogy tanítson bennünket. Arra, hogy mi, emberek is hűségesek legyünk és több szeretetet adjunk egymásnak. Legalább is nekem ezt tanítja! Hachiko szobra ma a szerelmesek találkahelye. Nem lehet eltéveszteni, mindenki tudja, hol áll. De most már ideje, hogy menjünk és együnk valami finomat!

–  Benne vagyok! Már a hasam is jelez.  – Liza korgó gyomrát halva mindketten nevetve indultak el.

Liza még egyszer visszanézett a szoborra és örökre szívébe zárta Saori utolsó gondolatait Hachiko történetének tanulságáról.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: