Ön most itt van:

Lazarev Oleg Alekszandrovics: Az orosz tajga a felkelő Nap országának fényében (II. díj)

Származásom illetve a japán történelem és kultúra iránti érdeklődésem késztetett arra, hogy

tollat ragadjak és a japán illetve az orosz civilizáció interakciójának, a többi nemzet számára is megrázásokkal teli XX. század prizmáján át megvizsgáljam a két szomszédos ország jelenkori kapcsolatát és konfliktusát, mely megoldása elengedhetetlen a további együttműködéshez és a jószomszédi kapcsolat ápolásához egyaránt.

Ehhez időutazás szükségeltetik. Helyszín: Mandzsúria, 1896. Ebben az évszázadban kezdődött az a történet, melynek betűi s hieroglifái a XXI. századba is átnyúlnak.

A Kuril-szigetek témája érzékeny téma mind az orosz medve mind a japán szamuráj számára, ez érthető. Azonban el kell tudni fogadni a múlt századbeli konfliktusok végkifejleteit, hiszen nem lehet visszajátszani azokat a köröket már, ez nem egy stratégiai PC játék, melyben a legutóbbi mentéstől újrakezdhetjük és újrajátszhatjuk, ez nem virtual reality. Ez maga a valóság, 2018. év végéjéhez közeledünk és a jelenlegi tényállás az, hogy Oroszország területe a II. világháború lezárását követően. Nemrégiben született egy konszenzuson alapuló megállapodás, hogy a dél-kuril szigeteken közös gazdálkodó tevénykeseget folytat Oroszország és Japán. Úgy gondolom, hogy ez egy nagy előrelépés és igen jövőbe mutató megegyezés, amelyet maximálisan ki kell használni. Oroszország is jogállam, megvannak azok a folyamatok, melyek segítségével állandó lakcímmel és bevándorlási engedéllyel rendelkezhet egy nem orosz származású, külföldi állampolgár. Itt hirtelen mégis szimulációval és azon belül egy lehetséges modellel állnék elő:

Tételezzük fel, hogy ezen megyegyezéshez készülne egy kiegészítő mellék-szerződés, melyben Oroszország és Japán többek közt rendelkezne arról is, hogy japán és orosz családok, vállalkozások is települnének oda. Azon kívül japán és orosz siker illetve high-tech cégek konzorciumokat hozva létre fejlesztenék együtt a parti-, a civil-, és az ipari infrastruktúrát. A japán innovatív és csúcs technológia szinergiába lépne az orosz kutatási eredményekkel, praktikákkal és mérnöki csodákra való képességgel, melynek köszöngetően mernek és tudnak is nagyot alkotni, ha igazán akarják azt. Ez a közös projekt egy olyan K+F, egyedülálló mikro régiót hozna létre, amely igen előremutató és a magasba röpítő turbinája lenne a két ország társadalmi, kultúrális és gazdasági fejlődésének, továbbá profitot hozna a két szomszédnak illetve a világon is egyedülálló lenne. Ily módon talán kompromisszumot köthetnének abban az esetben, hogyha a felek megállapodnának abban, hogy e terület nem kizárólagos, hanem közös, egyenlő arányú részesedéssel egy befektetési zóna, amely földrajzilag orosz terület ugyan, de ténylegesen nyitott a Japán és Oroszország polgárai és vállalkozói számára.

Ezáltal azokon a szigeteken a japánok is otthon érezhetnék magukat, teljes biztonságban, melyet azért élvezhet, mert békét kötött elfogadván azt, hogy a II. világháborúnak örökre vége. Ezt követően pedig harmóniában élhetne azzal az országgal, mely sosem támadta meg és nem írtotta a japán békés lakosságot. Továbbá a felkelő Nap országának fiai biztosak lehetnek abban, hogy az orosz medve egyszer, ha megbarátkozik valakivel, akkor az úgy is lesz és marad. Így talán jobb lehet a kapcsolat az Oroszország stratégiai partnerével, a Kínai Népköztársasággal is. Hiszen abban a régióban szintén vannak vitatott szigetcsoportok, ugyanakkor rendkívüli lehetőségeket is rejt magában. E modell alkalmazható lenne a dél-kínai régióban is. Remek példa, fel is használom a másik lehetséges megoldási modellem projekciójához.

Tehát íme egy másik high-tech modell-kép, azaz a fejlődés csúcsa: mű-sziget csoportok építése és indusztriális fellendítése a Japán tengeren. Hiszen nyilvánvaló az, hogy a japán civilizációnak több okból is kifolyólag nagyobb élettérre van szüksége a fennmaradáshoz. Talán ebből is kifolyólag tett arra erőfeszítéseket az előző századokban, hogy további területekre tegyen szert. Úgy gondolom, hogy erre a problémára lehetséges egy pacifista és igazán humánus megoldást találni, ha szabadon engedjük a fantáziánkat. Nemcsak mű-szigetcsoportokat, hanem lebegő és vízalatti városokat is elképzelhetünk, alkothatunk. Bármilyen létesítmény is legyen az: mű-sziget, lebegő-sziget vagy vízalatti polisz, ellenálló lenne a tsunamik-nak is: a műszigeteket hidraulikusan meglehetne emelni érkező tsunami esetén, a lebegő szigetet hurrikán esetén a tengerfenéki platformhoz lehetne rögzíteni vagy a nemzetközi vizekre lehetne ideiglenesen költöztetni, hogy ne álljon a ciklonok útjában. A vízalatti városoknak is mobilisnak kell lenniük, hogy szükségszerűen, tektónikus lemezek mozgása esetén felszínre tudjanak jönni vagy éppen a levegőbe emelkedni. Hároméltűek lennének valójában, teljesen autonóm energiaellátással. A vízalatti városokat afféle kutatói bázisokként is használhatnánk, amelyek folyamatosan monitoroznák az óceáni víz mutatóit és javítanák az összetételét. E vízalatti városok integrált hálózata, elemezné és felhasználná folyamatosan az óceánok különböző pontjain mért adatokat és komplex megoldásokat dolgozna ki az óceáni mikro-, és makro-kozmosz egyensúlyának fenntartására.

Célszerű lenne apró lépésekkel haladva kidolgozni az együttműködési stratégiát, mert mindenki egyet szeretne igazán: a békét. Az adott területek pedig ide-oda vándoroltak a háborúk alatt. Nem gondolják, hogy elég volt a ping-pongból? Ez a játék nem tarthat örökké. Nézzünk szét a dél-pacifikus régióban, hogy kikkel is vagyunk körülvéve itt: Kína, Oroszország, Észak-Korea, Dél-Korea, és a Kis-Tigrisek. Avagy másképpen: a szibériai hótigris, a vörös sárkány és a kistigrisek.

Az első kettő az igazán perzselő is tudna lenni, akár a forró japán nap. Azonban a doktrinájuk nem tartalmaz olyan fogalmat, hogy megelőző csapás vagy megelőző atomcsapás, tehát ezen országok nem agresszorok, mivel az ún. „Fehér Könyvük” önvédelmi rendelkezéseket és gyakorlatokat tartalmaz.

Az efféle hozzáállás nem jelenthet veszélyt a szomszédai számára és mások iránt sem. Véleményem szerint az sem megoldás, hogy egy harmadik játékost is beengedjünk a régióba, akinek szinte mániája az, hogy más országokban, más országok, imperiák határában katonai bázisokat létesítsen. Ez pedig egyáltalán nem a békében járó út, mert az nyilvánvaló, hogy egy katonai bázis és minden, ami körülötte van az potenciális célpont. Ez elindíthat egy fegyverkezési és katonai támpont létesítési versenyt is ebben a régióban.

Egy militarista fejlődés és versengés pedig nem hozna olyan gyümölcsöket egyik ősi kultúra számára sem: sem a japán, sem az orosz, sem indokínai kultúra számára. A high-tech sci-fi-nek még az előtt lenne vége, mielőtt részletesen megírnánk a teljes forgatókönyvet, és sem a Kuril-szigetek fantasztikuma, realizmusa, sem a japán tengeri álom nem válhatna valóra.

Inkább közös és a mellett japán nemzeti, független High-Tech-Island Project (HTIP), mint újabb katonai bázisok!

Nézzünk körül még egy kicsit jobban és maradjunk a realitásnál:

Megfog valósulni a vízi és szárazföldi selyemút hálózat, melynek szövői akár továbbszőhetik azt Japán irányába is. Az orosz gáz is a közelebbi kikötőkből, terminálokból, tárolókból érkezne. Lehetne víz feletti és víz alatti magas sebességű áru-alagutakat építeni (High Speed Product Tonnels: HSPT), melyeken keresztül a különböző árukat hiper-sebességű vonatok és speciális járművek szállítanák, ily módon villámgyorsan lehetne hozzájutni bármilyen nemű alap-, vagy nyersanyaghoz, félkész termékhez, egyéb javakhoz, akár élelmiszerekhez is. Ez újabb, nemcsak kereskedelmi szempontból jövedelmező kapcsolatok elmélyítését eredményezné.

Képzeljék el, hogy meddig fonódna a selyemfonal szála, meddig érhetne el! Európa nyugati és északi határáig érő, az egész Ázsiát körülölelő, elképesztően hosszú és szerteszétágazó hálózat s csak a tenger körülöttünk. Hiszen mi egy földrész vagyunk és hozzánk csatlakozni lehet, de megszakítani ezt az éppen kialakuló, egyedülálló eurázsiai szálat nem szabad hagyni senkinek, mert együtt bármire képesek vagyunk és csupán békére vágyunk. Nemde? Utazzunk újra vissza egy kicsit az időben és elemezzük azt az időszakot, amikor a történelmi Nagy Selyemút fő szálát a különböző áru-, és luxuscikkektől dagadó karavánok jelentették és ők leheltek életet és adtak igazi értelmet az útvonala mentén elhelyezkedő országok kereskedelmének, lendületet adva a gazdaságának.

Gondoljanak csak bele, szabadon lehetne utazni egész Eurázsiában, mert minden területi vita, konfliktus elrendeződött, béke és tisztelet honol az egész kontinens felett, egy transz-, és igazán multinacionális, kulturális közösséggé válnánk minden értelemben: szociális, tudásmegosztási, gazdasági, kommunikációs szinten is egyaránt. Diákjaink, kutatóink, professzoraink, tudósaink mind egymástól tanulnának, együtt alkotnának és fejlődnének tovább. Ez elképesztő s újabb lehetőséget teremtene mindannyiunk nemzete számára. Évszázadokon át tartó viszályok és konfliktusok végére tehetnénk végre egy pontot, ahhoz, hogy tovább létezhessünk és együtt alkossunk.

Nem tartom célszerűnek a XX. századi konkfliktusok szőnyege alól felverni a port, de szőnyeg alá sem ajánlom a további seprést. A XXI. században élve, egy XXII. századi víziót szeretnék látni és bármit megtennék annak érdekében, hogy ne csak egy délibáb legyen az emberiség sivatagában. Ezt a képet vázlatosan most Önök elé varázsoltam. Mindezt a mai ismert módszerekkel, módszertanokkal, best practice-szokkal, projekt és modellezési tapasztalatok segítségével tervszerűen meglehet alkotni, tovább modellezni, bevezetni, tesztüzemből produktív státuszba váltani. Csak fel kell ismerni a lehetőséget, a felismerést követően lehetőséget teremteni a lehetőségnek: Possibility for a Possibility: P4P. Ha pedig adott a lehetőség, én hiszem és tudom, hogy a népeink képesek megteremteni azt, hiszen kiemelkedő és jelentős civilizációkról van szó, melyek együtt felelősek a régióért, mely kihatással van az egész világra, így az egész Földért és az egész Emberi Civilizációért is felelősek vagyunk. Éppen ezért hiszem és reménykedem benne, hogy előzetes feltételek nélkül aláírják a békeszerződést és a megnemtámadási egyezmény után, best case scenario alapján pedig egy idő után az APAC régióbeli országok egyetemes részvételével létrejöhetne az EUSA – Eurasian Secured Area. Egy olyan terület, mely jólétéért és biztonságáért közösen tenne minden résztvevő. Tudatos környezet-, természetvédelmi projektek, egyesült katasztrófavédelem, befektetési és fejlesztési klaszterek létrehozása, űr-, illetve óceánkutatás és még sorolhatnám: minden új lehetőség, új cél s annak elérése további ötleteket adna. Csak valahol el kell kezdeni és a béke a legjobb kezdet.

Jómagam akkor lennék a legboldogabb, hogyha az orosz medve nyugodtan békésen aludna télen és jókedvűen ébredne tavasszal, Japán felett kelne fel továbbá is először a Nap, Kína szőnné a véget nem érő selyemszálat, az indiai jógi átszellemülten meditálna s körülötte vidáman táncolnának a kis-tigrisek. Ha pedig ezt látja bárki is az óceán és tengerentúlról, az is inkább örüljön ennek, minthogy viharokat szítson és hullámokat verjen békés vizeinken vagy port kavarjon eurázsiai útjainkon. Mert én hiszek a selyem erősségében, a szamurájok technikai csodateremtő és óvó erejében, hiszek szlávok kitartásában illetve természeti csodájukban és úgy gondolom, hogy minden civilizációnak, kultúrának megvan a maga helye, szerepe és küldetése ezen a világon, ahogy minden egyes emberi lénynek, szellemnek és léleknek az adott dimenzióban és síkon.

Én a jövőre szavazok: „XXII Century People Association” – XXII CPA

 

 

Budapest, 2018. október 21.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: