Komán Zsombor: Haiku

Lécrácsból készült hagyományos japán ház. Közepén tűzhely. Jurta is lehetne, ha kicsit kerekebb, s papír helyett nemezből vannak a falai. Teázgatunk. A mondatok rövidek és ritkák: enyhén töredezett angol szókapcsolatok néha-néha.

Kisétáltunk a kertbe… itt minden kert. Egy rózsa, egy fa, egy jellegzetes növény. Ez mind kert és mind építészet. És persze mind szent hely, melynek minden kis szögletét kamik lakják, az ősi szigetvilág istenillatú gőzei: milliárdnyi istenkék. A szamurájok lépte ott lakik az árnyékok halk suttogásában s kardsusogásuk visszhangzik egyre a hűs szellő nyomán.

Nagyon otthonos kis séta a lampionokkal övezett sétányon. Valami egészen meghitt remegése érezhető itt e mitikus sejtelmességnek, olyasmi, mint a bölcső előtti önkívület zsibbadtan érzékeny állapota.

Mindig maradnak foltok. Legalább foltok néha maradnak. A meghittség köre egyre kisebb. Mégis valahol szívünk mélyebb bugyraiban lakozik még pár csepp intimitás. Mikor a sok milliárd kami közül valamelyik eltévedt holdszellem egy kis, alig pislákoló gyertyával megjelenik e legbelső szobában, leteszi a kis asztalkára, és észrevétlenül csitítja a körülöttünk feszülő képzettapéta jéghideg idegenségét. Ez olyan őrült kis boldogság, mikor teljesen idegenen, távol mindentől, ami ismerős, egyszer csak utolér valami már-már beteges bizalommal teli légkör, egy ilyen ennyire otthon még soha sem voltam érzés. Hasonlít kicsit arra az első rácuppanásra, mikor minden megszokottól annyira távol rátalál az újszülött szája az anya otthonillatú mellére.

Igen, vannak ilyen távoli otthonaink is: mikor megával ragad egy légkör hangulata, mintha meleg dunyha alá bújnánk téli hideg éjszaka, s gyerekesen önfeledt ujjongás fut végig minden tagunkon egy semmiség miatt, ami, tudjuk jól, nem semmiség; hanem éppen a teljesség annyira óhajtott jelenléte egy pillangószárnyú pillanatra, melyért, szeretjük hinni, megéri végigbotorkálni értelmetlenszürke évfolyosókon.

Ilyenszerű érzések lágy remegése költözött belém mire visszaértünk a házhoz. Valami készülődött bennem… Elnézést kértem barátaimtól, és arra hivatkozva, hogy nagyon kifáradtam és szeretnék lefeküdni, elvonultam a szobámba.

Mikor leültem az íróasztal mellé, és izgalomtól reszkető kezembe vettem tollamat, éreztem, hogy írnom kell valamit. Tudtam, hogy erről az itteni otthonérzésről, vagy valami ilyesmiről kéne valamit firkantani… Kellett. A világ túlsó végén hullámzó semmi otthonszerűségéhez kellett formát keresnem. Kutatni a féktelen gondolatviharban a mindent kifejező egyszerűség jégtisztaságú csengettyűszavát.

„Amit nem tudsz egyszerűen elmondani, azt nem érted igazán” – nem érzed igazán… Semmit sem értettem, de éreztem, hogy legfeljebb pár sor lehet az, ami most jelenthet bármit is, ami nem töri össze a szívpergés szakralitását, s mégis átlop valamicskét belőle a kiváló ezüstszemcsék viszonyába… kattanás és vaku nélkül, végtelenbe nyúló mozdulatlan exponálással, ahogy tovalibbennek a szavak, s megnyitnak rajtunk valahol egy rég elfeledett sebet. Hogy rajzolhassunk a barlangfalra torz figurákat, mik ezüstfonállal szövik újra egésszé élettöredékeink tömkelegét, hogy a nagy erdők ősi szellemei táncoljanak a rítus ritmusára, ködénjeink oly tökéletes ideáival. Belénkragadt ősemberi kiáltásokat akarunk suttogni, hogy a szavak üvöltsenek, ne hangszálaink. A zokogás utáni felszabadult mosoly bölcsességével kéne megszólalni mosoly és zokogás nélkül.

Mindez ott bizsereg a levegőben, s a túl sok elvárás tesz végül teljesen szabaddá, hogy mikor megmozdul a toll. Hogy mikor félrelebben a függöny. Hogy mikor vászonhoz ér az ecset. Hogy mikor a véső. A vonó. Az ujj a billentyűhöz. Kezem a kezedhez. A tájról visszavert fénysugár a szemhártyához. Hogy akkor önfeledten gyerek, és halálkomolyan játszik. És írtam. Hét szót, s pár írásjelet, tizenhét szótagot, igen, haikut:

Lágy megérkezés,
ha szívenölel a táj:
anyatejillat.

Ennyi. Tényleg ennyi gondolatra, ennyi érzelemre, izgalomra volt szükség, hogy kinyögjek háromsornyi versiketöredéket… s még csak nem is rímel! Letettem a tollat. Csak bámultam a betűket, hátha ők értik ezt, hátha megleshetem titkukat. Nem láttam semmit, ugyanolyanok voltak, mint bármelyik másik betű a telefonképernyőn, az újságban, a könyvekben és körülöttem mindenütt. Mégis azt hiszem a köztük levő viszonyban – mint fényképpapíron az ezüstszemcsék között – ott rejtőzött valami abból a remegésből, mely létrejöttét megelőlegezte. Mint ahogy a parkban a fák viszonyában ott pihen a kertész létezéséből valami, és a sétálgató személyek tekintetének, gondolatainak pora rétegződik leveleikre, mikor meséiket írják a lombkoronák vonalaira.

A formában meg beköltözött a felkelő nap országának sóhaja, mely egy esti séta alkalmával magával ragadta egy elveszett váza ürességét, hogy betöltse oly törékenyen reszkető ölelésillattal. A kamik folytatták szellőpuhaságú táncukat, én meg bámultam a vérvörös lampionokat az éjszakában, békésen csodálva a bokrok alól csordogáló örök és szent halált, hogy megérkeztek a csillagok…

 


Ajánlott bejegyzések