You are here

Kőfejtő és Hegy-Istenke (Varázsmese)

Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül, megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával fél­vállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak.

Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban, járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát. Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Minden­kit hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.

Kőfejtőnek városbeli pagodában, dolga akadt úri egy nagy palotában; bálványkára, kőemlékre volt nagy úrnak épp szüksége. Amint belép aranyrácsos palotába, sose látott, sose hallott pompa ragyog rá arcára. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja; cifra márvány minden köve, még az ágy is selyem benne. Bezzeg az ő városvégi vityillója, ütött-kopott szalmabélű nyugovója; kunyhójában alig fekhet, szűkös helyen, kemény aljon ha heverhet. Búsan ballag megint magas kőhegyére, ágas-bogas erdejére; sziklák alján pihen nagyot, keservében fájdalmasat sóhajtgatott.

– Hej, ha én is gazdag lennék, cifrakövű, márványművű házban laknék, piros selymes ágyban hálnék, száz másával nem cserélnék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba s így szólal meg óvatlanba:

– Teljesüljön kívánságod, legyen házad, gazdagságod.

Kőhasító odafigyel zajra, neszre s nem lát szeme egy lelket se. Nekifekszik sziklájának, követ fejtő, követ vájó munkájának. Estefelé kézbe veszi vascsákányát, fogja fejtő kalapácsát; kul­log, ballag kunyhójába, nyugtot adó szűk vackába. S közelegvén kunyhójához, messzefénylő palotához, vakul szeme kápráztató látomástól, pompázatos cifraságtól. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja, cifra márvány minden köve, még az ágy is, párnája is selyem benne.

Kényelembe veti magát, nyujtóztatja teste hosszát s napot, hetet, sok hónapot, úgy megszokott úri módot, mintha világéletében nem zavarták volna soha kényelmében.

Virágok közt tanyáz egy nap, szagolgat szín virágokat, csipeget szép gyümölcsökben, vígat kurjant jókedvében. Nap-Istenke odapillant krizántémos udvarára, rákacsintgat aranysárga mimózára, elnyilazgat sugarával, perzsel, éget mosolyával; fülleszt, fullaszt tűzmelege, tüzet kábít forró lehe.

Kertajtón át udvarából, kitekintget lugasából, hát előtte uccák hosszat kígyózik egy szivár­ványos, színes csapat. Sogun ül egy hinriksában, térdig gyöngyben, sáraranyban; körülötte szolgasereg, szamurájok, fegyveresek. Sogun arcát legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsí­tőkkel kínálgatják, szélvihartól védik, óvják.

– Hej, ha egyszer sogun lennék, hinriksámban, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel legyeznének, szamurájok őriznének.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék kívánságod, legyen meg a méltóságod.

S alig térül, alig fordul, sogun lett a dúsgazdagból. Szolganépség, lovascsapat, gyöngyös, lakkos gyalogfogat, s amit szeme, szája kíván, múlik múló kívánságán. Legyezőkkel legyez­getik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szamurájjal vigyáztatják.

Felnéz egy nap vakítóan kéklő égre, Nap-Istenke tűzszemére s hökkenettel látja, érzi, döbbe­nettel tudja, nézi, amerre csak sugara ér, ami zugba csak belefér, minden ég és perzselődik, tűzlehétől emésztődik. Ami fehér, mind megbarnul, ami színes, mind megfakul.

– Hej, ha egyszer Nap lehetnék, sugarammal, tűznyilammal tüzet sütnék, tüzet tűznék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék a kérésed, tüzes Nappá váljék tested.

S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.

Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja, föld termését el­takarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt zengedeztet.

Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol vak dühében, irígy­ke­dő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos, szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.

– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.

Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:

– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.

Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó foszlányába dugdosgatja.

*

Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul, eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes, hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad; rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.

Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest. Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek tajtékzását, sistergései loccsanását.

Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.

– Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam helyén.

Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:

– Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.

S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap parázstűzként, zuhog­hat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik kőmerevest.

Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját mintha kissé biriz­gál­nák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába; szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet nagy bánatja:

– Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény pehelykönnyű csáká­nyával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.

Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:

– Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának, volt Napfénynek még utószor a kérése.

Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi megszokásos mesterségét, meg­találja megnyugvásos emberségét.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: