You are here

Kendó

 Kendó

Olvasom, hogy válogatottunk nagy sikert aratott a 14. Kendo Európa-Bajnokságon. A lengyelországi Gdyniában rendezett japán harcművészeti erőpróbán 30 ország 300 versenyzője mérte össze erejét. A négy kategóriában induló magyarok két arany, egy ezüst és két bronz éremmel tértek vissza.

Változik a világ! Harminc éve még a pontos jelentését sem ismertük Magyarországon a kendó szónak. (Amit sajnos magyarban is angolosan rövid „o”-val írunk, holott japánul hosszúval kell ejteni!) A japán kultúra iránti érdeklődésem a ’70-es években kezdődött. Ám makacs kutatásom ellenére a kendóról egyetlen rövidke leírást sem tudtam fellelni. Mindössze két, Japánt bemutató könyvben találtam egy-egy fotót ezzel a megjegyzéssel: kendó – botvívás. Ez bizony nem sok! El is határoztam, hogy ha egyszer eljutok a Felkelő Nap Országába, bővebb ismertetőt írok e nemes küzdősportról.

’79 nyarán ragyogott rám a szerencse, végre belülről láthattam a Távol-Keletet. Ám kiderült, hogy nem illik „csak úgy” ismeretlenül bekopogtatni a kendóiskolákba. Tokióban hiába kerestem ismeretséget, végül az ország második legnagyobb szigetén, Hokkaidóban bemutatást és bebocsátást nyertem egy patinás kendó dódzsóba. Nem mondhatnám, hogy a Fukagawában töltött pár nap alatt magamévá tehettem a botvívás sokéves tudományát. Annyit mindenesetre megtanultam, hogy az is – mint itt szinte minden – számunkra fordítva működik! Az európai, ha bottal üt, begörbíti a hátát. A japán kidomborítja a mellkasát. Az is szokatlan volt, hogy az ellenfélnek előre kell mondanom, hová vágok vagy szúrok.

Kezemben rövid „diákságom” elsárgult terméke, a Magyar Hírlap 1980. januári kiadása. Noszatlgiázok. A kendóról szóló első cikk hosszú utat járt be, még a Tokiói Magyar Nagykövetség diplomatái is ismerték. Szerepelt a felkészítési dokumentumgyűjteményükben:

„Látogatás egy kendó iskolában

Küzdelem – bambuszkarddal

     Japánban járván, régi vágyam teljesült, amikor átléphettem Hokkaidó szigetén a fukagawai kendóiskola küszöbét. A vívóteremben, szorgalmasan edző tanítványai körében találtam Ushidzsima Kókyó igazgatót. A mester nem ismeretlen személyiség.  Ötéves korában kezdte építgetni kendótudását, és most, jóval túl a hatvanon, még mindig fiatalos energiával plántálja tanítványaiba a vívás mesterfogásait. Magas, kisportolt alkata, jártassága a világ dolgaiban egyértelműen bizonyítják testi-szellemi frissességét.
     –  Tanulni akar? – kérdezett vissza. – Itt tanulhat, de nem lesz könnyű dolga. A kendó – mint minden hagyományos japán sport – különös életvitelt igényel. Célja a test és lélek nemesítése, lényege a becsületes küzdelem, és nem a mindenáron való győzni akarás. 
     Közben vendég látóm figyelmeztetően mutatott két mesterre, akik már elkezdték az erőpróba előtti tiszteletadást. Egyszerre ünnepélyes lassúsággal közelítettek egymás felé, és amikor kilenclépésnyi távolság maradt köztük, féltérdre ereszkedtek. Kardjukat kivonták, majd azok hegyét összetartva lassan felemelkedtek. Az összecsapás váratlan volt és villámgyors. A pillanat alatt egymásra mért ütéssorozat gépfegyverropogásra emlékeztetett.

      –  Most kell valamelyik versenyzőnek kiáltani egy találati helyet, és odaszúrni vagy vágni – szólt Ushidzsima mester.–  Ha sikerül, akkor egy pontot kap.Szúrási hely a nyakon, vágási felület pedig a fejen,- a  testen ésa  kézen lehet. A versenyen három forduló van 15 perc alatt, döntetlen esetén egyszer ötperces a hosszabbítás, és ha itt sem sikerül megállapítani, kié a győzelem, akkor a bírák rendszerint a versenyzők testalkatát, valamint a küzdelem sportszerűségét veszik figyelembe.

  Nem tűnt nehéznek a tanulás, de aztán az elkövetkező leckék során tapasztalhattam, hogy mi, európaiak milyen esetlenek vagyunk a fordított mozgásnál. Irigykedve néztem például, Yagi Akemit, a bájos 13 éves kislányt, aki játszi könnyedséggel végezte a számomra gigászinak tűnő gyakorlatot. Teheti is: a város ifjúsági bajnoka, a megyei versenyen pedig második helyezett lett. Különben első osztályú versenyző, 1. dan minősitéssel.

–  Ne feledje, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a becsületes verseny –mondotta búcsúzóul Ushidzsima mester.

 

 Néhány mondat a kendó történetéről: elődje a szamurájvívás, az Ashkaga-korszakban (XIV. század) keletkezett, és az azt követő időszakban nagy fejlődésen ment át. A gazdagok szolgálatában álló, kiváltságos nemesi katonák, a szamurájok számára létkérdés volt vívótudományuk tökéletesítése. Gazdáik is eme képességük alapján fizették őket… A kendó mai formáját 1950-ben határozták meg. Fegyverük a bambuszkard lett. Védőöltözetként vastag vászonruhát, műanyag mellvédőt, kesztyűt és rácsos sisakot használnak.”
 

Doma-Mikó István
Tokyo

Megjelent:
Magyar Irodalmi Lap, 2011. aug. 18
Magyar Hírlap, 1980, jan. 24.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: