You are here

Kazuki és Chisa: Új ország, új kalandok

Kazuki és Chisa igyekeztek álomba ringatni gyermekeiket, Kazuto-t és Aomame-t. Miután sikerrel jártak, letették a kisfiút és a kislányt az ágyra.

Kazuki bizalmatlanul méregette az ágyat. Megszokta, hogy otthon, Tokióban egy összehajtható matracon alszik. Ott nem értette, Molnár úr miért akar mindenáron ágyat venni és azon aludni. Nem értette, miért kell a magyaroknak akkora ormótlan bútorokat használniuk, ami a fél szobát elfoglalja. Molnár úr javasolta neki, hogy ne összeszerelhető bútorokat, hanem erős, tölgyfaszekrényeket és ágyakat vegyen a házba, amelyet a japán vezetőségen keresztül bérelt nekik az itteni vállalat.

Molnár úr, aki igyekezett segíteni berendezni a házat, a munka végeztével a laptopján olvasgatott. Néha hangosan felnevetett.

-Mit olvasol?–kérdezte a barátnője, Minori.

Tagja vagyok egy klubnak a Facebook-on. Becses Brigantyk a neve. Egy sokoldalú debreceni ember az adminisztrátora. Mindig jókat nevetek az itteni írásokon. Tokióban ennek a klubnak a bejegyzései és tagjai tartották bennem a lelket, amikor nagyon magányosan éreztem magam. Ez abban az időben történt, mielőtt még összebarátkoztam Kazukival. Jó valahová tartozni, akkor is, ha a világ másik végén van az ember.

–Mi az a Debrecen?

–A város, ahol felnőttem. Nem olyan nagy, mint a japán városok, de magyar viszonylatban nagynak számít. Budapest után az ország második legnépesebb városa. De vannak olyan falvak is Magyarországon, ahol tizenöt fő vagy annál kevesebb a lakkosság létszáma.

–Tudod, mit hiányolok itt nálatok Sony?

Minori még mindig nem tudta kimondani a párjának a nevét. A Sanyi becenevet valahogy nem tudta megtanulni.

–Mit?

–A magas hegyeket. Mekkora a legmagasabb hegyetek?

–1014 méter. A Kékestető a Mátrában.

–Több, mint három és félszer beleférne a Fuji hegybe!

–Meg akartalak kérni, hogy vigyél el az országod legmagasabb hegyét megnézni, de a ti hegyeteket Japánban még csak dombocskának se neveznénk!

–Onnan tudjuk, hogy közelít a tél, hogy a Kékestetőn elkezd havazni. Nincs örök hó, mint a Fuji tetején.

Kazuki és Chisa átballagtak a másik szobából.

–Miért kellett ilyen nagy bútorokat vennünk? Én nagyon jól meglettem volna egy matraccal vagy egy futonnal.

–Kazuki! Ezek a bútorok strapabíróak. A tokiói párás levegő miatt nem egyszer előfordult, hogy penészes lett a matracom. Ha kicsit jobb idő van, szinte egész Tokió a matracait szárítja az ablakban.

Chisa teát főzött. Letette a barátai és a férje elé a csészéket. Nagyon nehéz volt neki is és Kazukinak is megszokni, hogy nem egy szőnyegen, egy kis asztal mellett, hanem egy hatalmas tölgyfa asztal körül teáznak. Molnár úr megkérte őket, hogy igyekezzenek elsajátítani az itteni szokásokat. Bármennyire furcsa is volt nekik, eleget tettek a kérésnek. Kazuki eleinte zsörtölődött, hogy csak egy fél évre jöttek. Ugyan miért kellene egy fél éves kiküldetés miatt átvenni az itteni szokásokat? Végül Chisa és Minori unszolására engedett. A két nő azt javasolta neki, fogja fel a magyarországi kiküldetést úgy, mint élete egyik legnagyobb kalandját.

Teázás közben arra gondolt, keres ő is egy japán Facebook csoportot, mint Molnár úrnak ez a Becses Brigantyk nevű csoport, akikkel tud kommunikálni az otthoni eseményekről és a világ dolgairól.

Mert jó, ha tartozik valahová az ember, akkor is, ha a világ másik végén van.

Molnár úr mintha kitalálta volna Kazuki gondolatait. Elkezdte magában dúdolni egyik kedvenc dalát, ami mindig lelkesítette, amikor ő volt magányos kiküldetésben Tokióban.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: