You are here

Kazuki és Chisa: Tokió kontra Okinawa

okinawa Okinawa

Chisa nézte a Filippínó-tengert. Sötét szemeit fátyolossá tette néhány éppen kikívánkozó könnycsepp. Ő maga se tudta, hogy a meghatottság vagy a terhességgel járó hormonok felszabadulása miatt érezte úgy, hogy kerülgeti a sírás. Fehér papucsa alatt apró kavicsok ropogtak. Nagyapjára gondolt, akit soha nem ismert. Még az édesanyja se emlékezett rá, hiszen ő is gyerek volt, amikor a nagyapa öngyilkos küldetésre indult. A Yamato óriás páncélos hadihajón volt matróz. A Yamato akkoriban a világ legnagyobb hadihajója volt. Amikor utolsó csatájukra indultak, a hajóba csak annyi üzemanyagot töltöttek, hogy a visszaútra már ne legyen elég. Tudták, hogy meg fognak halni. Az öngyilkos küldetéssel csak annyit értek el, hogy magukra vonták az amerikai hadierő figyelmét Okinawa partjainál, ahol az egyik legtovább tartó és a legtöbb áldozattal járó csata zajlott. A Yamato elpusztulásával gyakorlatilag az egész japán flotta megszűnt létezni. A nagyapa valahol a tenger mélyén nyugszik. A nagymama annyit kért a családtól, ha meghal, az ő hamvait is szórják a tengerbe, hogy egy sírban lehessen a férjével. Másnak a tenger felhőtlen örömöt, szórakozást vagy éppen a megélhetést jelentette. Chisa számára ez volt a nagyszülei sírja.

Kazuki Chisa mellett állt. Furcsán festett a tarka, mintás ingben, amelyet viselt, de errefelé így jobban be tudott olvadni a környezetbe, mert szinte mindenki ilyenben járt. Ő is a tengert nézte és azon gondolkozott, hogy Molnár úr azt mondta neki, ők úgy tanulták, hogy Japán az atombombák ledobása miatt kapitulált 1945-ben. Hiába próbálta neki megmagyarázni, hogy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két bomba csak felszította a gyűlöletet a szövetségesek ellen. Bosszantotta, hogy őket, a mindig keménységükről híres japánokat, a szamurájok leszármazottait gyáváknak állítják be az európai történelem könyvekben. Igyekezett meggyőzni Molnár urat, hogy a valódi ok az volt, hogy a Szovjetúnió is hadat üzent Japánnak 1945 augusztusában és mongol segítséggel szétverték a Mandzsúriában állomásozó japán haderőket. Így, hogy Amerika és a Szovjetúnió harapófogójába kerültek, már nem volt értelme tovább harcolni.

Kazukinak Okinawa többet jelentett egy szigetnél, ahová szívesen járnak a japán emberek kikapcsolódni. Itt ismerte meg egy családi nyaralás alkalmával a későbbi feleségét.

Chisa már két éve a szigeten lakott a szüleivel. Először ők is csak nyaralni jöttek ide, de Chisa szüleinek annyira megtetszett a sziget, hogy ideköltöztek. Mivel mindketten a vendéglátásban dolgoztak, Chisa édesanyja és édesapja is szakács volt, úgy döntöttek, elköltöznek Osakából és nyitnak egy éttermet a szigeten, Okinawa városban.. Ha éppen iskolai szünet volt, Chisa is besegített nekik. Az étteremben ismerte meg Kazukit, aki a szüleivel jött ide nyaralni Kitakjúsú városából. Kazuki minden nap többször betért az étterembe és rendelt valamit, csak azért, hogy láthassa a lányt. Chisa szülei nem repestek az örömtől, amikor a lányuk és Kazuki összeházasodtak. A legjobban az fájt nekik, hogy Kazuki elviszi a lányukat Okinawáról és Tokióban telepednek le.

–Húsz éve Tokióban élünk Kazuki! Nem gondolod, hogy ezen változtathatnánk?

Chisa tudta, hogy a férjének a változás szó olyan, mintha hirtelen arcon csapná valaki, mégis folytatta.

–Azt szeretném, hogy a gyerekeink hosszú ideig éljenek!

Kazuki tudta, mi fog következni. Felesége többször is utalt már rá, hogy Okinawa szigetén nagyon sokáig élnek az emberek. Még a száz évesnél idősebb embereken se látszik a kor. Vígan élik a megszokott életüket. A sziget természeti viszonyainak köszönhetően szinte csak bio zöldségeket és friss halat esznek a helybéliek. A Föld legidősebb embereinek 15%-a Okinawa szigetén él. Chisa, akit ez eddig egyáltalán nem érdekelt, mióta terhes az ikreikkel, ezt rendszeresen felemlegeti.

–Gyári munkás vagyok húsz éve! Nem értek se a halászathoz, se a vendéglátáshoz! Hogyan tudnék eltartani egy feleséget és két gyereket itt, Okinawán?

–Jó eszed van. Belejönnél! Sokkal nyugodtabb lennék, ha a gyerekeink itt nőnének fel!

–Itt? Rendszeresek az összetűzések a helyiek és azok között!

Kazuki az amerikai támaszpont felé mutatott. A világháború vége óta itt vannak az amerikaiak. 1972-ig amerikai fennhatóság alá tartozott a sziget, utána Japán visszakapta, de az amerikai hadsereg maradt. Az Egyesült Államok fiatal, húsz-huszonkét éves katonái, ha felöntenek a garatra, rendszeresen belekötnek a helyiekbe, akik elég sűrűn szerveznek tüntetést azért, hogy az amerikai hadsereg kivonuljon Okinawáról. A tüntetők is tisztában vannak vele, hogy szükség van az amerikai jelenlétre, mert csak így tudják Japánt megvédeni a szövetségesei egy esetleges kínai vagy koreai támadástól. A több tízezer amerikai katona jelenlétét Okinawán a japánok mégse tartják jó döntésnek.

–Ha háború törne ki, Okinawa lenne az első célpont, amelyet az ellenség megtámadna!

–Azért vannak itt az amerikai katonák, hogy visszaverjék a támadást. Hidd el, hogy több a jó ember közöttük, mint az olyan, akikről az újságban olvasol!

Kazuki a sziget növényvilágát nézegette. Sokkal zöldebbek itt a növények, mint Japánban bárhol. Ez, és Chisa megismerése volt a két pozitívum, amelyet fel tudott hozni Okinawa védelmében. Mindig is nagyvárosban élt, nem szerette soha a kisvárosi életet. Szeretett beleszürkülni a tömegbe és élvezni, a nyugodt életet.

–Kígyók! Megmarják a kígyók a gyerekeinket! A háborúban is rengeteg katona halt meg kígyómarásban!

–Erre már odafigyelnek! Különben is, a háború hetvenkét éve volt. Azóta nem sok kígyó maradt itt! A habushu-t különben te is szereted!

habushu

Kazukinak összefutott a nyál a szájában, ahogy Chisa megemlítette a sziget különlegességét, a habu bort vagy habushut. Az üvegben az italban kígyó is van. Kazukinak eszébe jutott, milyen sokat ivott abból fiatalabb korában a barátaival. Azokkal a barátokkal, akik szétszéledtek a nagyvilágba. Van aki Párizsban él és van, aki Los Angelesben. Alig maradtak néhányan Japánban. Kazuki érezte, ahogy a tenger felől jövő szél végigsuhan a nyakán.

–És a tájfun? Akkora szél szokott itt lenni, hogy akár egy szék is nekik repülhet az utcán!

tájfun

–Ezért van annyi betonból készült ház Okinawán, hogy megvédje a tájfunoktól az embereket!

Kazuki elfogyott az ellenérvekből. Húsz évvel ezelőtt imádta a tarka, Hawaii és polinéz mintás ingeket, amelyekben ugyanúgy járt kelt Okinawa fővárosának, Nahának az utcáin, mint mindenki más. Most kényelmetlenül érezte magát benne. Ez nem ő. Ő nem ide tartozik. Csak fel szeretne kelni reggelente és elmenni a gyárba dolgozni, este pedig hazamenni. Miért kellene azon változtatni, ami húsz éve működik? Mi történt Chisával, akinek eddig ugyanúgy megfelelt az életük, mint neki?

Chisa Molnár úrra gondolt, aki már a második héten elmondta Kazukinak, hogy honvágya van. Ő pedig húsz éve nem meri megmondani a férjének, hogy nem szereti a nagyvárosi életet és nagyon hiányzik neki Okinawa.

–Rengeteg szép hely van a szigeten. Mi lenne, ha megnéznénk mindet? Talán az meg fog győzni, hogy ide költözzünk! Tudod, hogy a szülés utáni huszonegy napomat itt fogom tölteni!

Kazuki bólintott. Ezt a szokást mindenki tartja Japánban. A gyermek születése után az anya huszonegy napig ágyban fekszik. Közben a barátok meglátogathatják az anyát és a csecsemőt és részt vesznek a család ünnepi étkezésein, ahol többnyire osekihan-t ( piros rizs, vörös babszemekkel) esznek. Ezt az időszakot az ifjú anya és a csecsemő az anya szüleinél tölti.

–Tudom! Ezért jöttünk ide, hogy megbeszéljük ezt a szüleiddel. Biztos jó ötlet a te állapotodban sétálgatni a sziget nevezetességei között?

–Ha két gyerek lesz mellettem, nehezebb lesz bárhová is elmennem! Használjuk ki az alkalmat, amíg odabent vannak!

Chisa egyre jobban növekvő hasára mutatott. Kazuki bólintott, de közben Tokióra gondolt, ahol minden olyan jól szervezett, olyan tökéletes. Közel van a bolt, másodpercre pontosan jönnek a buszok és a metrók. A legjobban mégis attól félt, ha Okinawára költöznek, akkor a helyiek észreveszik, hogy más, mint ők. Nem tud beleszürkülni a tömegbe és véget ér az addigi nyugodt, kényelmes élete.

Chisa pedig a tengert nézte, amelyben feltűnt néhány bálna a távolban. A hullámok nagy robajjal zúdultak a partnak. Chisa kihasználva, hogy férje egy pillanatra elfordul és tudva, hogy  a tenger morajlásától úgyse hallja, bármit is mond, a bálnák felé kiáltott.

–Sziasztok! Hazajöttem!

bálna


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: