You are here

Kazuki és Chisa: Pillantás a hídról

Képtalálat a következőre: „rainbow bridge tokyo”

Chisa az ikreket, Aomame-t és Kazutot tolta a babakocsiban. Megállt egy pillanatra és nézte a várost. A Sumida folyó csendesen hömpölygött alatta, semmit sem törődve Tokió zajos forgatagával. Chisa a Rainbow– vagyis a Szivárvány–hídon állt. Minori átölelte.

–Mindig szerettem volna hazaköltözni Okinawa-ra. Mégis hiányozni fog Tokió! A hidak, a folyó, a Tokyo Tower, a Szabadság szobor, a metró.  Erre most elmegyek a világ másik végére!

Fél év múlva hazajöttök! Észre se fogod venni, hogy el fog repülni az a pár hónap! A gyerekek pedig olyan kicsik még, hogy nem is fogják fel, hogy merre járnak! Nem fog nekik feltűnni, hogy valahol máshol vannak, mint eddig.

Minori megigazította a haját, amelyet a szeme elé fújt a Sumida folyó felől fújó szél.

–Én már jártam Magyarországon. Az emberek, akikkel találkoztam, kedvesek voltak velem. Nem kell félned semmitől.

–De egyedül leszek! Nem ismerek ott senkit!

–De igen! Mert én is ott leszek!

Chisa csodálkozva bámult barátnőjére. Minori csak sejtelmesen mosolygott.

–De mi lesz a munkahelyeddel?

–Felmondtam.

Chisa szeme még nagyobbra nyílt. Japánban a legtöbb ember lojális a munkahelyéhez. A legtöbb helyen szinte nem is ismerik azt a szót, hogy felmondás. De Minori nem volt éppen az átlagos japán ember mintapéldája. Ha ő a fejébe vett valamit, akkor azt véghez is vitte.

–Miért?

–Sony meghívott, hogy legyek vele Magyarországon is. Azt mondta, nem bírja ki nélkülem.

–Mi lesz Hidekivel?

–Januárban már felnőtté avatták, úgyhogy elengedem a kezét. Fél évig övé lesz a lakás. A lakbért és a rezsit átutalással tudom fizetni Magyarországról is. Elmegy dolgozni és megkeresi magának az élelmiszerre és a ruhára valót. Már meg is beszéltem vele. Egyelőre boldog, hogy szabad lehet.

–De Hideki elég szeleburdi!

–Tudom! Éppen azért van itt az ideje, hogy végre tényleg felnőtté váljon.

Chisa újra a folyó felé fordult.

–Hiányzik Kazuki! Húsz éven át együtt keltünk, együtt feküdtünk és most nincs itt!

–Akkor beszélj vele!

–Mégis hogyan?

Minori elmosolyodott.

–Chisa! A legmodernebb technológiákat gyártó ország fővárosában élsz, mégis olyanok vagytok Kazukival együtt, mintha nem is a XXI. században élnétek!

Átnyújtotta a telefonját Chisa-nak. A telefon kijelzőjén Kazuki mosolygott.

–Hol vagy?–kérdezte Chisa-t.

–A Rainbow-hídon!

Kazuki száján még szélesebb mosoly jelent meg.

–Én is egy hídon vagyok! Molnár úr megmutatja nekem a várost! Melyik híd is ez?

A háttérből hallatszott, ahogy Molnár úr súg neki.

–A Lánchídon vagyok! A végén van egy alagút, ami átmegy a hegyen. Ez itt különlegességnek számít.

–És milyen Budapest?

–Tele van régi épületekkel. De nem romokkal. Ezek szép épületek. Csodálkozom, hogy tudtak évszázadokkal ezelőtt ilyen robosztus épületeket készíteni kezdetleges technológiával.

–Hogy tetszik Magyarország?

–Tudod, hogy imádom Tokiót. Ott össze van hangolva a közlekedés, minden óraműpontossággal zajlik, itt meg össze-vissza mennek az emberek és folyamatosan késnek a tömegközlekedési járművek.

Kazuto felsírt. Ezzel felébresztette Aomame-t is, aki folytatta, amit a testvére elkezdett.

–Mennem kell a gyerekekhez! Vigyázz magadra! Hamarosan találkozunk!–köszönt el a férjétől Chisa és visszaadta a telefont Minorinak.

Kazuki pedig Molnár úr telefonját adta vissza. Molnár úr és Minori egymásra mosolyogtak.

–Mikor érkeztek?

–Jövő héten indul a repülőnk. Addig még beszélünk, de most megyek én is, mert Chisa–nak szüksége van egy kis segítségre.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: