Kazuki és Chisa: Imamura Szan születésnapja

2017. február 7. kedd
Írta:

japán étterem

Molnár úr megállt az ajtóban és csengetett. Miután Kazuki szélesre tárta előtte a hófehér nyílászárót, gyorsan kibújt a cipőjéből és meghajolt japán munkatársa előtt.

Kazuki is meghajolt.

–Próbálom átvenni a japán szokásokat.–magyarázkodott Molnár úr.

Kazuki arcán egy halvány mosoly jelent meg. Fekete farmert és fekete inget viselt.

–Indulhatunk?

–Még szeretném ezt a kis ajándékot átadni a ház úrnőjének.

–Kinek?

–A feleségednek.

Kazuki elmosolyodott. Nem hallotta még ezt a kifejezést, amellyel most Chisa-t illette Molnár úr.

Molnár úron tényleg látszott, hogy igyekszik jó benyomást tenni a kezdeti ballépései után. Chicago Bulls emblémás baseball sapkája lekerült a fejéről. Szőke haja se olyan vastagon volt bekenve, hogy szinte csorgott róla a zselé. Fehér inget és fekete szövetnadrágot viselt.

Chisa megjelent az ajtóban piros kimonójában, amelyet bambuszlevelek öleltek körbe az alsó szélénél. Meghajolt Molnár úr előtt, aki egy dobozt adott át neki.

–Csekély ajándék a születendő gyermeknek!

–Gyermekek. Ikreink lesznek.

Molnár úr egy pillanatra kővé meredt.

–Bocsánat! Ezt nem tudtam! Ebben az esetben hozok majd még egyet, ha legközelebb találkozunk.

Chisa udvariasan elmosolyodott.

–Jó mulatást!

–Arigatou! ( Köszönöm)

Kazuki és Molnár úr elbúcsúztak Chisa–tól és elindultak az étterembe, ahová nemrég Kazuki meghívta magyar kollégáját.

–Megfelelő az öltözékem?

–Ha temetésre indulsz, akkor mindenképp! Japánban a gyász színe a fehér!

–Akkor, akiket a metrón láttam, azok mind gyászoltak?

–Nem. A legtöbb irodai dolgozó is fehér inget és fekete nadrágot visel.

Éppen egy ruhaüzlet előtt haladtak el, ahol több ing is volt kitéve a kirakatba.

–Veszek magamnak egy másik inget! Az ott jól állna nekem! Kár, hogy nincs citromsárgában!

–A sárga a császári család színe!

–De a múltkor láttam, hogy milyen sok ember van citromsárga kabátban!

–Az csak egy sorozat miatti divathóbort volt! Ma már alig látsz ilyet!

–Tudod mit? Azt mondjuk a többieknek, hogy irodában dolgozok!

–Azt nehéz lesz velük elhitetned!

Molnár úr kicsit felhúzta az orrát, amiért Kazuki nem bízott a színészi teljesítményében. Gyorsan megérkeztek az étteremhez, amely kettő saroknyira volt Kazuki és Chisa lakásától. Asztaltársaságuk két másik tagja már várta őket. Molnár úr döbbenten ismerte fel Imamura Szan–t, a főnöküket és Ino-t, a kollégájukat.

Imamura Szan ugyanolyan elegáns volt, ahogy a televíziógyárban szokott kinézni. Zárt fekete cipőjén csillogott az étterem lámpáinak fénye. Öltönye kifogástalanul vasalva.

Ino teljesen kopaszra borotvált fejjel ült mellette. Vékony testén kétszer akkorának látszott a ruha, mint amelyet viselnie kellett volna. Kazuki tudta, hogy Ino elveszített egy fogadást, azért borotválta kopaszra a fejét. Molnár úr mióta Japánban van és Ino az, akitől Kazukival átveszik a műszakot, még csak kopaszon látta őt. Neki nem volt semmi furcsa abban, hogy Ino fején egy hajszál sincs.

Kazuki és Molnár úr levetették a cipőjüket, orral a bejárat felé fordították és letelepedtek Ino és Imamura Szan mellé.

Kazuki egy szépen becsomagolt ajándékot adott át Imamura Szan–nak, aki sűrű hajlongással köszönte azt meg.

Molnár úr munka közben kifaggatta Kazukit, hogyan illik egy étteremben viselkedni Japánban. Azt tudta, hogy Imamura Szan születésnapját ünneplik, akinek az egyetlen élő rokona Ino, az unokaöccse.

Imamura Szan és Ino soha nem beszéltek arról, hogy mi történt a többiekkel, hogy csak ők ketten maradtak a családban. Soha nem is kérdezte őket senki róla.

Kazuki azt ajánlotta Molnár úrnak, hogy ő se tegye. Elmondta azt is, ha vendégségbe megy valaki, akkor illik ajándékot vinni, ezért Molnár úr is átadta az ajándékot, amelyet ő is gondosan próbált becsomagolni, de hosszú ujjai vagy a ragasztóba vagy a csomagolópapírba akadtak bele. Egy óra küzdelem után végül sikerült legyőznie a csomagot. Nem éppen úgy volt a színes papírba bebugyolálva, ahogy ő szerette volna, de legalább nem látszott, hogy mi van benne.

Az asztalra már ki volt készítve a szaké.

Kazuki töltött Molnár úrnak, Imamura Szan Ino–nak, Ino Kazukinak. Molnár úr pedig ült, és nem értette, mi történik. Végül, amikor rájött, hogy a többiek mit várnak el tőle, ő is töltött Ino-nak. Nem tudta, hogy mindenki a mellette ülőnek tölt.

Senki nem nyúlt még a poharakhoz. Molnár úr úgy hitte, hogy mivel ő a távoli országból érkezett vendég, talán neki kell kezdenie az ivást. Otthon, Magyarországon is úgy diktálja az illem, hogy a vendég szed először. Talán itt is így van. Nyúlt volna a poharáért, de Kazuki egy kicsit meglökte és intett neki a szemével, hogy ne tegye.

Imamura Szan felkiáltott.

–Kanpai!( Egészségünkre!)

Mindannyian megfogták a poharat és egy húzásra megitták a benne lévő italt.

Molnár úr érezte, hogy elgémberednek a hosszú lábai, de Kazuki figyelmeztette, hogy az asztal alatt nem illik kinyújtani a lábat. Kazuki sajnos sok mindent természetesnek vett a japán etikettet illetően. Azt hitte, ez más országokban is így szokás, ezért Molnár úrnak csak fél információi voltak a helyes viselkedésről. Még háromszor ittak. Molnár úr érezte, hogy sok lesz az ital, de nem sértette meg vendéglátóit azzal, hogy abbahagyja az ivást.

rizs 2sushi 2

Az étel is az asztalra került. Sushi, rizs és valamilyen szósz volt az asztalon, amelyet Molnár úr egyre csökkenő koncentrációkészsége miatt nem ismert fel. Az evőpálcikák be voltak csomagolva az asztalon egy papírba. Ez a waribashi evőpálcika volt, amelyet használat előtt hosszában ketté kell törni. Molnár úr boldog volt, amikor meglátta, hogy sushi is került az asztalra, mert Kazuki elmondta neki, hogy azt kézzel is meg lehet fogni. Minden étkezéskor küzdött az evőpálcikákkal. Egyszer kést kért egy étteremben és nem értette, miért néznek rá olyan leereszkedően az étterem tulajdonosai. Kazuki elmagyarázta neki, hogy azért, mert nem illik kést kérni, mert az azt jelenti, hogy az étel kemény és ehetetlen.

Kazuki egyre ijedtebben nézte, ahogy Molnár úron elhatalmasodik az eddig elfogyasztott szaké hatása. Még azt is elfelejtette, amit eddig megtanított neki. Mivel a bódultságtól ügyetlenebb is lett, küzdenie kellett az evőpálcikával történő evéssel. Először mutogatni kezdett vele, miközben arról magyarázott, hogy mennyivel könnyebb az európai embernek késsel és villával ennie. Amikor már nagyon nem boldogult az evéssel, azt találta ki, hogy rászúrja az ételt az evőpálcikára. A szószt, ami ráragadt, azt pedig lenyalta.

Kazuki akkor rettent meg legjobban, amikor meglátta, hogy Molnár úr merőlegesen beleszúrja a rizsbe az evőpálcikáját. Ilyet egy japán soha nem csinál. Ha egy szamuráj merőlegesen beleszúrta a rizsbe az evőpálcikát, az azt jelentette, hogy a mellette ülő halálát kívánja. Ez be is következett, mert a következő percben a kardjával levágta a mellette ülőt.

Molnár úr nagy nehezen leküzdötte az ételt. Imamura Szan bosszúsan nézte a kínlódását, de Ino csak vigyorgott.

Kazuki arra gondolt, hogy vajon mit fog hozzá szólni Imamura Szan, amiért ő magával hozta ide ezt a viselkedni egyáltalán nem tudó embert? A sajnálat, amelyet eddig Molnár úr iránt érzett, kezdett ismét haraggá válni. Eszéb jutott, hogy talán az eddig még ki se bontott ajándékok meglágyítják az egyre bosszúsabban néző Imamura Szan szívét.

–Imamura Szan! Megnézi az ajándékait?

Imamura Szan máskor dühös lett volna, ha a beosztottja szólítja fel őt valamilyen cselekedetre, de most hálás volt, amiért elterelte a figyelmét a szerencsétlenkedő Molnár úrról. Először Ino ajándékát bontotta ki, amely egy elegáns toll volt. Kazukitól egy mintás vázát kapott. A Molnár úrtól kapott ajándék annyira össze volt ragasztgatva, hogy alig bírta kibontani. Egy piros baseball sapka került elő belőle, az elejére fehér betűkkel rá volt írva, hogy San Francisco. Alatta pedig arany betűkkel, hogy 49ers.

–Úgy hallottam Kazukitól, hogy ön szereti a sportközvetítéseket nézni. Nekem ez a kedvenc amerikai focicsapatom.

A három japán férfi rémülten nézte a baseball sapkát. Kazuki, ahogy meglátta, szinte biztos volt benne, hogy vagy őt, vagy Molnár urat, esetleg mindkettejüket át fogják helyezni a gyárban egy másik részlegre, amely csak rosszabb hely lehet, mint ahol most vannak.

Imamura Szan nagyot nyelt és Molnár úrhoz fordult, aki társai megdöbbenését látva, villámgyorsan kezdett kijózanodni és szidta magát azért, mert megint valamilyen baklövést követett el. De el nem tudta képzelni, hogy mifélét.

–Molonár úr!

A japánok nem szeretnek bíbelődni a más nyelvekben divatos mássalhangzó torlódással, ha nem muszáj. Ezért, ha olyat tapasztalnak, hogy két mássalhangzó van egymás mellett, egyszerűen beillesztenek közé egy magánhangzót.

–Ismeri ön japánul a számokat?

Molnár úr bólintott.

–Mondja ki japánul, hogy négy!

Molnár úr szemével a kijáratot kereste, mert kezdte úgy érezni, hogy olyan a hangulat, mint Magyarországon egy kocsmai verekedés előtt.

–Shi!

–A shi halált is jelent! Most mondja ki, hogy kilenc!

–Ku!

–A ku, a szenvedés! A negyvenkilenc pedig azt jelent, hogy halálig tartó fájdalom! Fogadjon meg tőlem egy jó tanácsot! Ne ajándékozzon egy japánnak olyan tárgyat, amelyen a négyes, a kilences vagy a negyvenkilences szám van! Feltűnt már önnek, hogy a toronyházban, ahol lakik a lift gombjain nem szerepel a négyes szám? Látom önön, hogy nagyon nincs tisztában Japán kultúrájával. Miért önt küldték ide? Azt persze tudom, hogy remek szakember. Ért a gépekhez és ezt meg is becsüljük önben, ezért nem fogom elküldetni a Magyarországon dolgozó vezetéssel.

Kazuki a legszívesebben a fölbe süllyedt volna szégyenében, amiért idehozta ezt az embert.

–Mert én voltam az egyetlen, akinek nincs családja! A többiek nem akarták otthagyni a szeretteiket azért, hogy eljöjjenek dolgozni és tanulni a világ másik végére. Én egy nevelőotthonban nőttem fel. Se kutyám, se macskám, világéletemben egyedül kellett megküzdenem mindenért. Azt hittem, itt is menni fog, de nem voltam erre felkészülve. Csak a barátaim hiányoznak! De ők nagyon! Itt vagyok egyedül Japánban és önökön kívül senkit nem ismerek!

–Én láttam ma, hogy elkezdett igyekezni. Próbál beilleszkedni és a japán szokások szerint élni.–próbálta meg Kazuki menteni a menthetőt.

Imamura Szan dühösen nézett vissza Kazukira.

–Miért véded ezt az embert?

Kazuki nagy levegőt vett és kimondta, amit már nagyon régen próbált eltitkolni önmaga elől is.

–Mert hosszú évek óta ő az első ember, akin tudok nevetni! Először engem is bosszantanak a szerencsétlenkedései, de utána mindig jó kedvem lesz!

Molnár úr nem tudta eldönteni, hogy meg kell sértődnie Kazuki szavain, vagy büszkének kell lennie, amiért kiállt mellette.

Imamura Szan hol Kazukira nézett, hol Molnár úrra, hol a padlóra. Nem tudta mit tegyen. Mindig is egy komoly és alázatos embernek ismerte meg Kazukit, aki húsz éven át bejárt a gyárba dolgozni és soha semmi ellenvetése nem volt. Most pedig kiáll valakiért, akit alig két hete ismer. Mit tud Molnár úr, amitől így megváltozik egy ember?

–Molnár úr! Milyen kép él önökben otthon Japánról?

–Azt tudjuk, hogy nagyon sokan élnek itt. Sok a felhőkarcoló. A vonatok ötven év alatt nem késtek annyit, mint nálunk egy hét alatt. Az is egy általános nézet nálunk Japánról, hogy szinte mindent robotok irányítanak. És az emberek mellett robotok sétálgatnak az utcán. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen modern országban a lakás, amelyet bérel nekem a vállalat, alig akar bemelegedni, pedig egyből bekapcsolom a légkondicionáló berendezést, ahogy hazaérek!

–Ha most hazamész, kapcsold be a légkondicionálót és öt percig legyezgesd a bejárati ajtóval a levegőt. Be fog melegedni a lakás!

Imamura Szan felhúzta a szemöldökét. Ino is próbál ennek az embernek segíteni? Ino, aki nem éppen a szószátyárságáról híres? Máskor napokig nem hallja az unokaöccse hangját, akkor is csak egy szavas mondatokban válaszol! A szókincse eddig szinte kimerült az igenben és a nemben.

Ino Imamura Szan felé fordult.

–Tiszteletre méltó nagybátyám! Mi ketten tudjuk, milyen egyedül lenni, hiszen az egész családból csak mi maradtunk egymásnak, amikor a többiek meghaltak gyerekkoromban, abban a földrengésben. Molnár úr is egyedül van gyerekkora óta. Szerintem neki nagyon jól jönne most néhány itteni barát.

Molnár úr hálásan nézett Ino-ra és elkezdett sírni. Maga se tudta mi tört rá. Igyekezett olyan keménynek mutatkozni, mint a japánok, de mint olyan sok minden idáig, ez se sikerült neki.

Imamura Szan is zokogni kezdett. Ino is. Kazuki is megpróbált pár könnycseppet kipréselni magából, de ő inkább csak a főnöke iránti szolidaritásból. Úgy gondolta, ha Imamura Szan sírni kezd, akkor neki se ártana megkönnyezni azt, amin a főnöke itatja az egereket.

A pincérek a háttérben nézték a pityergő asztaltársaságot.

–Nem születésnapra jöttek?

–De igen.

–Ahhoz képest elég szomorú a hangulat!

Imamura Szan ismét megszólalt.

–Ino és Kazuki sokat fog neked segíteni. Amennyire tehetem, majd én is, de nekem a legfontosabb, hogy irányítsam a gyárat! Még azt is megbocsájtom neked, hogy egy olyan ajándékot hoztál nekem, amelyen a negyvenkilences szám van! Tudod, mi japánok büszkék vagyunk rá, hogy mindig odafigyelünk a gyártási folyamataink során a minőségre és soha nem adunk ki a kezünkből olyan terméket, amely hamisítvány vagy selejt lenne. Sok ilyen ország van Ázsiában, de mi nem olyanok vagyunk! Egy valamit viszont nem fogok neked megbocsájtani ezzel az ajándékkal kapcsolatban!

Imamura Szan kifordította a baseball sapka belsejébe varrt kis fehér címkét, amelyen a következő felirat állt:

made in china 2


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...