Kazuki és Chisa: Gyereknevelés Japánban

japán gyermek

Kazuki, Chisa, Minori, Hideki és Molnár úr Minori lakásában az alacsony, négyszögletes asztal körül térdeltek és teáztak.  Kazuto és Aomame a szomszéd szobában aludtak. Minori lakása inkább egy virágboltra emlékeztetett, mint egy gyermekét egyedül nevelő anya otthonára. De ebben a virágboltban csak orchideát lehetett kapni. A lakás szinte minden szegletében különböző színű orchideákba botlott a látogató. Ezek a virágok különleges gondoskodást igényelnek és mióta Hideki a felnőtté válás útjára lépett, itt meg is kapták ezt a gondoskodást. Minorinak valahol ki kellett élnie erős anyai ösztöneit.

–Anya! Ma szeretnék a barátnőmnél aludni!­-mondta Hideki és hogy nyomatékosítsa kérését, igyekezett úgy nézni Minorira, mint egy ártatlan kiscica.

Minori tömören és egyértelműen válaszolt.

–Nem.

–De miért nem?

Minori erre a kérdésre már nem felelt, csak ránézett Hidekire. Molnár úr hátán végigfutott a hideg. Ismerte ezt a nézést, de Minori tekintetében még soha nem fedezte fel. Kazuki szokott így ránézni, ha valami olyasmit művel, ami Európában természetes, de Japánban egetverő ostobaságnak, vagy elképesztő tiszteletlenségnek számít. Nem szerette ezt a nézést.

Minori pillantásából minden kiolvasható volt szavak nélkül is. Mintha ezt mondta volna.

–Miért olyankor hozakodsz elő egy ilyen kéréssel, amikor vendégeink vannak? Ez súlyos tiszteletlenség! Szégyelld magad! Ne csodálkozz, ha ezek után nem engedlek el!

Hideki, akit januárban a felnőtté válás ünnepén hivatalosan is felnőtté avattak, szóval oda mehetne szabadon, ahová akar, szemét lesütve bámult a teájába.

Molnár úr megrökönyödve nézte a jelenetet. A teázás után Hideki elvonult a szobájába, de duzzogásnak a legkevesebb jele se látszott rajta. A legtöbb magyar gyerek, még órák múlva is durcáskodott volna.

–Ezt hogy csináljátok?–kérdezte a többieket Molnár úr.

Kazuki, Chisa és Minori nem értették a kérdést sem. Molnár úr kifejtette nekik, hogy otthon, ha tiszteletlen egy gyerek és rászólnak, utána durcáskodik vagy szégyelli magát. Néha megpaskolják őket, ha végképp nem bírnak velük.

–Hogyan nevelitek a gyerekeiteket, hogy ennyire tisztelettudóak a szülők iránt?

Chisa kezdett el mesélni Molnár úrnak.

–Évszázadokkal ezelőtt, még nem voltak óvodák. A japán nők dolgoztak és magukkal vitték a munkába a gyerekeiket, ahol egész nap beszéltek hozzájuk. Ilyenkor az illemre tanították meg a gyermeket. Arról meséltek a még beszélni se tudó csemetéiknek, hogy mit szabad és mit nem. A legtöbb gyerek Japánban előbb tanul meg beszélni, mint járni.

–Ezt a bölcsődében is megtanulhatják!–jegyezte meg Molnár úr.

Három pár tekintet meredt rá azzal a nézéssel, amelyet nagyon megutált itt, Japánban.

–Ha egy japán nő bölcsődébe adja a gyermekét, vagyis három éves kora előtt, az szégyen. Szégyen, mert nem képes arra, hogy nevelje a gyereket és inkább elmegy a gyereknevelés helyett dolgozni.–magyarázta Kazuki.

–Akkor bízzátok a nagyszülőkre!

Megint úgy néztek rá, ahogy nem szerette, hogy néznek rá. Minori megigazította lila kimonóját.

–Sony! Az is ugyanolyan szégyen egy anyára nézve! Japánban a gyerek nem lehet dühös! Nem vághatja például földhöz a játékát! Láttam Magyarországon, amikor ott voltam veled, hogyan nevelik a gyerekeket. Mi japánok, nem kiabálunk a gyerekeinkkel, nem teszünk rájuk negatív megjegyzéseket, nem alkalmazunk fizikai büntetést. Nem bántjuk őket. Tőlünk megtanulják az udvarias viselkedést, a figyelmességet és hogy ne zavarjanak a viselkedésükkel másokat.

–Akkor milyen jelekből tudja a gyerek, ha rosszat csinált?

–Más lesz a hangszínünk.–mondta Chisa.

–És a nézésünkből is tudják, ha illetlen dolgot tettek.–jegyezte meg Kazuki.

Molnár úr nagyot sóhajtott.

–Azt a nézést ismerem…


Ajánlott bejegyzések