Ön most itt van:

Kazuki és Chisa: Bezár a bazár

Az ajtón hangosan dörömbölt valaki. Chisa, aki nemrég altatta el Aomame-t és Kazutot, az ikreket, mérgesen tipegett ki lila selyemkimonójában az ajtóhoz. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta, a mérge átváltozott ijedtséggé. Izzadtan, piszkosan az apja, Ben nézett vele farkasszemet.

–Apa! Hogy kerülsz te ide?

Ben az alapvető japán udvariassági szertartásokat elfelejtve a lányára nézett.

–Szólj Kazukinak és a barátjának! Velem kell jönniük!

–Valami baj van otthon? Anyával van baj?

–Otthon semmi baj nincs, de Tokióban világ vége lesz, ha nem sietnek!

Chisa látva apja mindenre elszánt arcát, azonnal szólt Kazukinak és átcsöngetett a szomszédba, Minoriékhoz, hogy Molnár urat is riassza. A két férfi látva Ben kétségbeesett arcát, nem kérdezte, mi történt, azonnal utcai ruhát vettek és elindultak lefelé a lifttel.

A ház bejárata előtt nem kis meglepetésükre egy olyan autó állt, amely fagyasztott ételek szállítására volt elsősorban alkalmas. Bezsúfolódtak a vezetőfülkébe és elindultak.

–Elmondaná valaki, hová megyünk?–törte meg a kínos csendet Molnár úr.

Két japán útitársa olyan tekintettel nézett rá, hogy inkább elkezdett kifelé bámulni az ablakon, mintha valami nagyon érdekeset látna.

Molnár úr tisztában volt vele, hogy Kazuki se tudja, hová mennek, de Kazuki tisztelte annyira Bent, hogy nem kérdezte meg tőle.

A kisteherautó hirtelen fékezéssel megállt egy zajos, hideg piac előtt.

–Itt se jártam még!–nézett körül Molnár úr!

–Ez a Cukiji! Japán leghíresebb halpiaca! Itt olyan jó minőségű halakat kapsz, hogy licitálni kell rájuk!–magyarázta Kazuki.–Miért hoztál ide, Ben?

 

–Ma lesz az utolsó árverés. A Cukidzsi ma bezár! Én pedig még itt szeretnék halat venni az éttermembe!

–De a te éttermed Okinawa szigetén van!

–Szerinted miért jöttem hűtőkocsival?

–Ideiglenesen zár be vagy végleg?

–Itt végleg! Útban van az olimpiai építkezéseknek. Kíváncsi lennék, miféle emberek dolgoznak az olimpiai építkezéseken, hogy egy ilyen nagy hagyományú halpiacot be akarnak zárni!

Molnár úr, aki szintén az olimpia egyik építkezésén dolgozott, nagyot nyelt.

–Úgy tudom, csak átköltöztetik!

–Kazuki! Tudod, milyen helyre akarják költöztetni? Egy mesterséges szigetre, Tojusu városrészbe! De mindenki azt mondja, hogy ott szennyezett a talajvíz! Pedig építettek oda egy modern piaccsarnokot is!

–Ez csak szóbeszéd!

–Minden pletykának van valóságalapja!–mondta Molnár úr a barátjának.–De én itt se vagyok kibékülve a higiéniai viszonyokkal!

–Nyolcvanhárom éven át így működött ez a halpiac és nagyon jól!–nézett vissza egy pillanatra rájuk Ben, miközben bőszen licitált egy jól megtermett tonhalra.

Meg is nyerte az árverést.

–Miért kellett idejönnünk?–kérdezte Kazuki!

–Nézz rá erre a halra! Csak nem gondolod, hogy egyedül elbírom? Segítsetek betenni az autóba!

Kazuki és Molnár úr összenéztek. Mindketten a legszebb ruhájukban jöttek. Nagyot sóhajtva megemelték a tonhalat és berakták Ben autójába.

–Ha időtök engedi, gyertek le Okinawába! Ebből a minőségi tonhalból nektek és az unokáimnak is ennie kell!

–Nem viszel minket haza?

–Kazuki! Sietnem kell haza a hallal, hogy minél frissebb legyen, amikor feldolgozom!

Ben gázt adott és lassacskán eltűnt a túlzsúfolt Tokiói forgalomban.

Kazuki és Molnár úr kénytelenek voltak metróval hazamenni. Az emberek megérezve rajtuk a halszagot, odébb húzódtak tőlük.

–Legalább van helyünk a metrón.–jegyezte meg Molnár úr.

Kazuki rá nem jellemző módon, hangosan felröhögött.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: