Ön most itt van:

Kazuki a metróban

Csúcsforgalom a Tokiói metróban
Csúcsforgalom a metróban

Kazuki Molnár úrral az oldalán kilépett a toronyház főbejáratán. Az eső még mindig esett. Kazuki kék esőkabátot vett fel, Molnár úr az esernyőjét nyitotta ki. Néhány japán arcán a szmog és talán a fertőzések elleni védekezésül a szájuk előtt orvosi maszk virított.

 Az első jármű, amely elhaladt előttük az utcán, egy sárga taxi volt, amelynek a tetején egy piros vonal volt végighúzva a motorháztól a csomagtartóig. Kazuki agyán átfutott, hogy Molnár úr miért nem ment haza taxival, amikor eltévedt? Miért hozzá jött fel? Miért zavarta meg a nyugalmát a lakásában? Sőt! Ha egy japán egy elbizonytalanodott európait vagy amerikait lát az utcán, mindig odamegy hozzá segíteni! Olyan nincs, hogy ne segítsen egy japán ember egy másik emberen, akin látja, hogy bajban van! Ez alapvető udvariassági formula, amit minden japán ember ismer és alkalmaz is!

Molnár úr is a taxi után nézett. Utána Kazukira. Utána pedig a járdát kezdte bámulni. Kitalálta Kazuki gondolatait. Chicago Bulls-os baseball sapkáját még jobban a szemébe húzta. Elindult a  járda jobb oldalán, de miután folyton szembe ütközött valakivel, áttért a bal oldalra. Még nagyon szokatlan volt neki, hogy Japánban bal oldali közlekedés van. A buszra is mindig az ellenkező oldalon akart felszállni, mint amelyiken az ajtó volt, ha dolgozni indult.

–Nálatok mikor fogják bevezetni a jobb oldali közlekedést?

Molnár úr, ahogy feltette a kérdést és ránézett Kazukira, már meg is bánta, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmit megkérdezni.

Kazuki, aki mindig igyekezett elrejteni az érzelmeit és pókerarccal végighallgatni bármilyen beszélgetést, most úgy nézett rá, mint ahogy a tanár néz a buta diákra, akinek nyolcadik osztályban még a szorzótábla is kihívást okoz.

–Soha!

Némán baktattak tovább a tokiói forgatagban. Molnár úr így, hogy a bal oldalon közlekedtek, nem ütközött neki senkinek. Csodálattal nézte a közlekedési rendszert. Tudta, hogy itt nem késnek a közlekedési eszközök. Minden pontosan ki van számítva. Minden jármű akkor érkezik meg a megállóhelyekre, amikor ki van írva a menetrend szerint. Minden óramű pontossággal történik.

–Hol is laksz?–kérdezte Kazuki.

–Az utca nevét nem tudom pontosan. A metrómegállóét igen. Ha ott feljutok a felszínre, akkor már tudni fogom, hogy jutok el a házba, ahol lakást bérel nekem a cég. A neve: Ginza.

Odaértek a metrómegállóhoz. Molnár úr elnézett a több helyen is látható tokiói metrótérképre. Bármilyen bonyolult kapcsolási rajzon kiismerte magát, de ez a térkép olyan volt neki, mintha egy kötött pulóver szabásmintáját mutogatták volna neki.

metrótérkép Tokió

Kazuki határozott mozdulatokkal igyekezett a metróalagút felé.

Molnár úr igyekezett végig mellette maradni, de végül mégis elsodródott. Kazuki dühösen ment utána. Nem értette, hogy ez az Európából jött ember miért nem tud ugyanolyan határozottan közlekedni, mint ahogy a japánok teszik.

–Gyere velem!

–Itt is felszállhatunk, nem?

–Nem!

Kazuki felmutatott a fejük felett díszelgő rózsaszín táblára, amelyen rózsaszín alapon japán és latin betűs írással is ott volt a felirat: Csak hölgyek tábla

–Itt az a vagon fog megállni, ahová csak hölgyek szállhatnak fel!

–Úgy látom, hozzátok még nem tört be az emancipáció! Nálunk a nők egyenjogúak! Nem utaztatjuk őket külön vagonokban!

–Nálunk se muszáj külön vagonokban utazniuk! Ezt azért vezették be, hogy a nagy tömegben ne fogdossák a nőket a férfiak!

Molnár úr követte Kazukit. Kettes sorban várakoztak a peronon. Elengedték a leszállókat, utána felszálltak a metróra. Csúcsforgalom volt, mint mindig. Fehér gumikesztyűs egyenruhás metróalkalmazottak segítettek betolni a tömeget a metróba, hogy be lehessen utánuk csukni az ajtót.

Molnár úr meglátott két üres helyet és elindult feléjük. Kazuki nem szólt semmit, csak megérintette Molnár úr vállát és fejével intett neki, hogy ne menjen oda.

–De ott van két üres hely!

Kazuki hallgatott és csak nézett bele a tömegbe. Többen a mobiljukat vagy a táblagépüket nyomkodták. Sokan újságot olvastak.

Az egyik utasnak, egy középkorú, kissé pocakos szemüveges úriembernek megszólalt a mobiltelefonja. Riadtan vette fel és szólt a hívó félnek, hogy most a metrón van, majd visszahívja, ha kiért az utcára. Utána pedig elnézést kért a mellette ülőktől és a mellette állóktól, amiért elfelejtette lehalkítani a telefonját.

Molnár úr csak most vette észre, hogy milyen csend van körülötte. Odafordult Kazukihoz, hogy kérdezzen még valamit, de amint szólásra nyitotta a száját, Kazuki intett neki a fejével, hogy ne szólaljon meg. Igyekezett ő is némán beleolvadni a tömegbe.

A következő megállónál három amerikai fiatalember szállt fel melléjük. Hangosan beszélgettek és kacarásztak. Az egyik utas, egy negyven év körüli japán férfi odalépett hozzájuk, mélyen meghajolt és kifogástalan angolsággal beszélni kezdett.

–Tisztelettel megkérem önöket, hogy ne hangoskodjanak a metrón! Zavarják vele a többi utast! Sokaknak a pihenését is zavarják!

Molnár úr jobban körülnézett és azt látta, hogy szinte minden második utas alszik a metrón. Még nem ismerte az inemuri ( Az inemuri kifejezés két kínai szóból áll: I=jelen lenni, nemuri=alvás) fogalmát. Nem tudta, hogy a japánok a tömegközlekedési eszközökön szoktak pihenni, ha mennek haza a tizennégy vagy tizenhat órás munkanap után illetve akkor is, ha mennek munkába. Akad, aki a munkahelyén is elbóbiskol egy értekezleten, de nem szólnak neki érte, mert ezzel is csak azt jelzi, hogy annyira jól végzi a munkáját, hogy így kimerült benne.

A három amerikai ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, tovább hangoskodtak. Molnár úr levetette szőke hajáról a baseball sapkát. Nem akarta, hogy őt is amerikainak nézzék. A japán férfi újra feléjük fordult és egy kicsit meg is hajolt előttük. Inkább csak fejbiccentés volt, mint meghajlás.

–Tisztelettel megkérem önöket, hogy menjenek el melegebb éghajlatra!

A három amerikai ezen úgy megdöbbent, hogy elakadt a szavuk. Valószínűleg még soha életükben nem küldték el őket ilyen udvariasan melegebb éghajlatra! Amíg le nem szálltak, nem szóltak semmit, csak beleolvadtak ők is a néma tömegbe.

Kazuki jelzett Molnár úrnak, hogy leszállnak. Molnár úr beállt mögé és úgy mentek az utcára. A Ginza metróállomás mozgólépcsője egy forgalmas útkereszteződésbe vitte fel őket.

–Most már beszélhetek?

–Igen. Japánban a metrón pihenni szoktak az emberek. Nem illik őket zavarni hangoskodással vagy beszéddel.

–Miért nem ülhettünk le a két szabad ülésre?

–Azok ezüst ülések voltak.

–Az mit jelent?

–Az időseknek és a mozgáskorlátozottaknak van fenntartva. Innen már hazatalálsz?

–Igen. Abban a négyemeletes épületben lakom!–mutatott egy fehér emeletes házra Molnár úr.

Ginza metróállomás

–Rendben. További jó pihenést neked!

Kazuki el akart indulni, de Molnár úr utána szólt.

–Sajnálom, hogy megzavartalak titeket! Nem is tudtam, hogy gyermeket vár a feleséged! Ha tudom, nem mentem volna fel hozzátok! Csak olyan magányosnak érzem magam itt, távol az otthonomtól! Rajtad kívül senkit se ismerek Tokióban!

Kazuki a szemébe nézett magyar munkatársának és eltöprengett rajta, hogy talán ő is így érezne, ha ilyen távol lenne a hazájától és a szeretteitől, de nem látszott az arcán semmi érzelem.

–Szombaton munka után elmegyünk pár kollégával egy étterembe. Ha van kedved, gyere velünk!

Molnár úr arcán fülig érő vigyor jelent meg. Lelkesen bólogatott. Búcsút vettek egymástól. Kazuki elindult hazafelé és Molnár úr is lelkesen indult a lakása irányába. Annyira el volt merülve a gondolataiba, hogy észre se vette, hogy a piros lámpánál lép le az úttestre egy ezüstszürke Mercedes elé, amelyben egy cowboy kalapot viselő ősz bajuszú német férfi ült. Mondott pár keresetlen szót németül. Molnár úr úgy gondolta, itt az ideje, hogy elkezdjen ő is úgy viselkedni, mint a japánok. Mélyen meghajolt a cowboy kalapos felé, kezét a combja mellé szorította, de azért a biztonság kedvéért magyarul szólalt meg.

–Tisztelettel megkérem önt, menjen a fenébe!

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: