You are here

Jenei András: Ha sietsz, orra fogsz esni

A lágy tavaszi nap valamiért anyira felmelegítette a parti homokot, hogy pezsegni kezdett az óceán. A nagy víz kékje néha könnyed ringatózással halvány tajtékot vert a messzebb őrt álló sziklákon, melyeket már belaktak a sirályok.
Az égen a gombolyagként sorakozó felhők kevésbé lassú mozgásukkal felkavarták a mennyboltot, de a nap csak mosolygott és simogatott mindenkit.
Mezítlábasan sétáltam komótosan az egykori, öreg Araki kunyhója felé, ami valamivel feljebb volt, mint a part. Az apró bokrok és fák között aztán hamar feltűnt a cserepekkel fedett házikó, meg a hozzá tartozó egyéb épületek,  ahol egyedül élt valaha az idős halász.
Édesanyámmal még születésem előtt költöztünk ide magyarországról; sosem értettem, hogy egy ösztöndíj, vagy akár egy jobbnak vélt munka miért tud arra indítani valakit, hogy elhagyja hazáját, de mivel tulajdonképp itt nőttem fel Japánban, s jjól éreztük magunkat, sosem firtattam a témát.
Amikor  hozzánk is elért a motoros hajók, a füstöt okádó gépekkel berregő munkások áradata, már senkinek nem volt elég gyors a kicsi és lapáttal, meg vitorlával dolgozó, egyszerű emberek „fogása”.
A kifogott halak és rákok meg tintahalak mindig kevésnek bizonyultak és mitagadás, az áruk is megnőtt.
Így aztán a közeli halpiac kihalt, s aki ebből élt meg eddig, az vagy modernizálta magát, vagy szakmát váltott.
Az idős ember pedig halat már csak magának fogott, meg a falumbéliek közül néhány embernek. Helyette a kürnyező erdőket, mezőket járta és miközben bolyongott, a növények titkai lett a mestersége. Kertész lett, gyógyfüves, teásember.
A régi házikója mellett egy kicsiny kerítés futott körbe, ami mögött az egyik oldalon egy konyhakert terült el, a másikon pedig ezer és ezer féle virágból álló szőnyeg. Kicsi rózsák, liliomok és velük szinte testvériesen megosztozó apró fák, amik miatt szintén szívesen leskelődtem bekorábban is a néhol hiányos kerítésen.
Most isemlékezve és  lopva kukucskáltam be a régen látott és „elhagyott” kertbe. S az emlékek magukbarántottak…
Ugyan Arakisan sosem bántott, vagy morgott velem, valamiért tartottam tőle. Mindig mosolygott, dalolgatott, de nem egyszer hallottam veszekedni a növényeivel.
„- Ne mertd bántani a szőlőm, mert…; kitéplek onnan és belocsolom a helyed; megvágom a leveleid…”
Aztán ha édesanyám hozzáküldött, hogy hozzak haza teához füvet, csak ámultam mindazon a csodán, amit mutatott, amiről mesélt. Akkor volt baj, ha megkérdezte, hogy mit tanultam az iskolában. Merthogy arra sosem emlékeztem; amint beléptem a kertbe, a „kinti” világ eltűnt a fejemből. Az írás, az olvasás, a számtan ugyanúgy, mint a testvérem ( akivel már terhes volt anyám a letelepedésünkkor) betegsége is, amiért kellettek a gyógyfüvek a meleg italhoz.
Az egyik alkalommal egy apró bonsai-t nyírogatott Araki san, s ahogy köszöntött, mondta, hogy egy kicsit üljek le, mert a feladatot most nem lehet abbahagyni.
– Ha megváratom, akkor amit csináltam, nem gyógyítja, hanem megbetegíti.- jegyezte meg halkan és körbejárta a sötétzöld levelű fácskát.
– Nagyon szép fa.- böktem ki zavartan.
– Szereti, ha dicsérik.
– Nekem is lehetne ilyen fám?
-Ha akarod.
A fejemben már láttam is, ahogy odahaza tele van a szoba ilyen és hasonló növényekkel, amit ha meglátnak a barátaim, csak csodálkoznak és irigykednek.
– Hogyan kel őket ilyen apróra növeszteni?
– Ők ilyen aprónak születnek. Vagy ha nem, akkor sok-sok munkával.
Aznap délután hazafelé kihúztam egy bokros ágat a parti bozótosból és amint hazaértem, fogtam egy cserepet és telerakva földdel, beledugtam a gyökeres fámat. Aztán mivel hatalmas volt a korábban látottakhoz, elkezdtem faragni. Egy kicsit innen, egy ágat onnan. Ahogy csattogott a mettszőolló, a fából valósan „fácska” lett.  Aztán, hogy ténylegolyan legyen, mint az idős halászé, még kavicsokat is raktam mellé.
Nem tellt bele két nap, a levelei elszáradtak, az ágai elfonnyadtak és hamarosan egy karó nézett rám az asztalomról.
Nemsokkal ezután bekopogtam az öreghez és megkérdeztem, hogy hogyan lehet nekem is igazi bonsai-om. Szomoróan meséltem el mit csináltam, hogy nekem is legyen kicsi fám.
– Most adok neked egy marék magot. Ezt vidd el annak a fának a helyére és áss neki egy apró gödröt, majd dugd bele ezeket… Aztán ha megvagy vele, gyere vissza!- nézett rám kissé mérgesen, majd a markomba nyomott egy vászonzacskót.
– De…
– Indulj!- dörrent rám.
Úgy tettem, ahogy mondta. Tudtam, hogy mivel mindene a növények és fák élete, szomorú és mérges is volt tettemért. Megbánva mindent, felrohantam a kihúzott fa helyére és úgy tettem, ahogy mondta. Majd visszarohantam.
Ő akkor egy mázas cserépedényt adott nekem, ami tele volt földdel és egy arasznyi hosszú, ágatlan karó állt ki belőle.
– ezt vidd haza! Minden nap ülj le vele szembe, dícsérd, és mondd el neki, hogy szereted!
– Ebből lesz a fa?- kérdeztem bambán.
– Ha gondos leszel, akkor igen.- felelte és levett egy arasznyi fenyőt a kerti polcról, majd elkezdte nyírni a vékony ágakat rajta.
-Olyan, mint az?
– Nem. Más.
Hazamenve úgy tettem, ahogy az üreg kérte. Telltek a napok, a hetek, de nem történt semmi. Reggelente suli előtt beszéltem a karónak, aztán néha még énekeltem is. A kérteknek híven ha kellett öntöztem a földet, vagy forgattam a nap felé, de a karó az csak karó maradt. Nem lett belőle olyan csodafácska, mint amiyenek Araki san kertjében éltek.
Másfél hétig gbírtam és szomorú és dühös arccal baktattam fel a halászhoz és panaszkodtam el neki bánatom.
– Öntözöd?- nézett fel egy pillanatra az ágyások közül.
– Igen, ahogy kérte.
– Forgatod?
– Mindig.
– Hmmm. Akkor csak egy baj lehet. Nem adtál neki nevet.
– Nevet? Hát az is kell neki?- csodálkoztam el magam.Ű
– Igen, hiszen teneked is van neved nem?
– Akkor Csodának fogom hívni. Az jó ugye?
– Bárhogy hívhatod.
Megint eltellt két nap és amint a harmadikon felkeltem, egy apró zöld levélkezdemény tűnt fel  a mostmárCsodának keresztelt karóm hegyén.
– Ez az! Szeretlek!- ugrándoztam előtte és örömömben még egy puszit is adtam az oldalának.
A levelek aztán szépen lassan többen lettek, majd már egy vékony ágacska is elindult az alján a növénykémnek. Bután tetszett, hogy nem oldalt kezdett el kinőni az ág, de nem zavart. Az viszont, hogy már több hete volt Csoda az asztalomon és még mindig csak a levelei és egy ág látszott rajta, az igen.
„- Hogyan lesz ebből olyan fa? Mikor? Meddig nézhetem azt, hogy csak a levelei…”
Megint fel kellett mennem az öreghez, hogy elmeséljem neki a bennem tomboló gondolatokat. Ő csak mosoygott és legyintett nekem.
–  Hány éves vagy te András?- kérdezte aztán, s a nevem mégha idegen is volt számára, minden hangját tökéletesen ejtette ki vékony száján.
–  Hát tizenkettő.
–  Na és én?
–  Nem tudom.
–  Nos én hetvenkettő…hmmm…Ez pedig, ez a drága barackfa, amit én Gyöngynek hívok, nos ő meg harminchét…
–  Mennyi?
–  Jól hallottad. De nézdd csak azokat ott!- mutatott egy vödörre, ami a kert sarkában állt.
A vödör alján egy tucat csupasz karó nézett ki a földből és úgy meredtek az ég felé, mint egy sündisznó hátából a tüskék.
– Ők két hetesek…
Nem értettem semmit.
– Akkor nekem is harminc évig kell várnom, hogy fácskám legyen?- kérdeztem halkan.
–  Nem vársz. Addig is öntözgeted, becézgeted és beszélgetsz neki. Vele élsz és ő veled él.
–  De hiszen még csak egy ágacska.
–  Minden fa egyszer csak „ágacska” volt. De hogy háborgó lelked megynugtassam, tessék!- nyomott a kezembe egy bokrosabb lombú fát. – Ez Lilla. Vidd haza és tedd Csoda mellé.
Megörültem az ajándéknak. Nemcsak azért, mert lett végre nekem is apró fám, hanem mert éreztem, hogy Csoda is örülni fog a társaságnak. Ja és nem utolsósorban nem kellett várnom harminc évet.
Amikor teleszájjal vigyorogva kiléptem az öreg kapuján, még utánnamszólt:
–  Két dolog: az egyik, hogy úgy szeresdd ezentúl is Csodát, mint ahogy eddig! Különben nem lesz saját bonsai-od. A másik, hogy ne rohanj, mert orra fogsz esni!
–  Tessék?- néztem vissza értetlenül.
–  Ahogy a munkához is idő kell, ahogy egy élethez is idő kell, Csodának is kell az idő. Ha türelmes vagy , ő olyan lesz, mint amilyennek megálmodtad. Kicsi fa. Virágos, apró levelekkel és ágakkal.  Ahogy ő megérik erre, te is megérsz majd hozzá. A dolgokat, az életet nem szabad siettetni!
Attól a naptól kezdve mindennek adtam időt. A fáimnak, a családomnak, a munkámnak.
Araki san tizenhat éve halt meg egy őszi napon. Kertjét eladta a falu intézője, s én megvehettem. Azóta itt nevelgetem a fákat és most dísznövénykertészetet tartok itt.  S megannyi „karóm” van ma is, mert tudom, hogy egyszer mindből fa lesz.
Mert nem siettetem, mert én sem sietek.
Mert ha megtenném, csak száraz és fonnyadt karók lennének és valószínűleg orra esnék…

 

 


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: