You are here

Jenei András, az író – Örök éjszakában – Riport vakokkal 1/2

Hányszor hallottuk a figyelmeztetést: „Vigyázz rá, mint a szemed világára!”  De vajon eléggé vigyázunk a szemünk világára? Felfogjuk-e látásunk valódi értékét, vagy csak a hiánya döbbenthet rá, mennyit veszítettünk?

Létezhet-e nagyobb fájdalom a látó ember számára, mint ha egyik napról a másikra kontrasztját veszti a világ, homályos ködbe takarózik, majd örök éjszakába fordul?

Foglalkoztat a gondolat. Nemcsak a vakság fogalma, hanem hogy miként élik meg azt, akik annak születtek, vagy azzá lettek. Faggatnám őket az értékekről, és hogy egyáltalán hogyan képesek elviselni, ami számunkra elképzelhetetlen állapot. Még a kezdőszavakkal is hadilábon állok. Óvatoskodom a riportalannyal, mint szemlélődő az ikonkép előtt. Ám Jenei András egyáltalán nem érzékeny típus. A legújabb divat szerint öltözik, napszemüveget visel, igazán sármos fiatalember, aki után biztosan megfordulnak a nők. A beszéde kiegyensúlyozott, művelt, megválogatja a szavakat. Még ő biztat, hogy kérdezzek csak bátran, nála nincs tabu, legyen szó a múltról, az egyéni tragédiájáról, vagy akár arról, hogy miként élik házaséletüket a vakok. Ha az utóbbiról nem is, de minden másról alaposan kifaggatom.

 

– Üdvözlöm, András! Köszönöm, hogy vállalta a riportot. Ön elveszítette a legféltettebb kincsét, a látását. Elesett emberre számítottam, ön pedig sziporkázik az életerőtől. A látók nincsenek tudatában a vakság fogalmával, annak következményeivel, nem fogják fel a látásuk értékét. Felvilágosításra, tanításra és óvásra szorulnak. Tudom, furcsa, hogy éppen öntől kérdezem: számíthatnak-e a segítségére?

Először is köszönöm a bizalmat és örülök annak, hogy – ön is – mert kérdezni! Ez fontos, talán az egyik legfontosabb ahhoz, hogy egyszer megszűnjenek a tabuk, a fél, vagy rossz információk a társadalom részéről a látássérültek meglátásáról.

Úgy gondolom és ma már egyre többen vagyunk mind önállóan, mind szervezeteknél, hogy ahhoz: a többségi társadalom elfogadjon minket, egyenlőként kezeljen, s ha szükséges, akkor segítsen is, bizony előtte nekünk kell őket segíteni.  Az egyik formája ennek, ha beszélgetünk és elmeséljük például azokat az apró praktikákat, hogyha segítség kell, akkor mit tegyen, mit ne, vagy éppen mit, hogyan aki mellénk lép.

Ezt én úton-útfélen elmesélem, de a szervezet, ahol dolgozom (ma már sok másik is) úgynevezett Társadalmi szemléletformáló programként teszi meg. Több formája van, de a lényege: maguk a látássérültek egy programjukon bemutatják a látássérültek mindennapjait; hogyan élnek, mit és hogyan oldanak meg önállóan, hogy használják a közlekedésben a fehér botot, vagy épp a vakvezető kutyával miképp járják napi útjaikat. Hogyan használják a számítógépet, ma már az okostelefont, miképp használják a papírpénzeket, digitális mérőeszközöket, hogyan és mit dolgoznak, tanulnak, szórakoznak és folytathatnám.

A mi szervezetünk is nagy hangsúlyt fektet ezekre a programokra, ahol nemcsak bemutatunk, elmesélünk, de bevonva a résztvevőket, több részét ki is próbálhatják. Például bekötöttszemmel fehér bottal közlekedhetnek – ezt benti környezetben, teljes biztonságban -, illatokat szagolhatnak, hogy felismerik-e a fűszereket, vagy éppen milyen hangot hallanak…

A program mindig interaktív, így a tapasztalatok megszerzése után és egy jó beszélgetés alatt sok olyan információt adok, adunk át, ami aztán mikor odakerülünk, hogy mit és hogyan segíthet egy látó az utcán, a boltban, akkor azt maximálisan tudja majd. Így őneki is könnyebb, nekünk meg jobb, és ami fontos, hogy használható is a segítség.

Ez egy hosszú folyamat és immár, hogy közel 15 éve csináljuk, a saját tapasztalataim alapján mondhatom: van eredmény és jó érzés mikor mellém lép egy ember és megkérdezi „Segíthetek?”, s nem csak szó nélkül elkap és átrángat az úton.

 

– Ha vakokkal találkozunk, zavarba jövünk. Bizonytalanná válunk, nem tudjuk, hogyan szólítsuk, mit illik mondani, kérdezni, és mit nem. Elsőként ezeket a bizonytalanságokat szeretném feloldani. Tehát, kiket nevezzünk vakoknak?

Nem mennék most bele abba, hogy szakmailag, a hivatalos értelemben ki a vak. Aki ezt orvosilag szeretné tudni, ezer oldalt talál az interneten a megfogalmazáshoz.

Ami egyértelmű és érthető:

Ma, akinek probléma van a látásával és itt most nem arról beszélek, hogy az olvasáshoz szemüveg kell (bár ma már ez is elég ahhoz, hogy szakmailag tanácsot adjunk neki), gyűjtőnéven látássérültnek nevezzük.  Ebbe a nagy csoportba három típus tartozhat, s ők a vakok, az aliglátók és a gyengénlátók.

Leegyszerűsítve a vak semmit nem lát, az aliglátó nagyobb fényeket, talán kis és homályos részleteket, a gyengénlátó pedig ennél kicsit többet. Ez utóbbi csoportot onnan is fel lehet ismerni, hogy ha néz valamit, azt az orrához emeli, vagy a vastag szemüvegével érdekes szögben olvas, néz.

Ma több országban azon agyalnak, hogy miképp nevezzük a látássérülteket. Pedig ez az elnevezés könnyű, nem sértő, nem pejoratív. Ahogy ha egy ember vak, azt hívjuk bátran vaknak és semmiképp nem kell finomkodni. A vak szó sem bántó.

                                                                András a zebegényi dunaparton

Amit sokan nem szeretnek, az a „világtalan” kifejezés.  Erről viszont azt jó tudni, hogy ez nem azt jelentette akkor, mikor kialakult, hogy nincs saját világa egy vaknak, hanem anno ha nem volt fény egy házban, akkor ott világ, világosság nem volt. De valóban a kifejezést nem ajánlom a vakság megnevezésére.

Arra, hogy mit lehet, mit szabad kérdezni egy vaktól azt felelem, hogy általánosan pont annyit, amit egy látótól. Nyilvánvalóan arra érti a kérdést, hogy a vakságáról. Nos amint az ember beszélget egy látássérülttel, felmérheti, hogy az mennyire kommunikálja az állapotát.  Idővel ez kiderül, és ha az ember kérdez, a többségünk el is mond sok mindent.

Én azon típusú vakok közé tartozom, akiktől bármit lehet kérdezni. Hiszem, ha mernek kérdezni, megérdemlik, hogy feleljek. Nincs tabu, hiszen minél jobban ismerik a látássérültek életét – és itt fontos, hogy pont olyan sokszínűek vagyunk, mint a látók –, annál jobban tudnak majd segíteni, elfogadni minket, és ami jó, ha ugyanúgy állnak hozzánk, mint más nem látássérülthöz.

 

– Egyáltalán, sértés-e egy vaknak, ha vaknak nevezzük, vagy ha azt mondjuk, hogy „elvesztette a szeme világát”?

Fent ezt kifejtettem. A vak szó nem bántó. Az „elvesztette a szeme világát” már egy finomított kifejező próbálkozás, s ha olyan vak hallja, mint én, lehet, azonnal egy viccel reagál. Mert igenis nagyon humorosak tudunk lenni a saját állapotunkkal. 😀

A lényeg, hogy nem kell túlbonyolítani: vak, nem látó, látássérült…


– Az átlagember vak és egészséges között tesz különbséget. Betegség-e a vakság? Sértő-e a látókat egészségesnek nevezni?

 A vakság nem betegség, hanem egy állapot. Innentől kezdve akkor lehet, hogy egy vak egészséges, s egy látó meg beteg.

Egyszerűen vannak a látássérültek, köztük a vakok és vannak a „látók”, vagy ha nagyon szépen akarjuk mondani, akkor „látó társadalom”, esetleg a „többségi társadalom”.

 

– És most egy személyes kérdés: fáj? A látás hiánya fáj?

Mindig igyekszem úgy felelni, hogy abban legyen általános felelet. Ám mint jeleztem, mi is sokfélék, sokszínűek vagyunk. Nekünk is mások egy történésre a reakcióink, másképp éljük meg a szerelmet, a fájdalmat, az örömöt, a csalódást. Az, hogy egy vak, gyengénlátó miképp éli meg az állapotát, sok mindentől függ. A kialakulásától, a családi háttértől, a jelenlegi, vagy korábbi környezettől, a körülötte lévő emberektől, és folytathatnám. Nem mindegy, hogy milyen a természete, hogyan tud feldolgozni traumákat…

 Ha valaki például nem vakon születik, hanem folyamatában veszti el a látását, az egy gyászfolyamat számára. Ennek ugye több lépcsője, állomása van, és nem lehet tudni, hogy ő melyikben lép éppen. Ez sem mindegy.

Na de magamról: fizikailag a vakság nekem nem fáj. Hunyjuk le egy pillanatra a szemünk és ennyi. 😀

Az, hogy lelkileg fáj-e? Nem. Sőt, s ez hihetetlen lesz, de nemcsak arról van szó, hogy megszoktam, hanem nekem most ez így jó. Megtanultam vele élni és így rendezkedtem be az életemben.  Minden megvan, ami szükséges egy boldog élethez, akkor most azon járjon az agyam, hogy „Ajaja, nem látok”?

Sokkal több, szebb és érdemesebb dolog van most a világban körülöttem, amivel foglalkozhatok. Ilyen típus vagyok és ezért is tudom élvezni az életem.


– Ön az előző, mondhatnám, „színes” életében látott. Ha nem fájdalmas, beszélje el, miként veszítette el a látását: baleset, vagy betegség által?

A történet hosszabb (erről több könyvem is szól), de megpróbálom röviden elmesélni.

Öt évesen cukorbeteg lettem, amit inzulinnal kezeltem. Ez negyven éve más volt, mint ma, de a lényeg, hogy nem voltam egyszerű eset. A serdülőkorban sokszor voltam rosszul, majd utána bár a panaszok megszűntek, a beállításom sosem volt sajnos tökéletes. Igen, én is hibáztam, hiszen néha nem tartottam a diétát, de a foglalkozásom is benne volt. Egy 24, vagy épp 36 óra alatti szolgálatban, mikor mentőápolóként dolgoztam, vagy az intenzíven, …hát nem volt egyszerű.

 

                                                                Régi mentősként 2004-körül az intenzív osztályon

 

Ennek persze hosszútávon az lett az eredménye, ami a cukorbetegség szövődményeként jött is, hogy a cukor tönkretette a szervezetem vékony és kis ereit, s a veséim, meg a szemem látta kárát…

Nagyon gyorsan és hamar jött, már nem lehetett tenni semmit. Pár hét alatt megvakultam, s majdnem leálltak a veséim is. Így lettem vak.

– Mit érzett azzal szembesülve, hogy nem láthat többé? Összedőlt a világ? Lelkileg összeroppant?

Nem voltam sosem az a típus, aki ha valami rossz éri, akkor leül és vakargatja a fejét, jajgat.  Nem mondom, hogy nagyon váratlan volt, hiszen a jelek már jöttek, csak ugye az ember mondogatja: Velem nem történhet meg…

Aztán mégis.

Az biztos, hogy egy rövid idő után azonnal rájöttem: tennem kell magamért, hiszen „Ha másnak sikerült, nekem is fog!”. Ez volt a jelmondatom. Tudtam, hogy más vakok is élnek a világban, ők is tevékenykednek; kelnek reggel, dolgoznak, olvasnak, meg ezer mást, hát akkor én is meg fogom tanulni ezt, hogy hogyan csináljam. Mire észbe kaptam, folytak körülöttem az egészségügyi vizsgálatok (próbáltak még műtéttel segíteni, de nem jött össze; a veséim miatt hamarosan transzplantációs listára kerültem; a nem rendezett cukorbetegségem végre jó kezekbe került), nem nagyon volt időm az önsajnálatra.  Volt egy kis időszak, amikor elszomorodtam, mert azért a gyászfolyamat nálam is megvolt, de nem tartott sokáig. Megráztam magam és eldöntöttem, hogy megcsinálom! 😀

                                                                Kadiolgiai intenzív osztályon ápolóként 2004-ben


– Egyáltalán nem lát? Soha, semmit?

 Nem, semmit. A bal szemem bal alsó sarkában, ha olyan szögből érkezik, akkor a vaku villanását egyszer látom, majd utána egy öt percig már azt sem. Ez anatómiai dolog, mert egyes receptorok még megvannak és működnek, de ez látáshoz semmi. Így azt szoktam mondani – s ez az igaz is –, hogy semmit nem látok.


– Az orvostudomány sok gyógyíthatatlan bajra megtalálta a gyógymódot. Reménykedik abban, hogy egyszer majd visszanyeri a látását?

Hazudnék, ha nem reménykednék.  Hiszem, hogy ahogy halad ma az orvostudomány, ez lehet nincs is messze. De én reálisan nézem a világot és nem dőlök be azonnal egy hírnek, ami néha felröppen: találtak módszert, hogy lássanak a vakok.

Vannak próbálkozások, de aztán ezek vagy eltűnnek, mert kiderül, hogy nem jó, nem hosszútávú, (ami gyakori: igen drága, így lemondanak róla.) nem használható, vagy követi egy másik hír…

Ma egy hallássérültnek a technika tud majdnem hallást adni, így hiszem, hogy a vakság is egykor megszűntethető lesz. Lehet nem azonnal, vagy csak részleges látást kapunk, de ez még a jövő. Bár lehet két nap, két hét…

 

– Új életet kellett kezdenie. Mi volt a legnehezebb harca?

 Azt hiszem olyan, ami nehéz volt kevés. Mert ha kitűztem, meg is ugrottam. Nem tudtam, hogy hogyan fogok járni önállóan? Megtaláltam a módozatokat: elemi rehabilitáción voltam és megtanítottak például fehér bottal közlekedni is. Tehát tanulás, gyakorlás és megvolt. Nem tudtam, hogyan használjam majd a számítógépet? Hasonlóképpen ezt is megtanították, megtanultam. Ma már kis túlzással lehet, jobban használom, mint anno látóként. Mit kezdek majd magammal, hol és mit fogok dolgozni? Rájöttem, mert már előtte is hallottam, hogy két út között gondolkodhatok: informatika és a gyógymasszőrség. Mire észbe kaptam, máris képzésre jártam és egy évvel később megvolt a gyógymasszőri képesítésem is. Tehát összegezve nem azt néztem, hogy mi a kemény, mi a nehéz, hanem bármi jött, a megvalósításra figyelve máris mentem felé.

– Hogyan tanult bele az új életbe? Miként közlekedik a lakásban, az utcán?

Ez egy hosszabb folyamat volt, de észrevétlen már akkor megkezdődött, amikor otthon megpróbáltam rájönni bizonyos dolgokra magamtól.

A folyamat azonban már igen régóta úgy működik hazánkban, hogy egy látássérült kapcsolatba kerül valamilyen szervezettel és onnan eljut – ma már nemcsak az Országos Vakok és Gyengénlátók Szövetsége foglalkozik ezzel – egy olyan foglalkozáshoz, amit elemi rehabilitációnak neveznek. Itt szakemberek felmérik, hogy az adott látássérültnek mire van szüksége, mit szeretne megvalósítani és ehhez mi kellhet, majd megtanítják a mindennapos dolgokra. Megtanul fehér bottal közlekedni, vagy akár kutyával; ha igényli, akkor a tapintható írás-olvasás is elsajátítható. ( Fontos megemlítenem, hogy nemcsak a Braille írásmód létezik ma már, de leginkább erről van szó); megtanulhat vakon számítógépet kezelni (fontos, hogy nemcsak a tízujjas gépelésről beszélek, hanem azokról a programokról, amiket képernyőolvasónak hívnak, és kicsit kell ismerni őket ahhoz, hogy simán működjön az ember gépe); otthoni önellátási gyakorlatok (főzés, mosás, takarítás, varrás, stb.); és még folytathatnám. Kinek mi kell, s mire így végez az ember, jöhet gyakorlásnak az élet. Mert megtanuljuk, hogy miképp használjuk a botot, de amikor az utcán megy az ember és egyik nap van ott egy virágállvány, másnap meg nincs, azt már nekünk kell tudni kezelni…

Az, hogy hogyan közlekedem a lakásban? Pont úgy, mint Ön, mikor éjjel felébred, a redőny le van húzva és mégis tudja: hol az asztal, hol az ajtó, merre kell fordulnia, hogy ne menjen neki a szekrénynek. Én is megtanultam hol vannak a bútorok, hogy hol az ajtó, hol van a polc a csap, vagy akármi.  Lakásban nem használunk fehér botot, de higgye el, van olyan vak, aki az utcán sem. Nem csoda, már annyira ismeri a környezetét, hogy mer így közlekedni. De ez nagyon nem szokványos.

Ami még fontos, hogy a vakok az utcán is úgy mennek, hogy az útvonalat előtte bejárták, megtanulták. Tehát sokat jártak arra és tudják, hogy hol a sarok, hol van egy kuka, ami után egy lépés és jön a zebra, hol van a lépcső, stb. Tehát betanult útvonalakon közlekedünk és nemcsak úgy a „vakvilágba”. 😀

Sokat segít ma már egy akadálymentesített környezet. Az egyre több helyen lerakott domború, azaz taktilis vezetősávok vezetik a botot, de akár cipőnkkel is érezhetjük ezeket és ezek odavezetnek biztonságosan egy zebrához, lépcsőhöz, ajtóhoz, buszmegállóba. Tehát egy részünk jön és megy, intézi dolgait, tehát nem otthon ül a négy fal között…

 

                                                                 A tárnoki vasútállomásnál vezetősávot ellenőríz

 

– Említette, hogy a csúcstechnológia segítségével a neten tud levelezni és honlapokat böngészni. Milyen modern eszközök segítik ma a vakok mindennapi életét és munkáját?

Ma már a technika, az informatika az egyik legnagyobb segítője a fogyatékkal élőknek, s közöttük a látássérülteknek.

Az informatika olyan szoftvereket készít ma már – immár tizensok éve –, ami számítógépen, de akár ma már okostelefonon is – felolvassa számunkra az írott információkat. Sőt, mára ott tartunk, hogy képfelismerő alkalmazások még azt is elmondják: mi van egy képen, persze nagy vonalakban.

Tehát a számítógépet egy képernyőolvasó program segítségével használom. Ez felismeri a szöveget, bemásolja a processzorba, s onnan már hangként jön ki. Kicsit az olcsóbbak még gépiesek, de ez is lassan a múlt. Egészen emberi hangokat kapunk ma már vissza egy okostelefonon, így olyan, mintha egy ismerős olvasná fel a monitort.  Mivel megtanultuk kezelni a gépet, tudjuk, hogy egér helyett milyen billentyűkombinációkkal lehet mozogni a monitoron, mivel lehet „kattintani”, mit kell benyomni, hogy lássam, hol vagyok, így képes vagyok önállóan használni a gépet. Írok, olvasok rajta, használom az internetet, zenét és filmeket hallgatok.  Dolgozom, űzöm a hobbim, használom a közösségi médiát…

A technika révén nagyon sok olyan – kifejezetten a látássérültek számára kifejlesztett – eszköz van ma már, ami sokszor még egy idősnek is segíthet. Ezek között sok olyan „beszélő eszköz” van, mint a vérnyomásmérő, lázmérő, mérleg, vércukormérő… Az adott értéket megméri, majd bemondja nekünk.

Aztán van még például egy olyan eszköz, mint a színfelismerő. Ez egy receptort működtet, odatartjuk az adott ruhához, felülethez és máris tudjuk mi a színe. Ez mondjuk mosáskor, ruha összeválogatáskor nagyon jó. S ez sem ördöngösség, hiszen ma egy okostelefonra ez mint alkalmazás rátölthető.

Nem beszéltem még a pénzfelismerő alkalmazásról, a buszjáratokat jelzőről és folytathatnám. Ezek mind a mai modern technika részei és egyre jobb, önállóbb életet biztosítanak számunkra.

(Nem említettem a gyengénlátók számára készített elektronikus nagyítókat, a monitort megnagyító programokat, de ezek pedig számukra teszik egyszerűbbé a mindennapokat.)

Folytatjuk

 

Doma-Mikó István 
Tokió

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: