Japánok az Antarktiszon

1992. május 1. péntek
Írta:

Japánok az Antarktiszon

Az Antarktisz az ember által legtovább érintetlenül hagyott földrész. A japánok harmincöt évvel ezelőtt kezdték el megfigyeléseiket a legdélibb kontinensen. A kutatásokat egy ízben leállították ugyan, de az idén már a 33. csoport folytatta a munkát. Ebből a közösségből 37 ember – a telelő brigád – Japántól mintegy 14 000 kilométerre, tartós távollétben végzi a munkáját. Az egész világ nagy érdeklődéssel figyeli a délsarki fénnyel, az ózonpajzzsal és a meteoritokkal kapcsolatos vizsgálatokat. A japán Antarktisz-kutatásról Macuda Tacuró úrtól hallottunk, aki hat Antarktisz-expedícióban vett részt. Háromszor huzamosabb ideig is ott tartózkodott, és a 11. csoport parancsnoka volt.

Antarktisz

– Mikor és miért kezdődött el a japán Antarktisz-kutatás?
– 1955. szeptemberében a japán Tudományos Konferencia a “Nemzetközi Geofizikai Évben (1957. július 1. – 1958. december 31.) meginduló nemzetközi Antarktisz-kutatáshoz való csatlakozással kapcsolatban” címmel kérelmet intézett a kormányhoz, amely ezt a kérést nagy többséggel támogatta. Ennek köszönhetően a Nemzetközi Geofizikai Évben a mi országunk is részt vett a kutatási programban. Az akkori Japán számára az Antarktisz még jéggel borított, ismeretlen földrész volt, melyen csak akkor kezdődtek meg a tudományos felmérések. A kutatás előtt számot kellett vetni a várható nehézségekkel és veszélyekkel. Olyan döntés született, hogy a Nemzetközi Geofizikai Évre tervezett együttműködés sikere érdekében előzetes, felkészülő kutatások szükségesek. Ezért indították útnak 1956 november 8-án az első expedíciót. Az 53 tagú kutatócsoport (közülük 11 ember alkotta a telelő brigádot) a Szója nevű jégtörőhajóval indult el a Tokiói-öbölből.

– Valóban körültekintő előkészületek után kezdődött meg az Antarktisz-expedíció.
– A felsorolt tények ugyan megfelelnek a valóságnak, de az Antarktisz-kutatásban való japán részvétel valódi indítéka az volt, hogy az Asahi Shinbun című napilap egyik újságírója véletlenül hozzájutott a Nemzetközi Geofizikai Évvel kapcsolatos legfrissebb információkhoz. Úgy gondolta, hogy ha a háborús vereséget még ki nem hevert japánok bekapcsolódnának ebbe a programba, talán visszaszerezhetnék önbizalmukat. Ezért az Asahi Shinbun százmillió yent ajánlott fel az Antarktisz-kutatásban való részvételhez. Ezen túlmenően erőteljesen korteskedett a vizsgálatok mellett.

– Úgy gondolom, hogy a harmincöt esztendő során sok minden történt.
– Valóban. Először megpróbálom érzékeltetni, hogy milyen hely is az Antarktisz. Ez a földrész – a hatodik kontinens – a déli szélesség 90. fokán, a Föld déli sarka körül terül el. Területe mindegy 14 millió négyzetkilométer, a bolygónkon található szárazföldnek csaknem a tizedrésze. A kontinens felszínének, ennek az óriási térségnek több mint 95 százaléka jéggel van borítva. A jégtakaró átlagos vastagsága 2450 méter. Ez a leghidegebb földrész, a Föld hidegpólusa. Éghajlatát hóval és jéggel keveredő, pusztító erejű, orkánszerű szélfúvás jellemzi. Az Antarktiszon sarki éjszakára és nappalra oszlik az esztendő. Évente egyszer van napkelte (szeptember 23-án) és napnyugta (március 21-én). Nyáron a nap a horizonton körbejárva sosem bukik le, ezért nincs éjszaka. Télen viszont, mivel akkor sem kel fel a nap, nincs nappal.
A kontinens rétegeiben található kőzetek és az élővilág őskori leletei bolygónk történetének tanúi. Itt látható a szépséges délsarki fény. Az Antarktisznak természetes körülmények között élő állatvilága is van. A tengeri emlősök közül a fóka (barátfóka, fülesfóka) honos, jellegzetes antarktiszi madarak a pingvinek. A déli földrész gazdag ásványkincs-készlete még érintetlen.

Antarktisz

– Milyen tevékenységet folytatott a japán kutatócsoport az Antarktiszon?
– Az első kutatócsoport 1957. január 29-én az Antarktisz keleti részén fekvő Lützow-öbölben található Onglu-szigeten szállt partra és megalapította a Sóva-kutatóállomást. A tizenegy tagú telelő brigád megkezdte a kutatásokat. Hazatérőben a Szója nevű jégtörő zord időjárási viszonyok közé került. A jég fogságából egy szovjet hajó mentette ki. Ez a csoport tehát rendkívül szerencsés volt.
A következő évben, 1958 februárjában a második csapatot szállító Szója a Sóva-kutatóállomás közelébe érkezett, de a földrészt körülvevő selfjég útját állta. Mivel a készletek fogytán voltak, az első csoport tagjait és tíz kutyát felvéve, a hajó visszafordult. Biológiai érdekesség, hogy a szigeten maradt karafuto fajtához tartozó két kutyát, Tarót és Dzsirót egy év múlva is életben találták.
A negyedik csoport tagjai közül életét vesztette egy kutató. Mindössze ötven métert távolodott el az állomástól, hogy megetesse a kutyákat, aztán egy szélvihar kilométerekre elsodorta. Évek múlva találtunk csak rá, jégbe fagyva.
Végül a hatodik csoport hazatérése után abbamaradt a munka.
A kutatótevékenység 1965-ben, a második hajó, a Fudzsi útnak indításával folytatódott. Az űrhajó-fellövéssel, a műholdas kutatásokkal, a Sirasze nevű új kutatóhajó elkészítésével, a Mizuho Aszuka kutatópont felállítása révén megélénkült és megerősödött az antarktiszi tudományos tevékenység.

– Bizonyára a Sóva-kutatóállomás állapota is megváltozott.
– Ez a támaszpont a déli szélesség 69. fokán, a keleti hosszúság 39. fokának 35. percén helyezkedik el, huszonkilenc méteres tengerszint feletti magasságban. Az éves átlaghőmérséklet itt -10 fok körül mozog. Azokon a helyeken, ahol a fényjelenség a legélénkebb, derült napokon minden este látható a sarki fény. Az első telelő csoport ott tartózkodása idején az állomás területe 173 négyzetméter volt, amely négy részre oszlott. Jelenleg 4500 négyzetméteren, 41 helyiség található. A csoport tagjainak saját lakásuk van. A felszerelés modern, telex, telefax és telefon is rendelkezésükre áll.

– Macuda tanár úr, Ön a kihelyezett csoport tagjainak kutatómunkája során az ott dolgozó emberekkel kapcsolatos megfigyeléseket folytatott…
– Biológus vagyok. Úgy gondoltam, hogy ugyanazokkal a módszerekkel, amelyekkel az állatvilágot kutatom, a kihelyezett csoport tagjainak viselkedését is meg lehet figyelni. Úgy éreztem, rendkívüli a lehetőség, megfigyelni ezt az embercsoportot, amely társadalmon kívül és szinte kapcsolatok nélkül, nehéz körülmények közt végzi az Antarktisz-kutatást, és emellett egy teljes éven keresztül a létéért is keményen meg kellett küzdenie. Azt gondoltam, e csoport viselkedésében mindenféle elzárt, társadalmi csoportra érvényes szabályszerűséget meg lehet találni. Ezért a testközelből tapasztalható gesztusokat és megnyilvánulásokat rendre feljegyeztem.

– Milyen dolgokra jött rá ezekből a megfigyelésekből?
– Ha egy átlagos embercsoport megfigyelését végezzük, akkor közvélemény-kutatást folytatunk, kérdőívek segítségével, vagy személyes beszélgetés alapján gyűjtünk adatokat. Ebben a környezetben azonban az emberek elzárkóztak az ilyen irányú beszélgetések elől. Nem volt egyszerű dolog valósághűen, statisztikai módszerekkel feldolgozni a tapasztalatokat. Manapság a magas szintű és gyors hírközlés világát éljük, ennek ellenére a Sóva-kutatóállomásra kevés információ jut el. Egy ezzel kapcsolatos 1975-ös felmérés szerint Japánban az egy főre jutó napi információmennyiség 1,5 millió szó (amiben benne van a társalgás, munkamegbeszélés, értekezlet, tv-hír, film, újság, sőt a metrón hallott párbeszéd, illetve az utcai plakát szövege is), s ebből az agy 2300 szót képes feldolgozni. Ugyanez a Sóva-állomáson 300 szó, amiből az agy 45-öt dolgoz fel. Bár a hasznosítás a Sóva-állomáson tízszer intenzívebb, a felhasznált mennyiség így is csak a 0.2 %-a a japáninak. Ebből is kitűnik, hogy az Antarktiszon mennyire zárt, információ-szegény világban éltünk.
Megfigyeltem a támaszponton használatos divatos szavakat és szállóigéket. Harminchat ilyent találtam. Egyszer például egy fárasztó munka után valakinek kicsúszott a száján, hogy “mama, haza akarok menni”. Ez később szállóigévé vált.

Antarktisz

– Ez valóban érdekes életmód-tanulmányozás volt. Érdekelne azonban, milyen számottevő eredményeket ért el a kutatócsoport.
– A tudományos szempontból nélkülözhetetlen, alapvető forrásanyagokat nyújtó meteorológiai kutatásoktól kezdve, a magas fokú tudományos igényességgel végzett más vizsgálódások és felmérések eredményein keresztül a nemzetközi kooperációban folytatott kutatómunka számos sikeréről lehetne beszélni.
Az egyik leglényegesebb azonban talán a sarki-fény kutatása. Ez a jelenség az Antarktiszon és az Északi-sarkvidéken észlelhető, az éjszakai eget megfestő szép természeti tünemény. Tanulmányozása szabad szemmel történő megfigyelésekkel kezdődött. A technika fejlődésével űrhajóról és műholdról – tehát nemcsak földi megfigyelőhelyről – gyorsfelvevő segítségével is készítettek képsorokat. Így vált lehetővé a sarki fény alapos, részletes vizsgálata. Lassacskán kiderült az is, milyen összefüggések vannak a sarki fény bonyolult jelensége és a mágneses viharok között. Újabban nagy veszélyt jelentenek a föld élővilágára az éghajlat változása, a felmelegedés, a savas esők, stb. Figyelmet keltőek a Sóva-kutatóállomás ózonpajzs-vizsgálatai is. A légkör e rétege több ózont tartalmaz a többinél. Az ózon elnyeli a Föld élővilágára káros ultraibolya sugarakat, ezáltal rendkívül fontos szerepet játszik a bioszféra fenntartásában. Ebben a témakörben a Sóva-támaszponton 1984-től folynak rendkívül jelentős vizsgálatok. A kutatócsoport másik fontos tevékenysége a meteorit-gyűjtés. Az Antarktiszon eddig mintegy 8500 meteoritot gyűjtöttek össze. Jelenleg ez a világ legnagyobb meteorit-gyűjteménye. A legújabb kutatások során a “Hold-tengeréből” származó hét darab teljes meteoritot vizsgálták meg. A meteoritokat szétosztották a világ kutatói között. A kutatási eredményektől azt várják, hogy fényt derítsenek a naprendszer keletkezésének, fejlődésének és az élővilág eredetének ma még tisztázatlan kérdéseire.
Következő alkalommal az első kutatócsoport hazatérésekor a Sóva támaszponton hagyott kutyák, Taró és Dzsiró történetét mondom el, és az Antarktisz partvidékének élővilágáról fogok beszélni.

Gotó
Inter Japán Magazin


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...