You are here

Író-újságíró pályázat – Zugor Valentina: Örülsz, hogy ide születtél?

Az egyetemi éveim végén és a szakdolgozatírás kellős közepette, az utóbbi időben volt szerencsém kicsit jobban beleásni magam a magyar-japán kapcsolatok történetébe. Feltűnt, hogy sok a témában íródott tanulmány hangsúlyozza az elmúlt évekből, hogy legyünk szkeptikusak, ha a 20-30-as évekből származó japán útleírás kerül a kezünkbe. Hiszen a japán-magyar kapcsolatok létrejöttének hajnalán elsöprő erővel voltak jelen a – mind negatív, mind pozitív, de Magyarországon jellemzően inkább az utóbbi – sztereotípiák, ami alól sokszor még a legműveltebb és tájékozottabb utazók sem vonhatták ki teljesen magukat. A korban egyik részről mintegy divattá vált az ázsiai országok, s a közülük is „Tündérországként” kiemelkedő Japán iránti érdeklődés. Ezt láthatjuk az egész Európán végigsöprő, nagyrészt keleti motívumok felhasználásán alapuló szecessziós stílus diadalmenetén is. Épp ezért a korabeli útleírások nagy része ennek megfelelően mintegy „rózsaszín szemüvegen” keresztül íródott, s ez még a leghíresebb utazók, mint pl. Bozóky Dezső vagy Hopp Ferenc esetében sem figyelmen kívül hagyható tény.

A japán-magyar kapcsolatok történetében tagadhatatlanul fontos szerepet játszott, ám ugyancsak tagadhatatlanul tovább is növelte a Japánról szóló elfogult értekezések és előadások számát, a turanizmus eszméjének jelenléte. A turáni gondolat eredetileg Finnországból ered, lényege, hogy az apró, elszigetelt, szomszédjaik felé nem sok rokonságot mutató népek, mint például a finnek, törökök, mongolok, valamint a magyarok és japánok valójában mind egy nagyobb közösség tagjai voltak. Az elmélet Magyarországon és Törökországban is széles körben elterjedt, de a két világháború között Japánban is politikai támogatást nyert. Az eszme Magyarországi képviselője, a Turáni Társaság volt az, amely először szárnyai alá vette a magyar-japán kapcsolatokat, majd a később létrejövő Nippon Társaság alapító tagjai is a Turáni Társaságból kerültek ki. A turanizmus alapvetését ugyan sem biológiai, sem nyelvészeti, sem történeti szempontból nem sikerült alátámasztani, az együvé tartozás és rokonságérzés nagyban áthatotta a kor Japánról kialakított képét.

Hogy áll azonban a helyzet napjainkban?

A Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi kara 2007-ben közölt egy összesítést a kar japánul tanuló hallgatóinak motivációs tényezőiről a japán nyelv választását illetően. Az összesítés a 70-es évek végétől a 2000-es évek elejéig több korszakot is elkülönít, ám szembetűnő, hogy már a ’70-es évektől egyre inkább vissza-visszaköszönnek a japán popkultúra (filmek, regények, zene, anime, manga stb.) különféle elemei. A mai viszonyokat nézve, mondhatjuk, hogy nálunk megint – vagy még mindig – divatban van a japán kultúra. Ezt bizonyítják az évente többször megrendezésre kerülő anime rajongói találkozók, havi ázsiai zenés rendezvények, a sorra nyíló japán éttermek és a távol-keleti harcművészetek lankadatlan népszerűsége. Amikor egyéves Japánban folytatott tanulmányaim során meséltem minderről az Európa más pontjairól érkezett ismerőseimnek és barátaimnak, mindenki nagy meglepetéssel – és talán kis féltékenységgel – fogadta a fenti tényeket. Ugyan ezen túlmenő felmérést nem volt még lehetőségem végezni, úgy gondolom nem alaptalan azt állítani, hogy a magyarok még mindig kiemelkedő figyelemmel és érdeklődéssel fordulnak a távol-keleti ország felé. S ez az érdeklődés a civil lakosságot nézve nem lett megalapozottabb, nem derült fény az évek során valódi rokonságra, ahogyan a japán-magyar gazdasági kapcsolatok sem érhetnek továbbra sem a japán-amerikai, illetve a magyar-EU-s kapcsolatok nyomába. Mégis van valami megmagyarázhatatlan vonzalom, ami sokszor akár még a legfiatalabbakat is könnyen hatalmába keríti, történjen az egy délelőtti műsorsávban játszott anime rajzfilmen vagy egy általános iskolás karate szakkörön keresztül.

Ahogyan nem sok változást vélek felfedezni a magyarok Japán iránt táplált vonzalmában az évtizedek során, úgy a fentebb taglalt elfogult gondolkodásmód is jelen van a mai napig. Nem is tudom, hány olyan cserediákkal, migránssal és japánul tanulóval találkoztam mind Japánban, mind itthon, akik a legkülönfélébb fórumokon rendszeresen közzé teszik, Japán mennyire tökéletes, ami gyakorlatilag megfeleltethető a 20-as évek „Tündérország” felfogásának. Ez önmagában, természetesen, nem baj. Történik azonban, hogy a magyarokra sajnos amúgy is jellemző pesszimizmus, amit tudunk mi indokolni a történelmi tragédiákkal kezdve a jelenkor megosztó politikájáig sok mindennel, együtt jelenik meg a szigetország iránt táplált pozitív érzelmekkel. Ez pedig, úgy gondolom, pont ellentétes azzal, amit a japán kultúra szeretete magával kellene, hogy vonjon.

Hírdetés

A japánok szíve csordultig telt hazaszeretettel. Még azok a japánok is, akik esetleg hosszabb időt külföldön töltöttek, és egy baráti vita során esetleg még be is ismerik, hogy ezt vagy azt bizony jobbnak látják a nyugati kultúrában, azok sem mondanának rosszat Japánról egy szóval sem. „Örülök, hogy japánnak születtem!” – hangoztatja meglehetősen gyakran az egyik japán barátom, majd szinte mindig hozzáteszi – „Te is örülsz, hogy magyarnak születtél, nem? Ezzel az ember már csak így van.” A japánok, még ha nagy örömet is okoz nekik, ha valaki kifejezi az országuk iránti szeretetét, feltételezik, hogy attól még mindenki a saját hazáját szereti a legjobban, mivel számukra ez a természetes. Mikor először szegezték nekem a fenti kérdést, egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy belekezdjek-e egy kisebb értekezésbe a magyar gazdasági helyzetről, a pályakezdők munkavállalási nehézségeiről vagy a nyugati országok miénkhez viszonyított „igazságtalan” jólétéről, de végül mégis csak annyit mondtam: igen.

Hírdetés

Igen, örülök, hogy magyarnak születtem. Hiába töltöttem egy évet Japánban és élveztem szívből annak az egy évnek minden percét, talán akkor jöttem csak rá igazán, hogy szeretek európai, szeretek magyar lenni. Szeretem a kultúránkban gyökerező gondolkodásmódomat, a szokásainkat és ünnepeinket, no meg a magyar a leleményességet a megkerülhetetlen japán bürokráciával szemben. Mi több, szeretek Japánról tanulni. Szeretem olykor nem érteni, szeretek nyugati, magyar szemmel nézni rá és olykor elcsodálkozni a „furcsaságain”. Szeretem a kultúrát, amely példát mutatva tanította meg nekem, hogy szeressem a saját kulturális örökségemet.

Szeretni egy másik kultúrát nem kell, hogy a saját kultúránk elvetését jelentse. Számtalan példán megtanulhattuk már, hogy az ellentétek vonzzák egymást, s sokszor pont a különbözősége miatt tetszik valami jobbnak az ismertnél, noha valójában nem jobb az, csak más. Úgy gondolom saját kultúránk szeretete a legjobb dolog, amit egy másik kultúra szeretetéből tanulhatunk. Főleg egy olyanéból, mint amilyen a japán.

2015.03.29., Budapest

Felhasznált irodalom:

Farkas Ildikó: A magyar-japán kapcsolatok történetéből (Japanisztika konferenciák a Károli Gáspár Református Egyetemen, 2007)
Farkas Ildikó: Japán képe Magyarországon a 20. század elején (Japanisztika konferenciák a Károli Gáspár Református Egyetemen, 2009)
Székács Anna: Gyakorlat központú komplex japánnyelv-oktatás a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi főiskolai karán (EU Working Papers, X, évfolyam, 4. szám, 2007)

Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: