Ön most itt van:

Író-újságíró pályázat – Zugor Valentina: Örülsz, hogy ide születtél?

Az egyetemi éveim végén és a szakdolgozatírás kellős közepette, az utóbbi időben volt szerencsém kicsit jobban beleásni magam a magyar-japán kapcsolatok történetébe. Feltűnt, hogy sok a témában íródott tanulmány hangsúlyozza az elmúlt évekből, hogy legyünk szkeptikusak, ha a 20-30-as évekből származó japán útleírás kerül a kezünkbe. Hiszen a japán-magyar kapcsolatok létrejöttének hajnalán elsöprő erővel voltak jelen a – mind negatív, mind pozitív, de Magyarországon jellemzően inkább az utóbbi – sztereotípiák, ami alól sokszor még a legműveltebb és tájékozottabb utazók sem vonhatták ki teljesen magukat. A korban egyik részről mintegy divattá vált az ázsiai országok, s a közülük is „Tündérországként” kiemelkedő Japán iránti érdeklődés. Ezt láthatjuk az egész Európán végigsöprő, nagyrészt keleti motívumok felhasználásán alapuló szecessziós stílus diadalmenetén is. Épp ezért a korabeli útleírások nagy része ennek megfelelően mintegy „rózsaszín szemüvegen” keresztül íródott, s ez még a leghíresebb utazók, mint pl. Bozóky Dezső vagy Hopp Ferenc esetében sem figyelmen kívül hagyható tény.

A japán-magyar kapcsolatok történetében tagadhatatlanul fontos szerepet játszott, ám ugyancsak tagadhatatlanul tovább is növelte a Japánról szóló elfogult értekezések és előadások számát, a turanizmus eszméjének jelenléte. A turáni gondolat eredetileg Finnországból ered, lényege, hogy az apró, elszigetelt, szomszédjaik felé nem sok rokonságot mutató népek, mint például a finnek, törökök, mongolok, valamint a magyarok és japánok valójában mind egy nagyobb közösség tagjai voltak. Az elmélet Magyarországon és Törökországban is széles körben elterjedt, de a két világháború között Japánban is politikai támogatást nyert. Az eszme Magyarországi képviselője, a Turáni Társaság volt az, amely először szárnyai alá vette a magyar-japán kapcsolatokat, majd a később létrejövő Nippon Társaság alapító tagjai is a Turáni Társaságból kerültek ki. A turanizmus alapvetését ugyan sem biológiai, sem nyelvészeti, sem történeti szempontból nem sikerült alátámasztani, az együvé tartozás és rokonságérzés nagyban áthatotta a kor Japánról kialakított képét.

Hogy áll azonban a helyzet napjainkban?

A Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi kara 2007-ben közölt egy összesítést a kar japánul tanuló hallgatóinak motivációs tényezőiről a japán nyelv választását illetően. Az összesítés a 70-es évek végétől a 2000-es évek elejéig több korszakot is elkülönít, ám szembetűnő, hogy már a ’70-es évektől egyre inkább vissza-visszaköszönnek a japán popkultúra (filmek, regények, zene, anime, manga stb.) különféle elemei. A mai viszonyokat nézve, mondhatjuk, hogy nálunk megint – vagy még mindig – divatban van a japán kultúra. Ezt bizonyítják az évente többször megrendezésre kerülő anime rajongói találkozók, havi ázsiai zenés rendezvények, a sorra nyíló japán éttermek és a távol-keleti harcművészetek lankadatlan népszerűsége. Amikor egyéves Japánban folytatott tanulmányaim során meséltem minderről az Európa más pontjairól érkezett ismerőseimnek és barátaimnak, mindenki nagy meglepetéssel – és talán kis féltékenységgel – fogadta a fenti tényeket. Ugyan ezen túlmenő felmérést nem volt még lehetőségem végezni, úgy gondolom nem alaptalan azt állítani, hogy a magyarok még mindig kiemelkedő figyelemmel és érdeklődéssel fordulnak a távol-keleti ország felé. S ez az érdeklődés a civil lakosságot nézve nem lett megalapozottabb, nem derült fény az évek során valódi rokonságra, ahogyan a japán-magyar gazdasági kapcsolatok sem érhetnek továbbra sem a japán-amerikai, illetve a magyar-EU-s kapcsolatok nyomába. Mégis van valami megmagyarázhatatlan vonzalom, ami sokszor akár még a legfiatalabbakat is könnyen hatalmába keríti, történjen az egy délelőtti műsorsávban játszott anime rajzfilmen vagy egy általános iskolás karate szakkörön keresztül.

Ahogyan nem sok változást vélek felfedezni a magyarok Japán iránt táplált vonzalmában az évtizedek során, úgy a fentebb taglalt elfogult gondolkodásmód is jelen van a mai napig. Nem is tudom, hány olyan cserediákkal, migránssal és japánul tanulóval találkoztam mind Japánban, mind itthon, akik a legkülönfélébb fórumokon rendszeresen közzé teszik, Japán mennyire tökéletes, ami gyakorlatilag megfeleltethető a 20-as évek „Tündérország” felfogásának. Ez önmagában, természetesen, nem baj. Történik azonban, hogy a magyarokra sajnos amúgy is jellemző pesszimizmus, amit tudunk mi indokolni a történelmi tragédiákkal kezdve a jelenkor megosztó politikájáig sok mindennel, együtt jelenik meg a szigetország iránt táplált pozitív érzelmekkel. Ez pedig, úgy gondolom, pont ellentétes azzal, amit a japán kultúra szeretete magával kellene, hogy vonjon.

A japánok szíve csordultig telt hazaszeretettel. Még azok a japánok is, akik esetleg hosszabb időt külföldön töltöttek, és egy baráti vita során esetleg még be is ismerik, hogy ezt vagy azt bizony jobbnak látják a nyugati kultúrában, azok sem mondanának rosszat Japánról egy szóval sem. „Örülök, hogy japánnak születtem!” – hangoztatja meglehetősen gyakran az egyik japán barátom, majd szinte mindig hozzáteszi – „Te is örülsz, hogy magyarnak születtél, nem? Ezzel az ember már csak így van.” A japánok, még ha nagy örömet is okoz nekik, ha valaki kifejezi az országuk iránti szeretetét, feltételezik, hogy attól még mindenki a saját hazáját szereti a legjobban, mivel számukra ez a természetes. Mikor először szegezték nekem a fenti kérdést, egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy belekezdjek-e egy kisebb értekezésbe a magyar gazdasági helyzetről, a pályakezdők munkavállalási nehézségeiről vagy a nyugati országok miénkhez viszonyított „igazságtalan” jólétéről, de végül mégis csak annyit mondtam: igen.

Igen, örülök, hogy magyarnak születtem. Hiába töltöttem egy évet Japánban és élveztem szívből annak az egy évnek minden percét, talán akkor jöttem csak rá igazán, hogy szeretek európai, szeretek magyar lenni. Szeretem a kultúránkban gyökerező gondolkodásmódomat, a szokásainkat és ünnepeinket, no meg a magyar a leleményességet a megkerülhetetlen japán bürokráciával szemben. Mi több, szeretek Japánról tanulni. Szeretem olykor nem érteni, szeretek nyugati, magyar szemmel nézni rá és olykor elcsodálkozni a „furcsaságain”. Szeretem a kultúrát, amely példát mutatva tanította meg nekem, hogy szeressem a saját kulturális örökségemet.

Szeretni egy másik kultúrát nem kell, hogy a saját kultúránk elvetését jelentse. Számtalan példán megtanulhattuk már, hogy az ellentétek vonzzák egymást, s sokszor pont a különbözősége miatt tetszik valami jobbnak az ismertnél, noha valójában nem jobb az, csak más. Úgy gondolom saját kultúránk szeretete a legjobb dolog, amit egy másik kultúra szeretetéből tanulhatunk. Főleg egy olyanéból, mint amilyen a japán.

2015.03.29., Budapest

Felhasznált irodalom:

Farkas Ildikó: A magyar-japán kapcsolatok történetéből (Japanisztika konferenciák a Károli Gáspár Református Egyetemen, 2007)
Farkas Ildikó: Japán képe Magyarországon a 20. század elején (Japanisztika konferenciák a Károli Gáspár Református Egyetemen, 2009)
Székács Anna: Gyakorlat központú komplex japánnyelv-oktatás a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi főiskolai karán (EU Working Papers, X, évfolyam, 4. szám, 2007)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: