Ön most itt van:

Író-újságíró pályázat – Zubor Erika: A Fuji hangja

Egy filmet nézett, mely a sámánbeavatásokról szólt. A sámánszertartás szinte mindenütt ugyanolyan. Egy nagyon magas hegyet kell megmászni, szinte lehetetlen idő alatt, vagy koplalni kell napokig. Erika elmosolyodott. Hiszen előtte is egy nagy hegy állt.
Délután egyik ismerőséhez volt hivatalos. Judit testnevelő tanárként dolgozott az iskolában.
¬ Hallottam, hogy készülsz Japánba!
¬ Igen, január elején kaptam egy lehetőséget, hogy a Goi Békeszervezet keretein belül megtanulhatok egy módszertant, és ha sikeresen elvégzem a vizsgákat, akkor tanítója lehetek e szervezetnek. Ők úgy hívják a végzetteket, hogy Nana Maru, ami annyit jelent hetven.
¬ És milyen vizsgák lesznek?
¬ A megadott gyakorlatokat – melyeket összefoglaló néven IN-nek neveznek – tökéletesen kell végezni, ezen kívül a valódi nagy beavatás a Fuji megmászása lesz.
¬ Milyen mászó terep a Fuji?
¬ Kaptam egy videót. Nem lászik annyira nehéznek, de az oxigénhiány, ami magasabb részeken már fellép, nagyon keménnyé teszi, valamint az előírásos 15 kilós hátizsák is nehezíti. Elsősorban edzenem kell, ezt már el is kezdtem, de a futás az, ami szükséges.
¬ Ha megengeded, segítek a felkészülésben!
Hónapokig futottak együtt. Erika csípője fájdalmasan jelzett. Fiatal lány korában egy lovasbalesetben megsérült a csípője, és a mostani megterhelés ismét felébresztette benne a fájdalmat. Futottak, Erika egy idő után megállt.
¬ Nem megy, feladom! Fáj mindenem!
Tehetetlenül álldogált az erdei ösvényen. Judit ránézett és csak ennyit mondott:
¬ Most? Amikor a finisben vagy, most akarod feladni? ¬ Tekintete egy gyerek rácsodálkozása volt egy felnőttre, akiben eddig hitt.
¬ Kérlek, indulj el! – mondta lágyan.
Erika egy hipnotikus erőnek engedelmeskedve lassan elindult. Ekkor valami megmagyarázhatatlant érzés fogta el. Mintha egy láthatatlan kéz benyúlt volna a csípőjébe és eligazította volna a fájó részeket. Amikor az ízület „visszapattant” a helyére, Erika úgy érezte, mintha egy csúzli-gumit húznának ki a testében. Hihetetlen sebességgel futni kezdett. Hangosan nevetett, és nem tudott megállni.
¬ Mi van veled? – hallotta Judit kiáltását.
Az erdő másik végén, hosszú idő múlva találkoztak.
¬ Mi történt veled?
¬ Nem tudom! Egy fizikai érzés volt, mintha belül megváltozott volna valami, utána csak futni tudtam és nevetni. Nem fáradtam el, mert egy erő futott bennem, nem én voltam!
¬ Hogy-hogy? – kérdezte Judit értetlenül.
¬ Nem tudom! Nem is tudtam, hogy így tudok futni!
¬ Sosem láttam még ilyet! Csak a piros pólódat láttam távolodni és hallottam, ahogyan kacagtál. Komolyan aggódtam!
¬ Meg tudom mászni a Fujit!
¬ Igen? – nézett rá Judit.
¬ Igen!
¬ Nem fáj a csípőd?
¬ Most érzem, de futás közben semmim sem fájt!
¬ Hogy lehet ez?
¬ Valami erő volt velem, ami megmutatta, hogy képes vagyok rá!
Zalán, a másik Nana Maru jelölt és Erika útra keltek Japán felé.
Szálláshelyükön már csak egy ágyat szeretett volna. Reggel körbenézett, mosolyogtak felé. Szomszédjai, a két dél-amerikai nő angolul szólt hozzá. Megtudta, sietniük kell, jönnek értük, viszik őket a Fuji Szentélybe. A buszon 35-en ültek. A világ minden részéből érkeztek. Mindannyian azonos céllal, hogy csatlakozzanak ehhez a békeszervezethez, melyet Masahisa Goi mester hozott létre. A rövid beszámolók után jött a tréning, amely három héten keresztül zajlott. A Fuji megmászása előtt négy nappal kezdődött a böjt. Három napon át tartott, melynek az első huszonnégy órája ébren telt. Közben a résztvevők 7-nek a 128. hatványát számolták ki. Csak vizet ittak, és néha végezték az In-ket. Másfél nap után Erika nagyon fáradt volt. Leült Goi sensej képe elé, imádkozni kezdett. Kérte a mestert, hogy segítse őt. Ekkor a háta mögött megszólalt a tréningvezető:
¬ Most mindenki fejezze be a számolást, vegyétek a másik kezetekbe a tollat és írjátok le a 49 pozitív kívánságot! Jobbkezesek bal kézzel, balkezesek jobb kézzel!
Erika gyerekkora óta tudta használni mind két kezét. Bal kezébe vette a tollat, és írni kezdte a 49 jókívánságot a Földért. Hamar készen lett. A segítők észrevették és megkérdezték, hogyan lehetséges. Erika mindkét kezébe egy-egy tollat vett és egyszerre írni kezdett, utána kiment a szabadba. Arcán végigcsorogtak a megkönnyebbülés könnyei. Szinte érezte mestere jelenlétét.
Másnap este összepakoltak, várták a buszt, mely a Fuji-ra viszi őket.
A dozsóban eligazítást adtak a hegyi vezetők, hogyan vegyék a levegőt, hogyan mantrázzanak útközben. Fogták hátizsákjukat, amelybe még az előző nap kimérték a homokot, amit a hegyre kellett vinni, a férfiaknak 20 kilót, a nőknek 15 kilót, ez is a beavatás része volt. A buszon éberen és csendben figyeltek, beszédre senki nem pazarolta erejét. Amikor megérkeztek a Fuji ötös állomására, már hajnalodott. A parkolóban néhány ember várakozott. Önkéntes hegyi vezetők voltak. Lassan mindenki párra talált. Erikát egy fiatal japán férfi szólította meg. Michailként mutatkozott be. Csak az útra figyelt és a lábára. Kísérőjével néhányszor egymásra mosolyogtak, nem beszéltek. A fiú követte őt, mint az árnyék. Az út első harmadánál nagyon nehéz lett a zsák. Tudta, hogy az erő még kell, és tudta, hogy ezen át kell jutnia. Ütemesen vette a levegőt és közben mantrázott. A zsák még nehezebb lett. Erőt vett magán és csak a légzésére figyelt. Néha hatalmasat kellett lépnie, mert egyik-másik kő legalább derékig ért. Az út melletti biztosító kötél is hibás volt néhány helyen, így mindig megnézte mielőtt belekapaszkodott. Egy idő után Erika érezte, hogy lassan transzállapotba kerül a légzéstől. Fokozódott vérében az oxigénszint. Újult erő költözött belé, gyorsan lépdelt. Néhány társát el is hagyta, amikor egy jól hallható, hosszan tartó, tiszta, de erős hangot adott ki magából. Kísérője rémülten nézett rá.
¬ Mi ez a hang? Istenhez szól? – kérdezte.
¬ Igen, Istenhez! – válaszolta Erika.- Ne félj! – tette még hozzá- csakis Istenhez!
Mindenütt vöröses por volt. Egy állomáshoz értek. A fiú szólt, hogy pihenjenek. Óvatosan lesegítette Erika válláról a hátizsákot.
Az asszony kimondta, hogy hálás neki. A fiú kamaszos mosollyal válaszolt, majd beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy huszonhat éves, van egy kedves felesége. Erika is elmondta, hogy van egy fia, de most egyedül él.
Egész úton nem ettek, nem ittak pontosan azért, hogy elkerüljék a hegyi betegséget. Erika egy kicsit meggyöngült. A következő állomáshoz nehezebben jutott fel. Érezte, hogy pihennie kell. A fiú lesegítette a zsákot, majd felajánlotta, hogy egy kicsit meg-masszírozza. Milyen különös ¬ gondolta. A saját fia soha nem tudna vele ilyen lenni, mint ez a fiú. Könnybe lábadt a szeme. A japán fiú szépen metszett szemeivel figyelte, majd megszólalt:
¬ Kérlek, állj fel! –mondta – ¬a fiad?¬ – kérdezte.
Erika bólintott. A férfi átölelte, jóleső, gyermeki öleléssel.
Később minden lépés ólomsúlyú volt. Kétségessé vált, hogy meg tudja-e csinálni. Ekkor meglátta a mélységet. Elővette a tériszony. Muszáj volt leülnie. Fohászkodott Istenhez, hogy segítse meg, majd a hegyhez beszélt hangosan:
¬ Segíts, kedves hegy. Hozz felhőket, hogy ne lássam a mélységet.
A fiú zavartan mosolygott, majd megkérdezte, hogy jól van-e.
Az asszony csak legyintett, alig volt ereje. Kísérője mondogatni kezdte:
¬ Erika Soku Kami Nari.
Lassan lépkedett nyomában a fiúval, aki halkan továbbra is mondogatta a mantrát.
A felhők beborították a hegyet alatta. Hálás volt, a mélység eltűnt.
Az oxigén mintha teljesen elfogyott volna. Michail kinyitotta a hátizsákját és elővett belőle egy kis oxigénpalackot, feléje nyújtotta. Erika kortyolt belőle. Kitisztult a látása, hirtelen az agyában az ereket érezte. Soha nem gondolta volna, hogy az oxigén ekkora érték. Elhagyta az egyik társát, aki szintén oxigénhiánnyal küzdött.
¬ Hogy vagy? – kérdezte.
¬ Jól!- válaszolta a másik, majd mentek tovább egykedvűen.
Felnézett a hegyre, de a csúcsot nem látta, sőt mintha megnőtt volna a hegy. Hihetetlen – gondolta magában – ez soha nem ér véget!
Egykedvű lépteit egy hegyi vezető állította meg. Elmondta, hogy már csak száz méter van hátra. Újabb lendületet vett.
¬ Erika Soku Kami Narai. Az én zsákom nagyon kicsi, a tiéd nagy. Nagyon jól csinálod!¬ -bíztatta Michail. Úgy érezte, mintha már ezer éve ismernék egymást.
Ekkor meghallotta Zalán kiáltását.
¬ Na végre, hogy itt vagy! Siess már! Hol voltál eddig?
¬ Kérlek, kicsit halkabban beszélj, mert fáj a fülemnek!
¬ Micsoda? Nem is beszélek hangosan!
¬ Nekem úgy tűnik. A kísérőmmel mély harmóniában másztam ezt a hegyet, és nem akarom elrontani a végén.
Erika érezte, hogy forr benne a düh, már azon volt, hogy valami kellemetlent mond. Mégis megállásra késztette az az erő, ami eddig felhozta a hegyre, nyugalomra intette és arra, hogy a benne lévő erőt tartogassa az utolsó szakaszra. Michail bíztatóan mosolygott az asszonyra. Nem értette, hogy mit beszélt Erika a másik férfival, de mintha érezte volna. Látta már a csúcson a társait. Hangosan mondogatták a nevét:
¬ Erika Soku Kami Nari!!
Erika szemébe könnyek szöktek, de mértékletességre intette magát, a könny ereje most másra kellett, fel kellett jutni a csúcsra.
Társai magukhoz ölelték. Nem érzett megdicsőülést. Ült egy darabig, majd készülődtek az In-nek végzéséhez. Nem esett nehezére, de mintha még nem lenne teljesen fönn a tetőn. Álmatagon nézett szét maga körül. Ekkor szóltak neki, hogy indulnak vissza. Most látta csak, hogy milyen óriás ez a hegy. Egy pihenőnél leült a földre.
¬Szeretnék itt énekelni a hegy szellemének, hiszen nélküle nem ment volna -¬ mondta kísérőjének.
Azt mindenki tudta, hogy ami történt, egy életre szól, és ez a nemzetközi barátság is életük végéig elkíséri őket. Két hét múlva levele érkezett, Michail írt.
A fiú nagyon őszinte hangon kifejtette, hogy mennyire megérintette az a hang a hegyen. Először megijedt tőle, majd rájött, hogy a lelkébe béke költözik, és olyan erő és bátorság amilyet még nem tapasztalt előtte.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: