Író-újságíró pályázat – Zsekov Éva: MaJa

Kisgyerek koromban édesapám beállított az otthonunkba néhány nagyon különös arcú „figurával”. Más volt a szemük formája, a bőrszínük. Később tudtam meg, hogy japán mérnökök voltak, akik különböző technikai berendezések beüzemelésére érkeztek hazánkba. Gyárakban segítettek szaktudásukkal, korszerű vívmányaikkal. Megjegyeztem egyikük becenevét: Mirmurnak hívták. Kiderült, hogy a lakásunk falán függő kimonós hölgy képét valamint a rádiónkat tőle kaptuk.(Utóbbi harminc év múltán is kitűnően működik.) Hálás volt apukámnak, amiért segített neki eligazodni az európaiak furcsa világában.
Mirmur san mindig hóna alatt egy tekerccsel futkosott a gyár területén. Ebben tartotta a hivatalos tervrajzokat. Egy alkalommal lélekszakadva kereste apukámat, a tolmácsot és már messziről kiabálta:” Big problem! Big problem! ”Egészen beleizzadt, mire elmagyarázta, hogy a tekercse eltűnt, benne az értékes rajzokkal. A kissé szétszórt professzorral végigkocsikázták azokat a helyszíneket, ahol terepszemlét tartott aznap. Egy lakótelep járdakövén gyerekek hasaltak és találgatták milyen titkos kincskereső térképekre bukkanhattak. Szerencsére a japán „betűk” varázsa visszatartotta a magyar gyerekeket attól, hogy például íziben csákókat hajtogassanak a talált papírokból. HAPPY END. Minden szerződés, műszaki leírás sértetlenül előkerült.
Sok évvel később felvételt nyertem a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia) hegedű szakára. Miki san ösztöndíjas évét töltötte az intézményben és zenekari szünetben barátkoztunk össze. Egy magyar brácsás évfolyamtárs csatlakozott hozzánk és már csak egy gordonkásra „vadásztunk”.Mint vezető (prím) bemasíroztam hát a nemzetközi osztályra, mondván minden magyar foglalt, kérünk egy külföldi gordonkást „kvartettezés céljából”.Véletlen-e vagy sem, a telefonvonal túlsó végén egy félénk japán hang mondott igent a jövőbeni együttmuzsikálásra.
Két magyar-két japán… adta magát a név: MaJa Vonósnégyes. Ezzel kezdetét vette egy hét éven át tartó közös munka, sok-sok felejthetetlen élménnyel. Különleges felállásunk miatt rengeteg felkérést kaptunk. Felkészüléseinkben kiváló magyar tanáraink mellett Kobayashi Ken-Ichiro volt segítségünkre. Szinte valamennyi budapesti tartózkodása idején foglalkozott velünk.
Egyik lakáskoncert alkalmával kicsit késve érkezett Kobayashi san és rendkívül fáradtnak tűnt. Minden meghívott vendég asztalhoz ült a nappaliban és hallgatott. A házigazda japán specialitásokkal bíbelődött a konyhában. Szardíniákat sütött ki és moszatlevest szervírozott csészékbe. Kint pedig a japánok egy árva szót sem szóltak. Egy idő után elviselhetetlen késztetést éreztem a kommunikációra. Ezért az asztalfőn ülő, lehajtott fejjel bóbiskoló Kobayashi sanhoz intéztem pár mondatot angolul. Célom az volt, hogy megszűnjön a kínos csend. Mire megérkezett a szerintük ínycsiklandó kagylótál, már javában beszélgettünk a mesterrel: mennyire örült, amikor megnyerte a budapesti karmesterversenyt… énekelt és különböző hangszereken játszott korábban… a lánya zongorista… néhány magyar szavunk hasonlít a japánra…
Majd felszólított, hogy elsőként-mindenki szeme láttára-egyek a kagylóból. (Nem tudom mihez kellett nagyobb elszántság: a megszólaláshoz vagy az ételnek nevezett csúszós valami lenyeléséhez. )Túléltem, noha akkor azt éreztem, hogy nagy áldozatot hoztam a japán-magyar kulturális kapcsolatokért.
Már Budapesten is van „igazi” japán étterem, ahol kint le kell venni a cipőt és bent gyékényeken guggolva, térdelve „ülhetünk” asztalhoz.(Első látogatásomkor kis híján a lábbelik könnyebb levételére szolgáló cipőkanállal szedtem magamnak levest a japánok nem kis derültségére.) Az evőpálca használata szilárd ételeknél nem okozott gondot. Annál inkább a leveseknél. A csúszós moszatoknak a feltekerése és szájba juttatása kisebb akrobata mutatvány.
Ha már az ételeknél tartunk. Volt szerencsém nagykövetségi fogadásokon is részt venni a MaJa által. Kobayashi san Kósa filmrendező úrral az asztal másik végén ült. Kósa Ferenc felesége japán. Rendszeresen tartanak otthonukban hangversenyeket, ahol tehetséges zenész növendékek tehetős művészetpártoló üzletemberekkel ismerkedhetnek meg. Japánok és magyarok együtt, a zene szeretetében kiegyezve, közös nevezőn. Érdekesek ezek a magyar-japán házasságok. Manapság divat a magyar művész férfiak körében japán feleséget választani. A japán nők szépek, csinosak, nem látszik rajtuk az idő és borzasztóan alkalmazkodóak.
Az első japán zenész, akit egy kurzuson ismertem meg, férfi volt. Hiroshi san vörös hajjal. A japánok ébenfekete haját a hidrogén nem szőkíti, hanem répa vörösre festi. Persze ő állította, hogy vörös hajszínnel született, de ezt rajtam kívül senki nem hitte el neki. Tőle tanultam meg a japánul számolni.
A MaJa japánkái – én így hívtam őket- félelmetes gyorsasággal tanulták a nyelvünket. A ragozás azért ment könnyedén, mert az állítólag hasonló a miénkhez. Csupán néhány hangzónkkal nem tudtak megbirkózni, úgy, mint u, f, cs, gy. A nagykövetségi tolmácstól megtudtam, hogy minden nap foglalkoznia kell az írással, mert nagyon nehéz és bonyolult. Ha egy pöttyöt nem világosan tüntetnek fel vagy egy vonalat tovább húznak, már mást jelent. (Ott biztosan nincs macskakaparás dolgozatíráskor, mint a mi iskoláinkban.)
Apropó iskola. Elcipeltem japánkáimat magyar középiskolákba. A miskolci diákság kitörő örömmel fogadta a MaJát. Több száz gyerek énekelte velünk a „Csendes éj” című dalt egyik karácsonyi hangversenyünk zárásaként. Megható és felemelő volt megtapasztalni a zene határokon átívelő erejét. A MaJa-misszió következő állomásaként egy vendéglátó ipari szakközépiskolát vettünk célba a fővárosban. A szakmunkás diákok nem tudták elképzelni honnan jött a két „ferdeszemű”, hol van az a Japán? Tetszett nekik a muzsikánk. Hálájuk jeleként-mivel főként pék tanulókból állt a hallgatóság-a vonósnégyes mind a négy tagjának 10kg pékárut készítettek. Kenyérkeresővé váltunk. Bár a japánok alig esznek kenyeret- a szendvics is összegöngyölt rizs moszattal-az ajándékot el kellett fogadni. Ők is szeretnek ajándékozni. Amikor Miki san (hölgyről van szó) megtudta, hogy nálunk a Miki a Miklós férfinév becézett változata és van Mikulás ünnepünk, minden év december 6-án kis Mikulás csoki figurát csempészett a kottaállványunkra és hozzáfűzte:”Nektek hozta Miki.”
A MaJa lelkesen terjesztette a magyar-japán zenét nem csupán koncerttermekben, hanem például kórházakban. Egy alkalommal a betegeknek sok-sok hajtogatott origami madarat is vittünk, mert az egészséget hoz – úgy tartják a japánok.
Lényegében mindenbe bele tudtam rángatni a két japán diáktársat. Nem szóltak akkor sem, ha úgy érezték igazságtalanság érte őket. Több órás próbáink során szinte szünet nélkül dolgoztunk a zeneműveken. Nálam, mint az együttes vezetőjénél ilyenkor megszűnt az idő, de nem mertek rám szólni. Követték az utasításaimat. Ha netalán rákérdeztem, hogy nem fáradtak-e, ijedten rázták a fejüket, hogy NEM.
Akik diákként Európába jöttek tanulni, jó, ha évente egyszer haza tudtak menni a magas repülőköltségek miatt. Egyszer meghívást kaptunk Japánba, a Magyar Napokra. Két koncertet kellett volna adnunk, utazás Szingapúron keresztül. Négyünknek fizették az útiköltséget, de az ötödiknek, a csellónak nem. Más hangszeren nem akart játszani a csellistánk, amit kint biztosítottak volna neki, így ugrott a turné.(Igaz, kicsit megkönnyebbültem, mert én még addig egyszer sem repültem. Elsőre kissé hosszú lett volna.)
2004-ben lett harminc éve, hogy Kobayashi Ken- Ichiro Budapesten megnyerte a Rádió karmesterversenyét. Ezt megünnepelni jöttek össze a magyar és japán diplomácia fejei illetve tudósok, művészek a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Köszöntötte a mestert Kocsis Zoltán és zenészei, a Rádió Gyerekkar, japán művészek és a MaJa. Óriási megtiszteltetés volt számunkra. Mi képviselhettük a jövő generációját a két nép kulturális összefogását szimbolizálva. Kobayashi san tanította be nekünk azokat a japán darabokat, amelyeket elő kellett adnunk a nagy eseményen. Ezenkívül mi kísértük a kórus által énekelt japán művet, melyben Kobayashi énekelte a szólót kellemes tenor hangján.
Az én Miki japánkám egyvalamiben biztosan különbözött egy átlagos japántól. A pontosság osztását ő lekéshette. Nem az időeltolódás az oka. Mindig akkor telefonált, hogy most indul, amikor éppen meg kellett volna érkeznie a próba vagy koncert helyszínére. Ezzel szemben képes volt olyan gyorsan beugrani bárki helyett játék közben, hogy az észveszejtő. Hallás után bármit lehegedült. Miki san egy dunai hajón tartotta az esküvőjét. A MaJa szolgáltatta a zenét. Kimonóban és szokásos fehér menyasszonyi ruhában is esküt tett japán férjének. Sajnos a csellistánknak szintén vissza kellett mennie Japánba, mert lejárt az ösztöndíja. Én sikeres próbajátékot követően szülővárosom zenekarában helyezkedtem el. A Miskolc-Budapest-Tokió háromszög már felőrölte a MaJa zenei tevékenységét. Maradt a kapcsolattartás skype-on. Miki san felhívott egy általam előre megadott időpontban. Kellemesen elcseverésztünk pár órácskát, mire rájöttem, hogy náluk hajnali fél három van.

Azóta sem voltam a Felkelő Nap Országában, mégis kicsit a magaménak érzem a kultúrájukat, mert amit megismertem belőle, az tiszteletre méltó. Nagy meghajlást érdemel, egészen mélyen, ahogyan ők szokták.

Miskolc,2013.10.14.

Szerző: Zsekov Éva Mónika


Ajánlott bejegyzések