Ön most itt van:

Író-újságíró pályázat – Végh Lea: Az igazi tél

Mikor az ember Japánról hall, minden bizonnyal felmerülnek a szamurájok, nindzsák, kimonós hölgyek, elegáns teaszertartások és jól ápolt japánkertek. Itt ezek most nem fognak felbukkani. Hidegről, hóról és csúszkálással megbirkózó japán hétköznapokról viszont lesz szó. Messze-messze, a legészakibb nagy szigeten, Hokkaidón.
A sors úgy hozta, hogy Sapporóba kerültem, Hokkaido kétmilliós fővárosába. Mondják, hogy a sapporói emberek sokkal nyugodtabbak, mint a tokióiak, hogy itt az élet stresszmentesebb, élvezhetőbb. Nekem volt szerencsém korábban megtapasztalni a tokiói életstílust is, és őszintén szólva, nem sok különbséget látok. Legalábbis a nyári tempóban. Mert télen, hát igen, akkor valóban elmondható, hogy a sapporóiak sokkal nyugodtabban viselkednek, és nem rohangálnak fel-alá. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogyha rohangálnának, garantáltan hasra esnének. A jégen. Mert itt van tél. Igazi tél.
Tokióban hidegnek számít az 5-6 fok. Itt Sapporóban mínusz 5-6 foknál jegyzik meg, hogy kissé csípősebb a levegő. Tokióban nem ismerik a radiátor fogalmát. Sapporóban se (legalábbis a koleszon kívül én még sehol sem láttam radiátort), de a gázkályháét már igen. Tokióban nem osztogatnak a diákoknak riasztó röplapokat a befagyó vízcsövekről, óva intve őket, hogy minden egy-két napos, vagy akár minden esti alvás előtt gondosan zárják el a főcsapot. Sapporóban ezt a veszélyt komolyabban veszik, mint a földrengéseket. Nem mintha annyira hideg lenne. Egy teles tapasztalatom alapján a hőmérő higanyszála, ha nem lenne mostanra betiltva, nem süllyed alább az otthon megszokott értékeknél. De mivel rengeteg ház vékony fa-falakból készül, a hőszigetelés hagy némi kívánnivalót maga után. Nemhiába nagy a keletje itt a fűthető WC ülőkének meg melegíthető takarónak. Ami viszont különbözik az otthoni télhez képest, hogy itt van hó. És meg is marad.
Ha visszaemlékezek az elmúlt évek magyar teleire, a mindig lutykos karácsony, és a jó esetben két hétig kitartó max. 20 centis hó ötlenek eszembe. Pedig kis városom viszonylag még a szerencsésebbek közé tartozik. Mikor megérkeztem Sapporóba, mindenki mondta, hogy itt van tél. Hogy itt 6 hónapos a tél, novembertől áprilisig kiterjedő hófoltokkal. Én ezt örömmel üdvözöltem, mondhatván ki voltam éhezve egy kis hóra, fagyra, hidegre, egy kis rendes 4 évszakos ciklusra. És lőn.
Az első hó valamikor november elején esett le, egyből 30 cm, és szépen kitartott két hétig, mikor is támogatás hiányában elolvadt. Nagyon szép volt. Havas fák, ropogó menetelés reggelenként, imitt-amott feltűnő hóemberek. A következő adag decemberben érkezett, potom 20 cm formájában. A sapporóiak lekicsinylően legyintettek egyet és mentek tovább. Mentükben pedig szépen jéggé taposták a havat az utcákon. Aztán esett még 20 centi, mire kihozták a garázsból a hókotrókat, és ímmel-ámmal letakarították a nagyobb utakat. A járdákkal nem is próbálkoztak, addigra kb. 15 cm-es kemény jégpáncél borította őket, amit lehetetlenség lett volna feltörni. Majd egy szép nap 5 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. Utána pedig fagypont alatti éjszaka következett. Én még nem láttam hullámformában lefagyott jeget, de akkor ez az élmény is megadatott. Az előző napi latyakosra taposott jégdara, amit még mindig senki se próbált eltakarítani, éjjel szépen jégmárvány dombokra és völgyekre fagyott.
Aznap reggel bevásárolni menet a legérdekesebb sztepp-táncos mutatványokat produkáltam a lábammal, de csodák-csodájára, valahogy talpon maradtam. Ha néha-néha viszont fel mertem emelni tekintetemet a következő csapdákkal teli méterről, a legviccesebb látvány fogadott körös-körül: egy helyben siető emberek garmadája. Mindenki menni akart. Csak senki sem tudott. De azért bőszen próbálkoztak. A közös taktika a csoszogásban rejlett. Ez be is vált volna, hogyha a jég sík. A hepehupás terepen azonban még teljes talp-támasztás esetén is kicsúszott lábunk alól a talaj. Különböző emberekkel beszélgetve aztán megtaláltam azt az arany gyöngyszemet, ami leginkább leírja a sapporói mentalitást télen. Úgy kell gondolkodni, menni, mint ahogy a pingvinek csinálják. És ez nem vicc. Ahogy meghallottam a szót, egyből tudtam, hogy igen, ez az. Azon a reggelen mindenki pingvin volt körülöttem.
Szerencsére, ha néha csúszóssá is vált a helyzet, a gyakran hulló hó hamar befedte a jégfoltokat, és megint ropogtathattunk. December végére már vagy félméternyi vízen jártunk, közösen kitaposott ösvényeken. Ahol nem volt ösvény, ott méter-mély hómező volt, mely garantáltan elnyelte a rá merészkedőket. Az utcák keresztezése különös figyelmet igényelt: eleve 3 méteres hóhalmok választottak el addigra minden járdát az autóforgalomtól, amitől a sarkokon nem lehetett látni, hogy jön-e valami (télen remekül működik a gyalogos-kressz, mindenki a sarkokon keresztez, mivel az utcák más szakaszain lehetetlen), másrészt viszont az autók mindig olyan hamar simára dögönyözték még a frissen hullott havat is, hogy sokkal csúszósabb lett a normál jégösvényeknél. Az utak mentén sorakozó hófalak sokáig gondolkodóba ejtettek, mivel sose láttam hókotrót dolgozni. Aztán egyik éjjel olyan fél 12 környékén fura géphangokra lettem figyelmes az ablak felől… mint kiderült, Japánban a hókotrást éjjel, titokban végzik. Nagy adagokat elszállítanak, a maradékot pedig az út szélére tolják. Hát így épülnek a hófalak.
A spéci hókotrási technikához spéci útszórási technika is jár. A sószórásnak itt nincs hagyománya (pozitívum a növények szempontjából), helyette viszont vannak fekete kavicsos zacskók a metrólejáróknál, ill. nagyobb forgalmú utakon elhelyezett tárolókban. A rendszer önkiszolgáló. Ha valaki nem érzi magát biztosnak a lábán, kivesz egy zsákocskát, és szépen felszórja maga előtt az utat. Mellesleg az előrelátó japánok gondoltak a külföldi turistákra is. Különböző médiumok, köztük az ingyenesen kapható sapporói térképek is, szépen elmagyarázzák, hogy télen kabátot kell venni, rétegesen öltözködni, meg kell sapka és sál is. Gondosan elmagyarázzák, hogy tessék teljes talppal lépkedni, különben csúszós, de egyébként vegyenek inkább tüskés talpat a cipőre, és ne feledjék a kis fekete kavicsos zacskókat.
Egyik januári nap szibériai körülmények uralkodtak. Erős szél, zuhogó hó, ami néha egészen kemény apró granulátumokban esett, csekély látótávolság. Vasárnap volt, de valamiért az egyetem területén át vitt az utam. Egy idő után feltűnt, hogy majd minden sarkon zöld lenge kabátba öltözött emberkék állnak, és minden arra járónak hangos Ganbatte-vel gratulálnak, hogy még nem adta fel küzdelmét az elemek ellen (a japánok egyik kedvenc szava a Ganbatte. Sok jelentése van: mindent bele, hajrá, igyekezz, stb.). A tagok ruháját hamar felismertem, az egyetemi sorai tánccsoport felöltőjét viselték (ez a csoport a koreai táncversenyen szinte fél-monty-ba ment át: a fiútagok egy szál ágyékkötőre vetkőzve lejtettek be a közönség közé, és vadul ropva bíztattak mindenkit, hogy csatlakozzon… a japánok egyébként szemérmesek. De hát a tánccsoport érdeke a Ganbatte tárgykörébe tartozik, ott mindent bele kell adni, és ha kell levetni…a gátlásokat). Elmerengtem, hogy vajon minden vasárnap ilyen lelkesítően drukkolnak-e az elvetemültebbjének, vagy csak vörös riasztás esetén. Egy héttel később rákérdeztem egy japánnál, és mint kiderült, valami felvételi vizsga volt aznap az egyetemen. Az oda siető diákokat bíztatták elsődlegesen, de ha már ott voltak, mindenkinek szurkoltak, akire szemet vetettek.
Persze a telet ki is használják az itteniek. A karácsonyból nem csinálnak nagy ügyet a vásárlási hadjáraton kívül, és újévkor sincsenek tűzijátékok, csupán nagy sorok a templom előtt, hogy friss imával kezdhessék az újesztendőt (egyik kolis ismerősöm a templom helyett a helyi szórakozó negyeddel próbálkozott, hátha ott lesz valami buli. Egy teremtett lelket se látott arrafelé…), de január végén beindulnak az események. Hokkaido tele van téli mulatságokkal. Szinte minden városnak van valami ünnepélye, ami során vagy hóból, vagy jégből, vagy mindkettőből szobrokat faragnak a nagyérdemű számára. Ha szobor nincs, akkor van sok apró gyertya mindenféle hó- és jégtartókba helyezve, amik meg kell hagyni, valóban megteremtik a hangulatot. A szobor-típusú ünnepélyekből a sapporói hó-fesztivál a leghíresebb. Itt a méret a lényeg. A szobrok több emelet magasak, több héten át készülnek, katonai alapozással, civil utómunkával. Van önkénteskedésre is lehetőség, így elmondhatom, hogy magam is részt vettem az egyik szobor megformázásában. Valahogy pont aznap volt ingyen ramen-osztás, szóval 3 másik önkéntes társammal egyetemben buzgón szürcsölgettük a tésztát, miközben egy nagy kamera bámult közvetlen közelről az arcunkba, merthát ugye a külföldi önkéntesek munkakesztyűben, egyen-kabátban és sisakkal a fejükön a legjobb ramen-reklám. Lényeg a lényeg, az idei fesztivál nem pont úgy sikerült, ahogy az el volt tervezve, mivel félidőben kissé felmelegedett a levegő… Utána megint lehűlt, de ez már nem segített a sok összedőlt kisebb szobron. A fesztivál attrakciója, a hatalmas Darth Vader hasonmás is látványos vereséget szenvedett: először a halálcsillag foszlott porrá a feje fölött, utána pedig a katonaság rombolta le a csillagflottáját, hogy nehogy az alant sétálók fejére essenek darabjai. A szobroktól eltekintve vannak aktívabb időtöltések is: a hógolyózás világbajnokságát a környéken tartják minden évben, a kiváló síparadicsomokat nem is említve.
De nem a sok móka, ünnepély és csúszkálás maradt meg bennem, ha visszatekintek erre a télre. Maga a tél ragadt meg bennem. Hogy milyen nagyszerű, hogy van, hogy érzem, hogy hideg van, az otthon melegének varázsa egy-egy nehéz nap végén. Átérzem rég élt emberek kicsírázó várakozását a tavaszra, a nagyszerűségét a ténynek, hogy tél után tavasz jön, utána nyár, majd ősz, és a végén újra tél. Egész és kerek a rendszer. A magyarországi telek elfeledtették ezt velem. Ott a tél csalódás volt, gyenge próbálkozás, utánzás. A többség nem is tudja, mit veszít. Ezért hát emberek, emlékezzetek az igazi télre!

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: