Író-újságíró pályázat – Vágó Ádám: Hunok harca

2015. július 31. péntek
Írta:

Hosszú volt az út, lovon majd hajóval elérni a Nagy Sziget partjait. Az ifjú teljesen kimerült, de amint meglátta a lemenő nap fényébe úti célja halovány körvonalát, rendkívül izgatott lett.
– Nyugalom herceg!- intette le Rima szan, az őt kísérő szamuráj- A nyugodt embert komolyan veszi, míg az idegesre csak legyint őfelsége, a Sógun!
– Megfogadom tanácsod Rima, bár nehéz lesz ennyi küzdelem, és ennyi nehézség után! Mit nem adnék, ha befejezhetném apám művét….Amire most készülünk az sorsfordító lesz, felbírod ezt fogni drága barátom?!
Nyitott Szem (nevét igéző tekintetéről és éles elméjéről adták neki japán kísérői) mindig hatalmas hévvel beszélt erről a „dologról”. Nem palástolta sem barátai, sem pedig ellenségei előtt gondolatait; de valami csoda folytán mégsem eshetett baja.
– Isten keze megáldott téged, és a népet is, amit vezetni fogsz. – mondta neki Rima
A herceget elvarázsolta Japán szigete. Odahaza is rajongott a természetért, de az ottani miliő üdítően hatott rá: a roppant magas hegyek orma, a gyönyörű vízesések, a tiszta levegő, a kimonót viselő asszonyok és a kultúra eme keleties szépsége megbabonázta. Szárnyra kapott fantáziája, melyet csak jövőbeni tervei köthettek béklyóba.
– Ugye milyen szép itt, Buda?- kérdezte fivérét, aki aszkéta termetével óriásnak érezte magát a japánok között
– Fenséges, testvér. Nincs rá jobb szó. – mondta öccse, s elmerengve gondolataiban csizmájával óvatosan taposta e földet
Buda, bátyjával ellentétben, sokkal szótlanabb volt. Véka alá rejtette tudását, és inkább Atilla pártfogójaként, sem mint trónörökösként járult mellé.
A szamurájok csodálták Buda megjelenését és akár maguk között is szívesen fogadták volna.
Más országban talán furcsa volt, hogy két fiú örökli a trónt, de mint mindennek, úgy ennek a döntésnek is megvolt a maga miértje: apjuk Bendegúz király, életében birodalmat alapított. A Hun-birodalom I. királyságát. De mondván neki főpapjai, a táltosok „nyugatnak kell fordulnod, hogy a Nap- Isten otthonát megtaláld”, így ő két fiút is ültetett egyszerre a trónra. A nyugodtabb, megfontoltabb fiú, Buda, kapja a királyság egyik felét: az ős földet. Míg a harcias természetű, de elementáris erővel rendelkező, idősebb gyermek, Atilla, vezetheti a felfedezőket nyugatnak, Európába.
„S egykor a Nap és a Hold fiai egyesüljenek!”- ez volt az Európától Japánig húzódó királyság jövendölése, melyet apjuk már életében nem, de halála után a csillagáról jól láthatott. Bízva bízván a japánok tisztességében, Bendegúz két fiát küldte maga helyett tárgyalni, jó lecke lehet ez kettejüknek.
– Jertek beljebb!- szólt Rima szan a trónterem előtt ácsorgó fiataloknak
Amint a hun hercegek bementek az elfátyolozott bejárón, a szamurájok sokasága katanáját bokájukhoz ütve tisztelgett. Két sensei (pap) is jelen volt a teremben: ők halk imával köszöntötték a vendégeket. Tömjén és jázmin illat volt a levegőben.
A Sógun arcát aranyból készült maszk borította. Nem a japán vad, harci motívumokkal volt díszítve, inkább amolyan nyugalmas mimikát ábrázolt.
– Ohajó!- köszönt előre a két fiatal, majd megitták a felkínált szakét
Az uralkodó leszállt a trónusról majd kimérten meghajolva köszöntötte őket és levette a maszkját, ezzel feloldva a tisztelgés kimért formuláját.
A Sógun tiszteletben tartotta Bendegúz királyt: feléjük sosem volt szűkmarkú, kereste barátságát és nem utolsó sorban ostrom alá vette ős ellenségeit, a kínaiakat.
– Ami szolgálatot apátok tett nekem a „sáskák” bezárásával- a kínaiak által épített Nagy Falra gondolt, mellyel körül sáncolták magukat-, azt sosem fogom elfelejteni! Járuljatok hát felém bizalommal. – mondta az uralkodó és tiszta arcán nem látszott semmilyen érzelem
– Nyugatnak kell mennem népemmel!- jelentette ki Atilla és szeméből még az uralkodót is meglepő határozottság áradt
– És mit keresel ott „nyugatnak”?
– Földet, marhát, kultúrát! Tehát hazát.
– Oh. Hát azt tán’ nem leled otthonodban Nyitott Szem? Nincs-e elég vagyonod, nincs-e elég nyájad Hunok földjén?
– Tőled tanultam Sógun: „ a fösvény a pénzével sosem elégszik meg, míg a bölcs ember a tudásával”. – felelte Atilla és látta partnere arcán, hogy jól beszélt
– Fiam, igazabbat nem is mondhattál volna. –felelte a Sógun, majd lehajtotta fejét, ezzel áldását adva a hercegnek
Kint a palota előtt az udvaron szamurájok edzettek, mire a két fiatal tátott szájjal meredt a kardforgatókra. Acélos, szikár alakjuk, fürge mozgékonysággal döfő karjuk a villámnál is gyorsabbnak tűnt
– Ezer ilyen emberrel a világot elfoglalnám!- mondta Atilla
– Csak ezer szívvel, fiam! Az ember mit sem ér szív nélkül. – felelte a Sógun és mélyen elmosolyodott- Tudjátok, hogy testvérnép a miénk?
– Tudjuk Sógun .- felelte Buda
– S, hogy miért, azt is tudjátok? – fűzte tovább a kérdést, s ajkában már megemésztette a tanulságos választ
– Azt nem, Uram. – így Atilla és szeme ismét hatalmasnak tűnt a tudásszomjtól
– Hát elmondom nektek, és őrizzétek meg e tudást, melyet bizalmasan megosztok. Valamikor a mi születésünkkor a Teremtő bölcsességében egyenest a csillagokból küldte a földre Őseinket. Ők e földre éjszaka érkeztek, szemeik hozzászoktak a sötétséghez, ám az első reggelen az ősök egy része keletnek, másik része nyugatnak tekintett először. Akik a nap felé néztek, azok szeme a fénytől összeszűkült, akik a holdra tekintettek, azok szeme pedig tág maradt. Ezért vagyunk mi – japán, hun, magyar, kelta, szkíta egyaránt- a Nap és Hold gyermekei.
– És mi ebből a tanulság? – kérdezte a herceg
– A látni vágyó napba nem tekint!- felelte a Sógun- Ez a történet Tokió aranyvárosának legszentebb könyvtárában fellelhető, a Harmadik Szövetség szentírásában. Tecuko, Agacsi, Igana!- szólt oda három testőrének.
A kardforgatók rögvest ott teremtek, páncéljukon megtört a tündöklő nap fénye.
– Itt vagyunk, Uram!- szólt Tecuko tábornok, akinek korát negyven évre saccolná az ember, s kinek szikár termete kolosszusként magasodott a hun hercegek fölé
– Generális, hívd össze az arénát az Istenek fennsíkján. Hercegeink kardpárbajra hívták két szamurájomat: Agacsi és Igana szanokat!
A Vezér többet se szólva, elvitette magát díszes kordélyán.
Atilla és Buda elhűlve hallgatta e szavakat. Apjuk barátja a Sógun, ki becsületről és életről beszélt alig egy perce, most elárulta őket és kivégző osztag elé viteti!
– Maktub! – szólt Atilla, ez amolyan tájszó és annyit tesz: Így rendeltetett.
– Hát nem adjuk könnyen magunkat, igaz-e fivérem?! – szólt Buda, kit bár szótlannak ismert környezete, ha harcról volt szó, igencsak felcsigázódott és átszellemült.
Az Istenek fennsíkja nem messze volt Tokiótól, egy lótuszvirágokkal körülszelt magaslaton, hol az embernek olyan érzése támadt, mintha csakugyan az Istenekkel érintkezhetne. Az aréna ős régi kőtömbök ellipszis alakú elrendezése volt, hasonló Stonhenge-hez, ámde még robosztusabb. Sok nép gyülekezett- a Sógun mindenkit meghívatott a kivételes eseményre- és egyik ember sem tűnt részre hajlóbbnak, vagy szurkolóbbnak valamely oldalra. A japánok tisztelik a harcot, és a Bushido útját járják!
Buda és Atilla szemben állt a japán császári szamurájokkal, kiknek érzelemmentes arcukból csupán az elszántság tükröződött.
Kardot rántott a négy ember, harminc lépésre eltávolodtak egymásról; majd a Sógun kéz jelére megindultak egymás felé. Harcias vágások, kimért gyakorlott mozdulatok, egymásnak való segedelem, két testvéri kultúra találkozása…. Kiegyensúlyozott párbaj volt.
Elsőnek Igara ejtette le katanáját, majd puszta kézzel rohant neki Atillának, mígnem a herceg megtántorodott a fegyvertelenül harcba induló japán láttán, és szintúgy megvált fegyverétől.
Buda eközben Agacsival mérte össze erejét s látszólag egyik sem volt erősebb a másiknál, ámbár a hun keze egy helyen megsérült.
Ekkor a Sógun füttyöt hallatott, s mintha egy filmet szakítottak volna félbe, a harc egyszerre megállt. Megállt a levegő, az élet, s csend borult a fennsíkra.
Majd a két szamuráj egyszerre meghajolt és vezérük felé indult.
– Teszteltek minket!- szólt Buda, s egy verejtékcseppet törölt le homlokáról
– Szerintem meg kis híján megöltek…- így a testvére
– A bátor embert a tettek jellemzik, nem a szavak!- vetette közbe a Sógun
– Mi értelme volt ennek a próbatételnek? Tesztelte a bátorságunkat, vagy a vakmerőségünket?- kérdezte Atilla, s szakállán simított egy verset
Részben igen! Részben pedig a saját kíváncsiságomnak tettem eleget: hogy ha a harcos szembe néz a halállal, mer-e pislogni?
Végül a Vezér intett egy szolgának, aki két köpönyeggel lefedett kardot hozott a hunoknak, a köpönyegen Hold és Nap szimbolika ragyogott, piros-ezüst színben.
– Ezt fogadjátok el becses ajándékomként, népeink barátságának és összetartásának pecsétjeként. E katanákat Josamari kovácsmester készítette: pengéje éles akár egy tudós esze, könnyű akár a pihe és gyors, mint a villám!
A két gyönyörű kardot próbaforgatásnak vetették alá a fivérek. A napfény mintha lobot fogott volna Atilla kardján; mintha egy pillanatra tüzet vetett volna a katana, a harc és az igazság szimbolikája.
Buda gondosan lábához csapta a fegyvert, mely mintha hidegebb lett volna az acélnál, hidegebb a hófödte Himalájánál, hidegebb a Déli Sark jég koporsójánál.
– Varázslat! –gondolta egyszerre a két hun
– Igazság!- mondta a Sógun, és nyugodt szemeit még egyszer végig kísérte rajtuk- E kardok markolatába beleágyaztunk két onix kristályt. Azon a meteoron voltak, mely teremtésünkkor a földbe csapódott. Különleges erejük van: mi úgy hívjuk, Isten kardjai!

*
Visszatérvén Hunok földjére, Atilla nekivágott nyugatnak, hol sok idegen népet győzött le csatáiban, s nevét örökké úgy emlegették; mint Isten Ostora.
Amikor Atilla meghalt, s testét a Tiszába süllyesztették, kardja oldalán volt. S mikor ötszáz évvel később a magyarok benyomultak a Kárpát-medencébe, a magukat székelyeknek nevező nép egy csodás dísz pallossal várta őket: mint testvér a testvért, mint távollevő a hazaérkezőt.
E kard, azóta ott pihen a Magyarok Nagyházában, s várja, hogy sorsa beteljesedvén: a Nap a Holddal egységet kössön és a csillagok fénye népeinkre beköszöntsön!


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...


%d blogger ezt szereti: