Író-újságíró pályázat – Turós Margaréta: Raszkolnyikov…

2015. július 13. hétfő
Írta:

Raszkolnyikov Budapest-Bécs-Tokio közt

Ülök a vonatban, előttem Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének régi kiadású keményfedeles példánya, fel sem nézek belőle, de érzem, hogy szembe leül valaki. Istenem, hogy elhamarkodtam az örömet, miszerint egyedül élvezem a gyilkos vergődését Bécsig. Ilyenek ezek a vonatok, Raszkolnyikovot állandóan megzavarják ontológiai magánvitáiban. Hogy fogja így megölni az öregasszonyt?
A felszálló a könyvemet bámulja, csak tudnám, miért van az, hogy ha valaki velem szembe leül, azonnal bele kell, nézzen a könyvembe, újságomba, aurámba?
Mindjárt megjegyzi, hogy gyilkosságra készülök, és azt fogom válaszolni, hogy túl vagyok rajta, csak ellenőrzöm a módszertani tökéletességet.
Felnézek. Mosolyog. Tévedtem, nem fogja megkérdezni mire, készülök, hiszen valószínű a címét sem tudja elolvasni. Ázsiai. Még jobban húzódik a szeme, amikor mosolyog, mégis valahogyan édes fiatal férfi és olyan szimmetrikus, igen ez a jó szó, szimmetrikus. Nem úgy, mint én, akinek két hasonló testrésze nincs. Visszamosolygok. Kérdőn néz rám. Értem, hogy arra kíváncsi mit olvasok. Mutatom, hogy fiatal izom férfi megöl ráncos öreg nőt. Nevet. Vajon ez náluk ennyire vicces? Végülis…
Visszamutat, hogy férfi harakiri. Felfogja a fekete haját egyik kezével, a másikkal a hasába nyomott tört húzza felfele és olyan arcot vág, mint aki tényleg meghal a következő pillanatban. Nevetek. Ezen meg ő csodálkozik. Ez egy intimebb halál, mint az öreg nő lemészárlása, úgy tűnik hírtelen. Ezekben a „hol nevessünk, a halálon” nem tudunk megegyezni, csak abban, hogy így vagy úgy de nevetséges, általában ellentétes módban, ha kelet nevet, nyugat sír és fordítva.
Mutatom, hogy vonat sihuhu és ő hova? Előveszi a jegyét: Bécs. Nahát, én is!- mutatom nyugodtan.
Kérdőjel a mutató újammal, megérti. Rámutat a táskájára, üzleti út. Hát persze, miért gondoltam, hogy keringőt tanulni megy?
Ugyanaz a kérdőjel az ő vékony ujjával felém. Na, most ugrik a majom a vízbe! Reggel felébredtem és ráböktem egy vonatra, ezt dobta a lottó, de ezt nem mutathatom, mert el sem hinné, vagy ha elhinné, menekülni fog egy pszichopata elől. Valamit ki kell találnom. Előveszem a fényképezőgépem és megnyugtatom. Bólogat, mint aki megértette, hogy fotós vagyok, pedig soha sem voltam. Egyetlen jó galamb képem van valahol, de aztán megláttam ugyanazt a galambot egy másvalaki képén, bár lehet, hogy az ikertestvére volt, most már mindegy. Nem leszek egy Capa. de a gép megmentett, úgy kell tennem, mint aki lelkesedik minden villanypóznának, pedig ha tudnék kínaiul, japánul, vietnámiul vagy koreaiul, feltételezve, hogy egyiket beszéli, akkor elmesélhetném a hétfőtől, sőt életem első hétfőjétől, hogy miért ültem fel reggel céltalanul erre a vonatra. Talán azért, mert megtettem, amire mindenki vágyott életében, csak úgy felülni és menni…
De így, hogy nem beszélem az ő nyelvét, az árnyalásokat kihagyom és voila! Egy fényképezőgép placebo, hála Daguerre- nek.
Nézi a gépet, látom rajta, hogy elégedetlen. Hát persze, az ő egyhavi fizetése az én tíz évim, úgy sacc per kábé és az ő kezében nem állna jól egy ilyen század eleji tükör nélküli reflex. Inkább visszateszem.
Már semmi és senki sem ment meg ettől a három órás pantomimtől, bár a fiú igazán helyes, csak nem Chaplinnek készültem, nőként főleg nehezebb a pálya.
A sors mégis kegyes. Felszáll egy idős nő a hat éves unokájával. szőke rakoncátlan fürtjei, akár a modora, előreszalad és mellém ül. Meg sem kérdezi, hogy felveszem a könyvem, csak odébb tolja. Az ilyenből lett öregasszonnyal végez Raszkolnyikov ugyanabban a könyvben.
Az ázsiaim mosolyog, összehúzódik, hogy az öregnő elférjen. Amaz kiteregeti hátsóját és megköszöni:

– Merszi!- mondja, mintha Annyira franciának tűnne a vágott szemű gavallér. A kislány nevetgél, kokettál, a pantomimesem meg orvul megcsal. Előveszem a könyvem, már csak Raszkolnyikov nyugtathat meg. Hát nem akkor jön az ellenőr…
– Jó Napot kívánok!- mondja bajusza mögül, aztán elereszt egy mosolyt. Tud itt valaki köszönni kínaiul?
A kislány is nevet, az öreg nő is, és csodák csodája a pantomimesem is mosolyog, igaz nem túl derűsen, csak úgy megszokásból. Aztán odanyújtja a jegyét. Látom, a vendég felszállok jegyén, hogy a következőnél szállnak és felszusszanok.
A kalauz elmegy, a kislány a babájával játszik. Pantomimesem mutat valamit nekem. Talán, hogy üssem le a kislányt, de amikor már majdnem megteszem, Raszkolnyikovtól tudom is hogyan, akkor látom, hogy leesett a babaruha, azt kellene, felvegyem. Nem szívesen, de felveszem és átnyújtom, a kislány meg sem köszöni. Mutatom ázsiai barátomnak, hogy harakiri. Ugyanúgy felfogom a hajam, vágom a hasam függőlegesen fel majd jobbra, barátom nevet és mutat, egy ügyes vagyok jelet.
– Nagyi, ezek némák!- szólal meg Szörnyella és nem erősítem meg erős meggyőződésében.
– Annácska szívem, de azért hallanak! Nem szabad hangosan!- oktatja a nagyi, aki azt hiszi az ő frekvenciáit nem halljuk.
– De lehet süketnémák!- keresi a gyermek a jobbnál jobb megoldásokat.
– Szívem, játssz a babáddal szépen!- nyugtatja a nagymama. De boszorkánynak izgalmasabbak a süketnémák.
– Néni, maga süket vagy csak néma?- kérdezi.
– Jaj drágám!- sápítozik a nagyi.
– Csak süket!- válaszolom neki.
Mindenkiben megfagy a vér, csak az ázsiaim nevet. Pont ő! Mégis min? Ez mindig akkor nevet, amikor mi nem, így van kitalálva.
De a megváltás nem késik, füttyszó, leszállnak.
Végigterpeszkedem, mutatom Chuck Norrisnak, hogy megkönnyebbültem. Nevet. Megsimogatja körkörösen a hasát, rámutat a szájára, majd egy kérdőjelet ír a levegőbe a mutató újával. Egész jó vagyok már a jelelésben. Azt kérdi, nem vagyok éhes? Dehogynem. Bólogatok, hogy de!
Kivesz egy különösen csomagolt valamit és két pálcikát, átnyújtja. Viccel ez velem? Szerinte gyermekkoromban makaó pálcákkal ettem?
Betűzöm a két pálcát a hajamba és elkezdek kézzel enni a sárga valamiből. Nem rossz, de a mellette levő gombóc jobb. Remélem, nem kígyó fasírt. Mutatom, hogy nem kér? Még mindig bámulja a pálcákat a hajamban. Betömöm a fantasztikus császári eledelt és kapok a teájából is. Ezért cserébe eljátszom neki a Bűn és Bűnhődés első negyven oldalát. Nagyjából Raszkolnyikov gondolkodik. Nevetgél. Huh, majdnem Bécs! Elég gyorsan eltelt az út. Mutatom, hogy le kell szállni. Bólogat. Kezdünk fészkelődni, csomagolni. Leveszem a zsákom, segít. Ő felveszi a fekete kabátját. Jól áll rajta, nem, mint rajtam a farmerdzseki szoknyával és sportcipővel.
Megfogjuk egymás kezét, meleg keze van és biztosan szorít. Remélem, nem vet át a másik oldalára. Megfordulok és elindulok. Akkor a kocsi mélyéből egy hangot hallok.
– Kisasszony, a fényképezőgépe! Itthagyta!
Mint aki varázslatba érkezett, hátrafordulok. Chuck az, tökéletesen tisztán.
– Ön…beszéli a nyelvem?????
– Persze. Miért gondolta, hogy nem?
– Hát meg sem szólalt….
– Ön kezdett el mutogatni, olyan jól csinálta, hogy hagytam. Szórakoztatott. Rég nem nevettem ekkorát.
Még mindig megfagyva, földbegyökerezett lábbal álltam, se ki, se be. Akkor átnyújtott egy névjegykártyát, megölelt és elindult. Amikor megölelt, a zsebembe dugott egy gyönyörű nyakéket, fogalmam sincs honnan került elő, hogy csempészte be a zsebembe.
Néztem, ahogy eltűnik az állomáson, aztán valahol Bécs szívében.
Ránéztem a névjegykártyára:

Prof. Dr. Akira Uchikoshi
az összehasonlító nyelvtudományok kandidátusa
Department of Linguistics Graduate School of Humanities and Social Sciences University of Tokyo 7-3-1 Hongo, Bunkyo-ku Tokyo 113-0033 JAPAN

Felkaptam a fényképezőgépem és elindultam. Még előttem volt a jelenet, amikor a kis boszinak adott replikámban, miszerint csak süket vagyok, csak Dr. Uchikoshi nevetett…

Mosolyogtam. Valami szúrta a fejem. A két pálcika. Betettem a zsákomba őket, egyszer még jól jöhetnek, te pantomimes néma barátom!


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...