Ön most itt van:

Író-újságíró pályázat – Somogyi Tamara: Sosem felejtem

Az emberek képesek elfeledni a szörnyű dolgokat és tovább élni a jól megszokott életüket, akármilyen szörnyűség is történt velük a múltban? Vajon igaz lehet az a mondás, hogy „Együtt sokkal könnyebb szembe nézni a borzalmakkal és újjá építeni egy várost, egy országot, egy korábban virágzó társadalmat?” Bár lenne lehetőség arra, hogy kitöröljünk egy-egy rettenetes emléket a fejünkből, ami mindennap eszünkbe jut és rányomja a bélyeget az összes napunkra.
Éppen egy sziklán állok, amit a természet erői alkottak olyanná amilyen. Lapos, mégis magas kőtömb, közepén egy mélyedéssel, ami pont akkora, hogy elférjen benne egy akkora ember, mint én. Innen látom a hatalmas kikötőt, ahová naponta több száz hajó fut be. Csodálom, hogy nem süllyednek el, hiszen rengeteg építőanyagot, élelmiszert és egyéb dolgokat hoznak be, amiknek egy újjáépülő országnak szüksége lehet. Ragyogóan süt a nap, egyetlen felhő sincs az égen. Olyan, mintha soha nem történt volna meg a sok évvel ezelőtt történt katasztrófa, amibe az egész ország beleremegett. Nem sok mindenre emlékszem, mert igyekszem kitörölni azt az időszakot a fejemből, viszont egyetlen dologra mindenképpen emlékezni akarok egészen halálomig..
Furcsa szirénázásra lettünk figyelmesek 1945.augusztus 1.-jén, amikor katonák jelentek meg a város utcáin és mindenkit arra utasítottak, hogy pakolják össze a fontosabb dolgaikat és azonnal sorakozzanak fel a hatalmas – szerintem több tíz tonnás – teherautóknál. Igen, háború van, méghozzá világméretű. Igaz Európában már régen befejeződtek a harcok, de mi még mindig kitartunk, hiszen a becsületünk ezt diktálja. Segítséget is kaptunk néhány messzi országból, köztük Magyarországról is. Mindenki felsorakozott egy-egy teherautó előtt és amelyik megtelt az azonnal megindult ki a városból. Minden ember aggodalmaskodott, de én valahogy nem tudtam most ezzel foglalkozni. Forró, nyári nap volt és csak arra tudtam gondolni, hogy a katonák – akik a mi érdekünkben vannak most itt – tetőtől talpig vastag egyenruhában, nagy bakancsokban és fegyverrel a kezünkben állnak a rémült tömeg mellett és várják, hogy mindenki felszálljon az autókra. Mellettem egy fiatal, magyar katona állt – nem lehetett több 20 évesnél – és a szemében látszódott egy kis félelem, de az arca teljesen mást sugallt. Tizenhét éves létemre nem tudtam elképzelni milyen lehet egy katona élete, de azt kell mondjam, hogy nem szeretném megtapasztalni, mert biztosan nagy nehézségekkel járhat. Arcáról folyt az izzadság, azonban nem volt nála semmi kendő, amivel letörölhetné azt, így elővettem egy kendőt és átnyújtottam a fiúnak, aki eleinte nem akarta elfogadni az ajándékomat. Aztán belátta, hogy semmi gond nem lesz, ha elfogadja így elvette.
– Köszönöm. – biccentett, majd megtörölte az arcát, utána pedig zsebre rakta a kendőmet. Teljesen megfeledkeztem magamról, ahogy a fiatal katonát néztem. – Valami gond van? – kérdezte kissé megszeppenten, mire feleszméltem és lesütött szemekkel megráztam a fejemet jelezve neki, hogy semmi baj. Gyáva voltam néhány szót is kinyögni a jelenlétében, amiért nagyon szégyelltem magamat.
Másnap érkeztünk meg egy számomra idegen sziget kikötőjébe, ahonnan azonnal átvezényeltek minket a menedékhelynek kijelölt hatalmas hangárba, ahol mindenkinek megvolt a kijelölt helye. Vacsora után – ami egy tál leves és egy tál rizs volt – nem sokkal takarodót fújtak, hiszen már elég későre járt és az embereknek muszáj kipihenniük ezt a hatalmas sokkot, amit a mai riasztás okozott nekik. Azonban akármennyire is akartam, nem tudtam aludni. Egész végig forgolódtam, ám amikor megpillantottam azt a katona fiút, aki felkísért minket a teherautóra, egyből felpattantam és odamentem hozzá. Ahogy meglátott azonnal kutakodni kezdett a zsebében, majd amikor megálltam előtte elővette a tegnap neki adott kendőt és felém nyújtotta. Én kérdőn bámultam rá.
– Biztosan hiányzik neked. – mondta, mire én megráztam a fejemet és elmosolyodtam.
– Neked nagyobb szükséged van rá. Hiszen itt harcolsz az én hazámért, holott a te hazádban is biztosan szükség van rád. Tekintsd köszönetem jelének a kendőt. – magyaráztam hátra kulcsolt kezekkel és közben láttam rajta, hogy eléggé megleptem ezzel a kijelentéssel. Vajon mire gondolhat most?
– Amikor katonákat toboroztak Magyarországon én csakis azért jelentkeztem, hogy segíthessek ezen a gyönyörű, távol-keleti országon. Lehet furcsán hangzik, de minden szavam igaz. Szeretném segíteni és megvédeni Japánt attól függetlenül, hogy melyik országból származom, mert úgy gondolom nem a származásom, vagy a szülő hazám fog dönteni arról, hogy milyen ember is legyek, hanem saját magam. Mellesleg ezzel a döntéssel – ami nem csak az enyém, hanem a többi magyar társaimé is, akik most együtt vannak itt velem – úgy hiszem, hogy ki tudunk alakítani egy olyan kapcsolatot a két ország – Japán és Magyarország – között, ami mindkét fél számára kedvező lenne. – magyarázta nekem én pedig epedve hallgattam minden egyes szavát, mert ezeknek a szavaknak rettentően nagy súlyuk van. A velem szemben álló magyar katona szavai úgy hatottak rám, mintha egy hatalmas vízesés alatt állnék éppen. A térdeim remegtek, a gyomrom görcsbe rándult és kivert a víz. Nagy hatást gyakoroltak rám ezek a szavak, mert még senkitől nem hallottam ilyet. Hogy lehet valaki ennyire elkötelezett egy idegen országhoz?
– Bárcsak én is ugyanilyen elkötelezett lennék valami iránt. – sóhajtottam egy nagyot. – Tudja, az itt élő emberek nagyon sokáig elkötelezettek voltak, de később mindenkiből elszállt ez a lelkesedés. Jöttek a magas adók, a válságok és az igazságtalanabbnál-igazságtalanabb dolgok, amik teljesen kiölték az emberekből az odaadást és a lelkesedést az ország iránt. Engem már így neveltek, de ahogy most magát nézem valami megmozdult bennem. – árultam el neki a gondolataimat és az érzéseimet. Láttam rajta, hogy jó érzéssel tölti el az, hogy valaki meghallgatja őt és erre a valakire képes hatni. De hát akkor és ott t szinten biztos voltam benne, hogy a szavainak hatása alá kerültem és sokáig nem is tudtam szabadulni tőlük, sőt idővel én is elhatároztam, hogy a jövőben tenni szeretnék a két ország kapcsolatáért. Azóta a nap óta eltelt 60 év. A hatalmas háborúk után a japán lakosság úgy érezte, hogy kezd minden rendeződni és hamarosan újra gyönyörű és virágzó országban fogunk élni, mint a rengeteg pusztítás előtt. Én már gyenge és törékeny öregasszony vagyok, de még mindig az emlékeimben őrzöm annak a magyar katonának a szavait, aki bátorságot adott nekem ahhoz, hogy túlélhessem ezt a sok szörnyűséget és sikerüljön új életet kezdenem. Neki köszönhetek mindent. Számomra már csak az emléke maradt, ugyanis miközben sebesülteket próbált meg kimenekíteni egy kisebb városból, a társaival együtt kegyetlenül főbe lőtték őket. Erről is csak úgy értesültem sok-sok évvel később, hogy váratlanul felkeresett egy katona, akinek a kezében ott volt az a bizonyos kendő és mellette egy levél. Ekkor már tudtam, a becsületes és őszinte magyar katona hősies halált halt a csatamezőn annak érdekében, hogy megvédhesse ezt a számára kedves országot. A levélben csak ennyit írt: „Köszönöm, hogy megértettél és osztoztál az érzéseimben.”
Ez az egy sor mindennap felcsendül a fejemben és ezáltal mindig eszembe jut az a bizonyos éjszaka, amikor a hangárban beszélgettem a magyar katonával. Számomra felejthetetlen az a pillanat, mivel akkor megváltozott a világnézetem és most nem lennék ilyen nyugodt. Igen, nyugodt vagyok. A katona mindent megtett Japánért és néhány évvel később én is. Igyekeztem keményen tanulni, hogy olyan pozíciót tölthessek be, amivel később támogatni tudom az országot. Befolyásos asszony lettem, aki az egész életét az országnak és annak lakosainak szentelte és e mellett még rengeteg kedvező kapcsolatot alakított ki Magyarországgal, ahol egyre több japán alapítványi iskola épült az oda letelepedő japán gyermekek számára és kedvező munkahelyeket alakítottak ki számukra. Úgy gondolom mindent megtettem, ami tőlem tellett, akárcsak a magyar katona. Remélem lesznek hozzánk hasonló emberek a jövőben, akik a két ország érdekeit fogják szem előtt tartani, akárcsak mi ketten.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: