Ön most itt van:

Író-újságíró pályázat – Müller Márta: Keveredő idők

Milyen sötétek, szomorúan hosszúak tudnak lenni a november végi éjszakák! Borongós,
kedvetlen minden a városban, milyen igazuk vannak azoknak az állatoknak, akik inkább
átalusszák az egész telet!
Lili is ilyen borongós hangulatban ébredt. Olyan álma volt megint, amilyet már elmesélni sem
szeretett, mert tartott tőle, hogy Ádám csak mosolyogna rajta. Még szerencse, hogy most
egyedül volt, Ádám csak este jön haza egy egyhetes hivatalos útról, addig töprenghetett
nyugodtan az álmáról. Mikor a hálóból átment a nappaliba, a szeme rögtön a vakizasira
tévedt. Látod, ha Ádám most itthon lenne, téged okolna megint! – mondta magában a
kardhoz beszélve.

Őszi éjjelen
Fel s tovaszáll a homály,
A megálmodott,
Még halvány, de kedves kép
Körvonalazódott már.

Több éve meghalt nagyanyjának egy kézzel írott, tankákkal teli füzetecskéje volt a vakizasi
mellett, és most, mikor belelapozott, véletlenül ennél nyílt ki. Körvonalazódott már? Lili
eltöprengett a szavakon. Nem, nem, bennem még nagy a homály! Miért jönnek ezek az
ismeretlen képek az álmomban?
Erre a kérdésre nem tudták a választ, se Lili, se Ádám, de néha, ha Lili mesélt az álmairól,
elvitatkoztak rajta.
Miért nem dobod ki azt a kardot? – kérdezte az első ilyen alkalommal Àdám, majd Lili
döbbent arcát látva hozzátette: — Vagy legalább tedd el egy fiókba, vagy a szekrénybe.
Lili a fejét rázva tiltakozott akkor: Nem, nem, a nagyanyámé volt és nagyon értékes!
Igazából fogalma se volt, hogy pénzben kifejezve mennyire értékes az a kard. Tudta, hogy
úgy is értékes, de az ő számára emocionális értéke volt, igaz, hogy teljesen
megmagyarázhatatlanul. Elmesélte egyik álmát Ádámnak, amikor egy szamurájt látott maga
előtt, és mind a két kezében egy-egy kard volt. Később utánaolvasott, és megtanulta, hogy a
szamurájoknak valóban két kardjuk volt mindig, egy kisebb meg egy nagyobb. Hogy került a
nagymamájához ez a kard, azt Lili nem tudta. Mikor kicsi volt, a nagymama mindig csak
annyit mondott róla mosolyogva, hogy családi örökség, de hogy hogyan vált azzá, azt nem
tudta. Hol van ennek a kardnak a párja? Lilinek szinte mániájává vált ez a kérdés, olyan
gondolatai támadtak néha, mintha ő magának lenne egy ismeretlen fivére, és azé lenne a
másik kard. Ez teljesen nonszensz volt, ketten voltak lánytestvérek, anyja-apja magyar, közel
és távol sehol nem látszott semmi japán rokonság. Miért gondolt ő mégis olyan gyakran
Japánra?
November vége lévén, későn világosodott, de már elég világos volt ahhoz, hogy lement futni.
Nem járt a manapság divatos edzőtermek egyikébe se, sőt, még otthon sem tartottak
szobabiciklit, a heti futás jelentette az egyetlen rendszeres sportot az életében. Igaz,
tavasszal sokat jártak kirándulni, gyakran biciklivel is, de ezt nem számították magukban a
sporthoz.
Lilinek, miközben elszaladt egy utazási iroda nagy tengeri hajóutat hirdető plakátja mellett,
megint csak Japán jutott az eszébe. Volt egyszer egy tengeri hajón egy kiránduláson, ahol
egy japán csoportba keveredett. Mikor az egyik szigeten kiszálltak, és busszal mentek
tovább, egy japán nő került mellé a buszon. Elbeszélgettek. Angolul természetesen, mert az
volt a közös nyelv, de beszélgetés közben Lili többször is úgy érezte, hogy előre tudja, mit
fog a másik kérdezni, mintha olvasni tudott volna a fejében. Pedig még japánul se tudott, egy
szót se. Ádám meg is kérdezte egyik alkalommal, hogy miért nem lát neki japánul tanulni, ha
annyit foglalkozik vele a gondolataiban, és még azt is hozzátette, hogy elmehetne oda élni.
Nem, nem, nem, nem akarnék ott élni! – tiltakozott akkor hangosan, maga sem tudva,
igazán, hogy miért. Japán egy sziget, egy szakadék tetején, és bármikor belezuhanhat a
tengerbe – ezt érezte, de kimondani nagyon gyerekes félelemnek tűnt, inkább nem mondta.
Olyanokat mondott, ami érthetőbbnek tűnt mások számára: Tele vannak atomerőművekkel,
tönkre fognak tenni mindent! Ádám erre csak megvonta a vállát: A legtöbb fejlett ország tele
van velük. Ilyenkor olyan idegennek tűnt a számára a férje! A mindennapokban, a valóság
világában jól megértették és szerették egymást. De Liliben benne volt még egy másik világ,
egy furcsa, talán gyerekes álomvilág, és Ádám azt nem értette meg sehogyan sem. Hogy
nevetett rajta, mikor elmesélte a megismerkedését egy japán lánnyal Londonban, még
egyetemista korában! Legalább tíz percen keresztül álltak Lili és a japán kislány akkor
egymással szemben és hajlongtak felváltva egymás felé az egyik metróállomáson, mert
fogalma se volt, hogy hogyan kell befejezni egy elköszönést? Pedig neki ez egy kedves
élménye volt, a mindennapi udvariasságot hiányolta az életből, ami, Lili úgy vélte, a régi
generációkban jobban megvolt, és talán Japánban jobban megőrződött.
Egy óra elteltével ért haza a futásból, lezuhanyozott, majd nekilátott a hétvégi takarításnak.
Porszívózás közben levert a könyvespolcról véletlenül egy könyvet, ezt feltette az asztalra,
hogy majd mikor készen lesz, megkeresi a helyét.
Csak könnyű ebédet tervezett magának, este, mikor Ádám megjön, vacsoráznak majd
alaposabban együtt. Miközben evett, belenézett a leesett könyvbe. Egy novelláskötet volt,
Shichiro Fukazawa könyve. Lili belelapozott, és egy régi fényképet talált benne a
nagyanyjáról.

Szép halált vágytam,
Sűrűn hulló fehér hót,
Magas hegyekben,
Hol a szikla a párnám,
S gyorsan jön, szép a halál.

Egy írás a Narayama dalokról. Lili halványan emlékezett erre a történetre. Emlékezett arra,
hogy beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egy fiú nekilát kivinni az anyját a hegyre. Aztán
később, mikor a haldokló nagynénjénél járt a kórházban, már nem tudta eldönteni, hogy mi a
rosszabb. Hónapokon keresztül magatehetetlenül gyötrődni egy kórházi ágyon, a fájdalmak
ellen gyógyszerekkel teletömve, gépekre kötve feküdni – ez jobb? Emberségesebb? Tudta,
hogy a fiatalok, az ő korosztálya, nemigen szokott a halálra gondolni. Tizennyolc évesen
vesztette el a szüleit, és mindenki természetesnek tartotta, hogyha ő nem akart a halálról
beszélni. De nem is gondolt rá? Mióta Ádámmal összeházasodtak, nem sokat. Szeretett
volna teherbeesni, szeretett volna kisbabát, gyereket – az életre gondolt. Akik élnek és akik
élni fognak. Jó ez?
Beleolvasott a könyvbe. Szép a halál. Úgy tartották ott, akkor, valamikor azok az emberek,
hogy ha elkezd esni a hó, mikor valaki kiér a hegyre, akkor az szép halált jelent neki. Mit
jelent a szép halál? Gyorsat? Álomba merülést a hó alatt? Lili nem tudta. A kávé mellett
belemerült a könyvbe, és szinte észre sem vette, hogy úgy eltelt az idő, hogy lassan már
sötétedni kezdett.
Te jó ég! Már mindjárt öt óra, Ádám hamarosan itt lesz!
Ádámon nem látszott egy csepp úti fáradtság sem, boldogan mosolygott, mikor belépett a
szobába és meglátta a gyertyákkal megterített asztalt.
Én is arra gondoltam, hogy ünnepi vacsoránk lesz ma, hoztam is hozzá egy extra jó
minőségű vörösbort!
Mikor már megették a halat meg a zöldségeket, akkor kérdezte meg Ádám mosolyogva:
Elkezdtél már japánul tanulni?
Lili egy pillanatra megdöbbent, csak nem akar Ádám gúnyolódni? De nem, rögtön folytatta
tovább, és elmesélte a nagy újságot, hogy a következő év februárjában három hónapra
Japánba küldik, megtanulni ott azt az új technológiát, amit megvesznek.
Nincs kedved velem jönni? Kérdezd meg a főnököd, hogy a rendes évi szabadságod mellé
nem kaphatnál-e két hónap fizetésnélkülit, nem lenne jó?
Lili a meglepetéstől nem tudott rögtön válaszolni. Elmenni Japánba három hónapra, ahol
neki semmi dolga nem lenne, csak nézni és látni? Volt idő, mikor ábrándozott erről.
Néhány óra múlva boldogan összeölelkezve merültek álomba.
Vajon mit hozott az álom tündére ezen az éjszakán Lilinek?

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: