You are here

Író-Újságíró Pályázat II. díjazottja – Veres Tamás: Két magyar Yokohamában

inter-japan-kupaszines

A férfi, mielőtt belépett a házba, levetette a cipőjét. Igyekezett a helyi szokásoknak megfelelően úgy letenni, hogy az orra az ajtó felé nézzen, utána belépett az ebédlőbe. Megigazította szakállát és dús bajszát.

Az ebédlő tele volt japán emberekkel. A földműveseit és a halászait és a barátait vendégelte meg ma Kubota Szan. A szakállas férfi az egyik barátja volt. Kubota szan háza táján ez volt a szokás ilyenkor, cseresznyevirágzás idején. Komoran kanalazta mindenki a miszolevest. Nem is nagyon látott még japán embert mosolyogni, mióta itt van. A miszoleves után a sashimi következett.

 Akira Szan, a főszakács ott állt az ételt osztó kukták mellett és felügyelte, hogy mindenki egyforma adagot adjon ki az embereknek. A szakállas férfi arra gondolt, hogy otthon a főszakács csak arra figyelne, nehogy valaki többet kapjon a másik embernél. Akira Szan azt is szóvá tette, ha valaki kevesebbet kapott. Még csak az hiányzik, hogy ezek a kukták elfecséreljék az ő becsületét!

Japánban mindenki igazságos akar lenni, mégis annyi háborút vívtak már a szomszédos országokkal, mint egy ország sem ezer mérföldes területen belül. Egyszer megkérdezett egy katonát, hogy miért harcoltak annyit. Azért kellett volna több terület más országokból, mert az ő négy nagy szigeten felépített országukat folyamatosan sújtják a földcsuszamlások, a földrengések és a szökőárak és szeretnének ott letelepedni? Ő megvetően végigmérte és azt mondta, hogy ők az igazukért harcolnak, mert azok a területek, amelyeket el akarnak foglalni, igazság szerint Japánt illetik.

Az ebédlőben nem lehetett nem észrevenni az európai fiatalembert. Vakítóan hófehér ruhája messziről virított a sok szürke, fekete és a néhány fehér ruha között.

A szakállas odasétált hozzá és elgondolkozott azon, milyen nyelven szólítsa meg. Csak állt ott némán és töprengett rajta, melyik európai országból jöhetett ez az ember. Már eltelt pár perc és a japánok, akik befejezték az étkezést elmentek és újabb japánok ültek le a helyükre. A fehér ruhás fiatalembert nagy ívben elkerülték. Két-három helyet mindig hagytak mellette minden irányban. A fehér ruhás megérezte, hogy figyelik és megfordult.

Ő is végigmérte a másik férfit. Magas férfi, kopaszodó halántékkal, erős arcszőrzettel. Szemei mélyen ültek és úgy tűnt, mintha mindig pánikba lenne esve. Végül a fehér ruhás szólalt meg.

–Mit óhajt, uram?

A kérdés angolul hangzott el, de volt egy olyan akcentusa, amelyet a szakállas már nagyon jól ismert. Amint meghallotta ezt az akcentust, a szakállas boldogan kiáltott fel.

–Először is örvendezni, hogy itt, tizenegyezer mérföldre Magyarországtól, végre újra magyar szót hallok és nemcsak a kíséretem tagja közül, hanem egy olyan embertől, akivel még eddig soha nem találkoztam!

A fehér ruhás felugrott és kezet rázott a szakállas emberrel. Őt is mérhetetlen öröm töltötte el, hogy magyarul kérdezett valamit és magyarul válaszoltak neki, itt Japánban. A szakállas mutatkozott be először.

–Hopp Ferenc vagyok.

–A híres világutazó? Az én nevem Szemere Attila.

–Igen. Az újságíró Szemere Attila? Szemere Bertalan fia?

–Az vagyok.

–Mit keres ön Japánban?

–Eredetileg Borneóba indultam, hogy megcsináljam az anyagi szerencsémet, de sajnos Szingapúrban olyan híreket kaptam, hogy Borneón az üzleti spekulációk már nem olyanok, mint régen. Nem tudtam olyan pozícióban elhelyezkedni az üzleti életben, amilyenben szerettem volna. Hogy mit keresek Japánban? Magam sem tudom. Annyira elkeseredtem, hogy nem jöttek be a számításaim, amelyeket ezektől a messzi országoktól vártam, hogy felültem az első hajóra és egyszer csak arra eszméltem, hogy itt vagyok Yokohamában. Úgy érzem magamat, mint egy rászedett turista, akit csaló idegenvezetői sorsára hagytak a sivatag közepén víz és élelem nélkül.

Hopp Ferenc elmosolyodott.

–Tudja, hány honfitársamtól hallottam már, hogy így érez? Először mindenkinek nehéz elszakadni a hazájától, de a második úton már meg se érzi. Tudja miért? Mert akkor már voltak egyszer otthon és tudják, hogy van hová hazamenniük!

Szemere Attila a mellette álló üres helyre mutatott.

–Foglaljon helyet itt mellettem! A japánok valamiért nem mernek ideülni mellém. Talán félnek attól, hogy egy európai embertől valamilyen betegséget kaphatnak el!

Hírdetés
Hírdetés

–Azért nem ülnek ön mellé, mert ön talpig fehérben van. Japánban a fehér a gyász színe és ők tisztelik az ön gyászát.

–Ön mióta van itt, Japánban?

–Nem szoktam számolni a napokat. A japánok csak 1873 óta használják a Gergely-naptárat. Most Japánban a 2543. Birodalmi Évet írjuk. Ők akkortól számítják az időt, mióta Dzsimmu császár megalapította az államot európai időszámításunk előtt hatszázhatvan évvel.

–Dzsimmu császár?

–Igen. Ö volt az első japán császár. Olyan ő a japánoknak, mint nekünk Szent István. A síremléke az Unebi hegyen van. 1872 óta ünneplik őt minden évben. Az ünnep neve Kigenszecu.

–Azt már elmondtam, hogy én miért vagyok Japánban. Kiderült, hogy magam sem tudom, mit keresek itt. Ön miért van Japánban?

–Biztosan ön is tudja, hogy én a pályafutásomat optikustanoncként kezdtem a Calderoni és Társa cégnél. Annyira megtetszett ez a munka, hogy kimentem Amerikába, hogy még többet tanuljak róla. Utána hazamentem és betársultam a cégbe. Hamarosan az enyém lett a Calderoni és Társa. Főként fényképezőgépeket árultunk. A fényképezés olyan nagy divat lett, hogy egymást érték a megrendelések, én pedig meggazdagodtam rajtuk. Most már megengedhetem magamnak, hogy a műgyűjtő szenvedélyemnek éljek. Bejárom a világot. Főként Ázsia érdekel. Mindenféle dolgot összevásárolok, amely jellemző egy nép kultúrájára és hazaérve Magyarországra, eljuttatom a Nemzeti Múzeumnak. Azok az emberek, akik elmennek egy múzeumba, a legtöbben csak egy tárgyat látnak egy vitrinben. Pár ember viszont tudja, hogy minden egyes tárgynak megvan a maga története. Legutóbbi utazásomról többek között vittem több inrót.

–Az mi?

Hopp Ferenc a kijáratnál álldogáló egyik férfire mutatott. Vállig érő fekete haja kibontva lobogott a huzatban.

–Az inro az a lakkdoboz, amely annak a férfinek a kimonója övére, az obira, egy lakkdobozra van felfűzve. Az alján selyemzsinór van, a tetején pedig egy ellensúly, amelyet necukének neveznek. Eredetileg orvosságot tartottak benne, de ebben tárolják az uradalmi pecséteket is. Ez egyfajta rangjelzés. Aki rendelkezik inróval, az már valaki ebben a társadalomban. Több szamurájkardot vagy ahogy itt nevezik, katanát is adományoztam már a hazai múzeumoknak.

–A szamurájok önként odaadják önnek a kardjukat?

Hopp Ferenc szája megint mosolyra húzódott.

–Egy bushinak a kardja olyan, mintha a lelkének egy része lenne. Soha nem válik meg tőle önként.

–Bushi?

–Így hívják a szamuráj harcosokat. Én nem veszem meg, és nem veszem el az ő kardjukat. Többet ajándékba kaptam az itteni mesterektől, akik készítették. Nincs két egyforma kard. Mindegyik más.

–Uram! Már nem csak sodródom az Élet nevű folyamnak az áradatával, hanem tudom, mit keresek itt! Önt a sors vezérelte az utamba és hálás vagyok érte! Jómagam is műgyűjtő vagyok. Miközben az otthoni lapoknak írtam le ázsiai utazásom emlékét én is sok mindent összeszedtem. Itt, Ázsiában birtokosa lettem egy különleges fésűgyűjteménynek, amelytől nem volt eddig szívem megválni. De mégis mit keresne nálam negyven darab fésű? Egy otthoni múzeumban sokkal jobb helye lenne. Viszont eszembe se jutott eddig, hogy katana is legyen a gyűjteményemben. Ezt is neki fogom adományozni egy múzeumnak, de én szeretnék más harci tárgyakat is hazavinni. Például sisakot, tőrt.

Hopp Ferenc látva Szemere Attila lelkesedését, megpödörte dús bajszát.

–Teljesen mindegy, hogy mit visz innen haza! Egy múzeum bármilyen tárgynak hasznát veszi, amely segít megismertetni azokat az embereket a japán kultúrával, akiknek soha életükben nem fog megadatni, hogy ilyen messzire jussanak otthonról. Sőt! Én otthon előadásokat szoktam tartani az utazásaimról. Tegye ön is ezt!

A két férfi órákig beszélgetett még kedélyesen. Észre sem vették, hogy már csak ők és a személyzet tartózkodnak az ebédlőben. A halászok és a földművesek visszamentek a munkájukat végezni. Az se tűnt fel nekik, hogy sokszor hangosan felnevetnek egy-egy érdekes történeten, amelyet a másiknak meséltek el utazásaikról.

Akira szan rosszallóan nézte, ahogy a szakállas férfi a fehér ruhással beszélget. Nem bírta megállni, hogy ne jegyezze meg a mellette álló kuktának.

–Mi tiszteltük ennek az embernek a gyászát, ő pedig hangosan hahotázik. A másik meg sokszor járt már itt. Ismeri a szokásainkat, mégis leül egy gyászoló mellé és vigasztalás helyett nevetteti. Furcsa szerzetek ezek az európaiak.

Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: