You are here

Író-Újságíró Pályázat I. díjazottja – Nagykutasi Tibor: Vérző hegy

 

inter-japan-kupaszines

1873. júniusa

 – Andrássy szan! – hajolt meg a gróf mellett tiszteletteljesen Ivakura Tomomi, a japánok nagykövete és a Japánban nevelkedett tolmács, akinek a nagyszülei magyarok voltak.
– Kérem! – mutatott Andrássi Gyula a mellette lévő üres székre, hellyel kínálva távolról érkezett vendégét.
– Bocsásson meg, Andrássy szan! – kezdte mondandóját a nagykövet tolmácsa magyarul. – Uram, Ivakura főminiszter szavait tolmácsolnám Ön felé.
– Hogyne! Mondja csak, figyelek!
– Ivakura főminiszter Önnel szeretne érdemi tárgyalást folytatni, de négyszemközt, amely kérése eléggé kivitelezhetetlennek tűnik a sokaságban.
– Rendben. Kövessenek! – intett a két látogatónak, és az asztaltársaságtól bocsánatot kérve, elindult a díszteremből az egyik márványlépcsős terasz irányába.
– Andrássy szan, a főminiszter utasítására, nekem itt kell maradnom! – hajolt meg ismét alázatosan a fordító.
– Ha Ön itt hagy minket, akkor hogy értünk szót?
– Magyarul! – hajolt meg Ivakura Tomomi, és elmosolyodott, Andrássy legnagyobb ámulatára.
– Ön…?
– Igen! – bólintott Ivakura, rögtön megválaszolva beszélgetőpartnere kérdését. – Beszélem az Önök nagyszerű nyelvét.
– És milyen kiválóan! – tette hozzá elismerésül Andrássy gróf. – De, mégis, hogy?
– Miniszterelnök! – tette kezét a gróf vállára. – A miénk a két legnehezebb nyelv, melyeket a világban beszélnek. Az egyiket, ha képes voltam megtanulni kisgyermekként, a másik sem jelenthet akadályt, felnőttként.
– Nagy igazság! – veregette meg vidáman a vendég vállát, nem törődve a protokoll-szabályokkal, és az esetleges illetlenséggel.
– Bocsánatáért esedezem, hogy a díszvacsora alatt bátorkodom az Ön figyelmét magamra vonni!
– Számomra öröm, hogy kiragadott a végtelen sznobságból. Maradjon köztünk, amit most mondok! Utálom ezt az egész procedúrát az állami emberekkel! De, mivel Magyarországot képviselem, muszáj elviselnem őket, és a kényszeresen egymásra licitáló afrikai vadászkalandjaikat.
– Nem értem Önt, Andrássy szan!
– Nem lényeg! Most nem! Most Ön miatt vagyunk itt! Kérem, beszéljen! Miben lehetek a segítségére?
– Két okból érkeztem Magyarországra! Az egyik a hivatalos, mely kérdések tekintetében, úgy vélem, közös nevezőre jutottunk, és örömmel állhatok Meidzsi császár elé az országaink közt sikeresen lezajlott tárgyalás, valamint a létrejött gazdasági- politikai együttműködés hírével. Ez az az érdekpont, melyet reményeink szerint, Magyarország és Japán is megszívlel, kölcsönös segítő kezet nyújtva a másik félnek. A másik ok, melyet eddig nem mertem megemlíteni, öncélú. Saját magam miatt, és semmi köze sem az Ön országához, sem az enyémhez.
– Hallgatom!
– Régen kezdődött, és elég hosszú történet, úgyhogy csak azt a részét szeretném megosztani Önnel, mely elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megértse megkeresésem valódi okát. Azt, hogy miért lettem Japán nagykövete Magyarországon!
– Kíváncsivá tett!
– Kisgyermek koromban kezdődött. Sokszor visszatérő álmom volt, mely eleinte rémálom szerű volt, de ahogy újraálmodtam, mindig egy kicsivel több volt, mindig kicsit kibővült, aztán lassan összeállt egy látomás.
– Látomás? – vágott a japán látogató szavába a gróf.
– Kérem, Andrássy szan! – mutatott nyugtatólag a kezével Ivakura Tomomi.
– Elnézést! – hajolt meg a gróf, és megadóan felemelte két kezét, hogy bocsánatkérését közölje.
– Egy látomás volt. Igen. Azért féltem előhozakodni vele, mert Európában félnek a természetfölötti dolgoktól, és okkultistának titulálva, még talán máglyahalálra is ítélnének!
– Biztosíthatom, Ivakura szan, Európa is egyre nyitottabbá válik e tekintetben. A magam részéről pedig azt mondhatom, hogy reformkori emberként, nem szabad az útjába állnunk semminek, ami országom fejlődését elősegíti. Szóval, folytassa a látomása felidézését!
– Igen! – habozott kicsit Ivakura. Az a látomás annyira meghatározta életem további részét, hogy húszas éveimben kutatni kezdtem utána. És azt hiszem, megtaláltam! Talán Ön előtt is ismeretes a japán nép és a hun nép közti rokonság, melynek valódiságát hagyományaink, ősi történelmünk is megőrizte.
– Igen, valami dereng, amit még talán nagyanyámtól hallottam kisfiúként. Sajnos, nagyon homályos emlékfoszlány, ugyanis kedves, jó szándékú osztrák uraink igyekeznek kitörölni a múltunk történelmét az emberek fejéből, holmi mondvacsinált mesékkel.
– Attól még az igaz! És mi emlékezünk Önök helyett is!
– Köszönöm! A népem nevében! És miről szólt a látomása?
– Arról szólt, hogy az idők hajnalán létezett egy testvériség. Okkultista társaság, szekta, azt hiszem, ilyen jelzőkkel említik a nyugati emberek! Esetleg bűnszervezet. Mindegy, hogy nevezzük. Ez a testvériség a Vérző Hegy Őrzői nevet viselte. Beavatott táltosok és papnők alkották, akik a természettel éltek teljes harmóniában. Évszázadokig őrizték a Vérző Hegy titkát. Álmaimban azt láttam, hogy vér zúdul széles folyamokban egy hegy csúcsáról. Felnőttként, mikor kutakodásra adtam a fejem, hogy találjak valamit az őrzőkről, egy levéltár egyik polca alá rejtett megsárgult könyvecske került a kezembe. Nagy részét japánul írták, világossá is vált számomra a testvériség létezése, és az, hogy a vérző hegy valójában a Fuji, és amit vérnek véltem, az annak izzó lávája. A könyv az őrzők névsorát, és jelentős évszámaikat tartalmazza, a kezdetektől, valamint a legfontosabb adatokat a rendről. A Fujit a testvériség őrizte az idők kezdetétől, hogy ne kerüljön rossz kezekbe!
– Rossz kezekbe?
– Igen! Iszonyatos titkot rejt a hegy gyomra! A Végzetsárkányt tartják ott fogva az őrzők. Tüzet lehel, úgyhogy altatásban tartották, hogy ne pusztíthassa el a bolygót! Két alkalommal élesztették fel, egy-egy pillanatra, hogy egy köhintésnyi tüzet szerezzenek a gyomrából. Azzal a tűzzel hevítették Atilla szablyáját, és az a tűz izzította Yamato Takeru kardját!
– Atilla szablyája? – nézett Andrássy értetlenül.
– Az, bizony! És soha többször nem volt szükség a Végzetsárkány hatalmára. Az őrzők mindannyian rendkívüli emberek voltak, akik sok nyelvet beszéltek. Yamato Takeru is őrző volt. És a legfurcsább az egész történetben, hogy a fennállásuk kezdetétől csak és kizárólag japánok voltak, akik nem tűrtek meg idegent. Ez a rend története. Viszont volt a könyvben több oldalnyi idegen betű. Mutogattam mindenkinek, hátha valaki felismeri. És egyszer csak egy zen-mester annyit mondott rá, hogy az ábrák a hunok nyelvének betűi.
– A hunok betűi? – hüledezett a gróf, mire Ivakura egyetértő bólogatása kíséretében elővette a féltve őrzött naplót, és óvatosan átnyújtotta vendéglátójának.
– Rovás! Sajnos, odahaza nem találtam senkit, aki értelmezni tudta volna az írásjeleket, ezért elhatároztam, ha törik, ha szakad, felkutatom a hunokat, hogy valaki megfejtse az írás tartalmát. Most itt vagyok, Andrássy szan, és Önt kérem segítségül!
– Ez hihetetlen! – tapogatta szinte egyesével a fellapozott oldalakat. – De rossz hírem van, Ivakura szan. Több, mint nyolcszáz éve nem használjuk a rovást. Latin betűvel írunk. Nem tudom elolvasni.
– Pontosan ez a problémám! Nem találtam senkit, aki elolvasta volna, ezért tettem meg mindent, hogy eljuthassak Magyarországra. Hátha él még valakinek az emlékeiben.
– Él!
– Hogyan? – nézett Ivakura Andrássyra.
– A székelyek tudják! Kiment a fejemből, hogy ők sokkal lázadóbbak mindannyiunknál! Őket nem lehet megmásítani! – mosolygott a gróf, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Elvisz hozzájuk? Elviszi a naplót nekik? Kérem!
– Leíratom a betűket latin betűkre, de nem akarom kiadni a kezemből ezt a naplót! Ha Ön, Ivakura Tomomi, megtisztelt azzal, hogy nekem hozta el, akkor kötelességemnek érzem, hogy magam olvassam el! Így garantált, hogy rajtam kívül senki nem fog tudni róla. Viszont időbe telik! Miniszterelnöki teendőim mellett hetekig eltarthat, mire őseim írására rááll az elmém.
– A jövő héten hazautazok! – hajtotta le a fejét csalódottan a vendég.
– Tudom, jó uram! Tudom! Rögvest hívatom egy köreimbe tartozó jóbarátom, őt küldöm el Székelyországba!
– Hálás vagyok, Andrássy szan! …

 

***

Hírdetés
Hírdetés

 

– Ivakura szan! – fogadta örömmel japán barátját a gróf saját kastélyában. – Jöjjön, gyorsan!
– Mi történt, Andrássy szan? Csak nem?
– De, igen! – bólogatott nagy hévvel a vendéglátó.
– Három nap alatt? – csodálkozott a főminiszter.
– Ráállt az agyam! – vonta meg a vállát.
– És? – türelmetlenkedett Ivakura.
– Az Ön népének titkos testvérisége, ahová japán emberen kívül más nem juthatott, két szittya mégis bekerült.
– Tessék?
– Atilla volt az egyik, és így már érthető a Csodakard ereje. A másik a mi világhírneves utazónk Benyovszky Móric volt. Az ő feladata az volt, hogy utazzon, és feltérképezze az embertelenség mértékét a világban.
– Mégis, hogy lehetett őrző egy nem japán? Benyovszky szanról nem is maradt japánul írt feljegyzés!
– Éppen ezért! Ez a két nagy szittya kalandor azért kerülhetett a Vérző Hegy őrzői közé, mert szívük tiszta volt, és igazságos, és Atilla talán még a japán-szittya rokonságra is emlékezett. Benyovszky talán a világ népeinek ismerete és felülmúlhatatlan hajózási ismeretei miatt emelkedhetett ki, előttünk száznéhány esztendővel.
– Andrássy szan! Elfogadok mindent, amit mondott, amiről, akikről beszélt. De egyetlen kérdésem lenne. Mi közöm van nekem az egészhez?
– H ha tippelhetek, jóuram, Ivakura Tomomi, Ön is egy Őrző!
– És Ön szerint, erre, most hogy reagáljak? – ült le gondterhessé vált arccal egy karfás bársonyszékbe. – Ezt most nem tudom feldolgozni! Sokkoló! Maradt volna csak egy vízió! Nem, nem, nem! Ez nem jó!
–Igaz, engem nem érint a dolog, nem érzem át, hogy ez Önre mekkora teherként nehezedik, de hiszem, és vallom, hogy minden okkal történik! Ön, Ivakura Tomomi, okkal jött hozzám! Szóval, teljesítse be a sorsát! Fogadja el! Úgysem tehet semmit ellene! Védje a Földet, és őrizze a szunnyadó sárkányt! Lehet, hogy Földanyának terve van Önnel!
– Pfu! – fújt egyet Ivakura évődve, és lazított nyakkendője szorításán… 

…1895 tavaszán, Meidzsi császár legyőzte az agresszor kínai hadsereget.

Ivakura Tomomi főminiszter javaslatára, a császár nyitott a világ felé, újított, és modernizálta katonái fegyvereit. A mai napig meghatározza Ázsia népeinek eloszlását…

 

Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: