Író-újságíró pályázat – Huszka Fruzsina: Jelky András…

2015. május 9. szombat
Írta:

Jelky András találkozása Jelky Andrással

MÚLT
Történt egyszer, talán 1738-ban, hogy egy Baja nevezetű városkában fiúcska született. Nem volt ám az esemény véletlen, mivel előző évben egy idegen érkezett. Ő mondotta nem egyszer, hanem százszor, hogy ha Jelky István uraság a nejével együtt hál, szerelmük gyümölcse nem lesz más, mint egy újabb fiú. Mondogatta még nékik, hogy nagyra viszi, s fontos kereke lesz a sorsnak. Ha akartak, sem tudtak volna ellene tenni a kérésnek, mivel ez a személy egy furcsa gépezettel érkezett. Mondotta talán a nevét, időgép? Ám a lényeg nem is ez…
Április havának 20. napján felsírt a gyermek, s kezdetben mindenki azt hitte, disznótor van a közelben. Ebből is gondolhatták volna, mily remek emberré cseperedhet. Telt az idő, eljártak felette az évek, s szabóvá cseperedett serényen. Egy hónapja múlt 16, de fejéből igen hihetetlen ötlet szikrája pattant ki: „Elindulok vándorútra!” A szülők persze nem pártolták ötletét, de mit is lehetne tenni egy jövőből szóló jóslat ellen, melyet gyermekük orrára sosem kötöttek? Már fogantatása óta tudták, hogy eljő ez a nap, de szívük így sem bírta leplezni a fájdalmat. Sírtak-ríttak, de végül elengedték gyermekük. Így kelhetett útra az ifjú, ki hatalmas sikereket elérve lesz majd teljes értékű ember.
Már épp a város határánál járt, mikor egyszer csak lelassult körülötte az idő. Egyre csak törte a fejét, de valahogy nem tudott pontot tenni az ügy végére: „Boszorkányság? Talán Isten? Vagy csak káprázik a szemem?”
A gondolataiba révedt ifjút egy morajló hang zavarta meg, s a semmiből egy furcsa gépezet sejlett fel. Mit ne mondjak…, én is meglepődtem volna a helyében, de azért nem hallattam volna harci kiáltásokat az előttem álló ismeretlenre fenyegetvén Őt egy vekni kenyérrel.
A konténerhez hasonlatos gép ajtaján át zöld fényben úszó alak kukucskált ki. Nem volt rest egyik fél sem, így a következő beszélgetés zajlott le:
 …
 …
 …
 …
Végül az utazó törte meg a csendet.
 No, te fiú, ismered-e a Jelky Andrást?
Az ifjú legény furcsállva nézte az idegent, de végül félredobván minden félelmét válaszolt hát a kérdésre.
 Ismerem hát.
 És tudod- e, hol van?
 Valahol erre – mutatott körbe a legény.
Az utazó látta, hogy ezzel a kérdezz-felelek játékkal csak épp annyira jut majd előre, akár egy labda egyedül felfelé a hegyoldalon. Valamit muszáj volt tennie, különben szörnyűségek hada következett volna be.
 Velem kellene jönnöd.
 Miért?
 Mert veszélyben van a jövő – mondta az utazó bősz komolysággal a hangjában.
 Igaz ez?
 Igaz.
Nem igazán volt biztos a dolgában, de végül, legyőzvén minden kételyét, beült hát a férfi mellé. Így indult az utazás a messzinek csak éppen annyira mondható jövőbe, akár egy falu egyik végéből a másik végébe. Elillant az idő, s eltelt újra 16 esztendő.
JÖVŐ
Megérkezvén, furcsa mód egy ismeretlen sziget partjaira érve, ártatlannak tűnő, elegáns hölgyeket vett észre. Öltözékük érdekes, de pompázatos, szép, kecses. A környezet is figyelemre méltó, hisz dús, színes a növényzet, s a cseresznyefák koronái esőként zúdítják rá rózsaszínű, selymes szirmaikat, akár a fellegek az esőt.
 Ne bámészkodj annyit! Sok dolgod van, tudod jól – szólt rá az időutazó.
 Persze, tudom, a jövőm az. – S jutott eszébe megannyi gondolat, melyet a nem sokkal ezelőtt történő útbaigazítása okozott. „Meg kell tennem, nem vitás. Szüksége van rám, s így alkotódik meg az ismert világ, mert fontos a tett, de egy fiatal élet, mely ezt mind elindítá, többet ér minden szónál, vagy legalábbis e pillanatban.”
Eszmefuttatásainak végére érvén elé tárult a császári udvar szép nagy tóval, buja kerttel és egy igen érdekes kinézetű építménnyel. Valójában ez volt a palota, de ámultában fel sem foghatta. Nem is hitt a szemének, hiszen oly csodás látvány tárulkozott elébe. Beléptek egy ajtón, és még négyen, mire egy kisebb helyiségbe nem értek. Ott ült a földön törökülésben egy férfi, ki szinte önmagára emlékeztette. Hunyorított, megszemlélte, de végül tévesnek ítélte az eszmét. Rá is tértek inkább a gondra, hogyan nyíljon meg az ország piaca.
 Mint láthattad, ez egy ország, ami nem csekély névvel jeleskedik, mint Japán. Ezernyi itt a kincs és a kultúra, de a császár a gazdasági kapcsolatok tagadója. Úgy véli, jobb a megosztatlan, s így országa bizton fennmaradhat.
 Látom, látom. Szóval Japán!? De mi is az Ön neve, ha kérhetem, mert tudja, magát én nem igazán ismerem.
 Igaz is, nem mondtam. De itt van erre a legjobb pillanat. Holland nagykövetként vagyok jelen, hogy a gazdaságon lendíthessek. Jelky András a becses nevem, csakugyan a magáé is, ha remélhetem.
 Úgy van, bizony, így hívnak. De az hogyan lehet, hogy magát is? Ez valami játék? Vagy talán? Nem! Ez nem lehet! Vagy mégis?…
 Úgy van, ahogy van. Te Én vagyok, Én Te vagyok, és Mi pedig Mi vagyunk.
Egy ilyen dolgot felfogni és teljes mértékben megérteni nehéz, de miért lenne értelme annak, ami történik, hiszen azzal nem lenne mit elmesélni.
Órák teltek el azzal, hogy a két Jelky pontot tett az ügy végére, az ifjú nem kérdezget tovább feleslegest, s az idősebb meg továbbra sem felel a kérdésekre.
 Térjünk is vissza ahhoz, ami igazából fontos. Nem tudom, mit is akar igazán a császár. Gondolt már a nyitásra, de valahogy mégsem cselekszik így. Úgy véli, ez pazarlás, és a világ miatt megsínyli az országa mindazt, amit valójában a kereskedelem adhat. Azt mondja, kezdetben a piac szalad, de az idő múlásával csak lassabban halad. Nem biztos az, ami másnak jó, és ezért a saját piacgazdasága az elfogadható.
 Hm… Értem én a gondokat, de hogyan oldhatnám meg azokat?
 Mondj pár érvet néki, miért is fogja ez megérni. A bécsi udvarból hallhattál ezt, azt, melyeket már elfelejtettem. Segíts, kérlek! Segíts magadon! Érted, értem és értünk, tedd meg, amit kérünk!
 Jól van, jól van, megteszem, ha kell, hisz miért ne tenném, amit nekem kell? – ment bele az ifjú a kérésbe.
Maga sem tudta, miért, úgy érezte, nagy segítség, bár még nem konkrét, hogy mit is tesz, de találkozhat egy nagy fönséggel, és olyan emlék lesz ez néki, mi sokaknak sosem fog megadatni.
 Holnap délben, majd ebédben, beszélhetsz már a császárral, mert elintéztem, ám személyed be ne valld néki. Mondd azt, az unokaöcsém vagy, kinek neve pontosan ugyanaz. El fogja hinni, s hallgat rád, mert ő, a mikádó, egy ilyen császár. El tudja dönteni, kiben bízhat, s ha arra méltat, szerződésünk aláírja.
Szegény Jelky nem is tudta, mit szóljon a hallottakhoz, hiszen nincs még ötlete a holnaphoz. Egész éjjel forgolódott, s álmaiban is csak rémeket látott. Félt a mától, félt a holnaptól, félt mindattól a borzalmas dologtól, ami őt és önmagát is érheti, ha ezt a feladatot nem sikerrel teljesíti.
Addig-addig fojtotta az ideg, hogy az éjszakából reggel lett. Készülődött, gondolkodott, de ötlete még így sem adódott. Repült az idő most is, egészen a császári ebédig. Odaérve egy nagy terembe, szolgák ezernyi étekkel kezükben, sürögtek, tettek-vettek, s császáruk szavaira figyeltek. Ő maga, utóbbi, intett most néki, s a teremben végül csak ketten lévén, megvitatták a fontos kérdést.
 Konnichiwa, méltóságos uram – hajolt meg letérdelve Jelky.
 Üdvözöllek. Hallom, te lehetsz az, aki talán meggyőzhet.
 Nem tudhatom jómagam, mi lesz majd, hanem csak Ön, úgy igazán, mert a döntés foka nem tőlem fakad.
 Jól beszélsz. Ki vagy hát, mert gondolom, engem ismersz, de én téged nem igazán.
 Becsületes nevem Jelky András – jaj, nem tudhatja, nem ám az igazat –, unokaöccse volnék az idősebb Jelky Andrásnak. Jóatyámék róla adták nevem, hogy jó ember válhassék belőlem.
 Jól van, ifjú, értem én, de kezdj hát bele, amiért jöttél! Mi az érved, hallgatlak, és időtöltésnek itt van ez a lakoma
Így a fiú leült hát, s érvelésbe kezdett, ám nem éppen volt rózsás a kezdet.
 Amennyiben Ön hisz benne, ez az ország fellendülhet. Nyitnia kell a piacnak, s a tőke végül beáramolhat.
 Miket beszélsz? Jól hallom? Gyengének, szegénynek tartod az országom? Vigyázz, mit szólsz, mert itt én vagyok az Úr, szavam szent s mindenható, akár az istenek.
 Bocsásson meg, fenséged, nem bírtam parancsolni a nyelvemnek. Tudja, mikor a szavak jönnek, gátat vetni mindennek nem éppen könnyű, és a mondat alkotása sem mindig jó. Itt a példa, hallhatta, hiszen néhány szót véletlen kihagytam. Ez van akkor, ha a gondolat előtt félig van csak gát, s összeszedettség nélkül zúdul minden ránk. Olyan, akár a felbőszült tenger, morajlik, dúl-fúl, pusztításba kezdvén, eltörölve mindent, mi a normális szólást adná, vagy csak értelmet nyújtana annak, melyet hívok én saját gondolatomnak.
Ezen eszmefuttatás révén a császár csak figyelt, nézte az ifjú lelket, s beszédébe nem szólott bele.
 No már most, itt ez a felbőszült tenger, Japán, s betörvén egy új földrészre, tegyük fel, hogy Hollandia, nem igaz, hogy elpusztítja. Ellenkező lesz a vége, felemelkedés mindkét részre. Kölcsönös lehet a bizalom, s ezzel elkerülheti a háborús időszakot. De, persze, nem azt mondom, hadat üzen, s fenyeget a hazám, hanem az a sok ország a földön, e területen kívül, kíváncsi lesz a megannyi kincsre, tudásra, s ha nem vonja be a politikába, veszélyek rombolhatják le a gátat, országának romjait okozva.
A császár csak hallgatta, figyelte, szavait nemigen kérdőjelezte meg. Érezte, tudta, szívből szól a legény, s jót akar ő e népnek.
Teltek az órák, a beszéd folyt, s így párolgott el mindkét félből az aggodalom. Ez ment még néhány napig, mígnem a császár, szólván néhány szót, kezébe vette tollát, s nevét díszesen vetve a papírra, belement a holland – japán gazdasági kapcsolatba. Így lehet az, hogy a piac megnyílhatott a világnak, s az idős Jelky Andrásnak 16 éves az aláírása.

Eljött a szavak vége, s a hajó elindult merészen. Szemlélte az idősödő követ aláírása mellett a díszes nevet, s könnybe lábadt szemmel nézte az égen úszó felhőket. Az ifjú legény is utazásba lépve, visszament a múlt jelenébe, s tudván, egyszer újra eljuthat eme varázslatos országba, folytatta útját, s teljesen elhagyta otthonát. Így esett meg régen és most, hogy Jelky András önmagával találkozhatott.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...