Író-újságíró pályázat – Ekler-Szabó Botond: O-senseitől Oszakáig

2014. február 6. csütörtök
Írta:

Vannak pillanatok, amelyek később történetté állnak össze.
Még nem voltam öt éves, amikor az első aikido-edzésemen részt vettem. Én voltam a legfiatalabb. Mit láttam? Hatalmas felnőtteket, nagy gyerekeket, a szigorú senseit, az edzés fárasztó volt. Meglepett az idegen nyelv, a dozsó szokásai, az edzés elején és végén a meghajlás egy kép felé. Akkor még nem tudtam, hogy a képen az O-sensei, az aikido alapítója látható. Hetente négyszer vittek a dozsóba. Egy-két hét után nem lelkesedtem annyira, de az édesapám megfogott és elvitt. Ha már ott voltam, megpróbáltam a legjobban teljesíteni. Anélkül, hogy észrevettem volna, megszerettem. Később persze megtudtam, hogy Japánban nálam fiatalabbak is mindennapos látogatói a dozsóknak. Minden évben részt vehettünk egy olyan edzőtáborban, ahol egy Japánból érkezett nagymester tanított minket. Fujita sensei több mint hetven éves volt és mindenkinél sokkal többet tudott. Saját életével bizonyította számunkra, hogy a tudás fontosabb, mint a nyers erő. Együtt aggódtunk érte, amikor megbetegedett, hittünk abban, hogy nem eshet komoly baja. A sensei győzött ezúttal is, legyűrte a betegséget, de már sajnos nem utazhat. Aki közülünk Japánban jár, meglátogatja.
Szintén óvodás koromban egy nyarat táborozás céljából nem a saját óvodámban töltöttem. Ott találkoztam egy japán kislánnyal, Natsumival, aki nagyon magányos volt, mert senkivel sem tudott beszélni. Két nap elteltével kiderült, hogy az edzéseken anélkül, hogy észrevettem volna, sok japán kifejezést megtanultam. Natsumi boldog volt, hogy van valaki, aki tud néhány szót az ő nyelvén. Ettől kezdve külön játékunk, külön világunk volt. Rámutattunk valamire, aminek a nevét ő japánul, én magyarul mondtam. Ekkor értettem meg, milyen fontos a nyelvtanulás. Barátok lettünk, sokat játszottunk és a magunk módján beszélgettünk. Ő volt az első igazán jó barátom.
Első osztályos koromban az iskolában ismerkedtem meg a gó játékkal. Mesterünk sokat mesélt a gó történetéről, szellemiségéről, s arról, hogy egy gó játékos a játékon keresztül sokkal mélyebben megismerhet egy másik embert. A játékstílus kifejezi a játékos személyiségét. Többek között ez is oka annak, hogy nincs két egyforma játék. Nem kell mindenkinek nagymesterré válnia, a gó játék szenvedély. A gó mindkét agyféltekét dolgoztatja, így a játékosok nagy része számára az idő múltával bármilyen tanulás könnyebbé válik. A gó tábla mellett rengeteg barátság alakul ki. Azóta is gózom, rendszeresen járok egy gó klubba, ahol sok barátom van. Ez a gó klub egy japán stílusú teázóban található. Hangulatos hely, rengeteg képpel teaföldekről, rizsteraszokról, teaszertartásról. Egyik alkalommal egy idősebb úr érkezett Japánból, akinek sok teája kapható a teázóban. Részt vehettünk egy teaszertartáson, majd megmutatta, hogyan kell teát kóstolni. Felajánlotta, hogy aki megtekintene egy teaültetvényt, azt szívesen látja egy teára. Elhatároztam, hogy ha Japánban járok, felkeresem. Nem töltöttünk együtt hosszú időt, mégis megtanultam tőle, hogy bármekkora tragédia, veszteség ér, mindig talpra kell állni. Vegyünk példát főnix madárról. Azt mondta, ez az ő mottója, de ez tekinthető Japán mottójának is. Nyugodt volt, erőt sugárzott. Láttam a mozdulatain, a lábtartásán, hogy harcművészetet űz. Megkérdeztem, melyiket. Azt mondta, sokfélét, de a kendo adja neki a legtöbb energiát. Mosolygott, kérdés nékül azt mondta, látta rajtam, hogy aikidozom.
Az iskolát, ahol tanulok egy japán és egy magyar hölgy alapította. Mindketten zenészek. Rendszeresen érkeznek japán vendégek hozzánk, hogy tanulmányozzák az iskola módszerit. Kodály-módszerrel tanítják a zenét, de sokat hallottam a Suzuki-módszerről is. Okuma Nobuko, az iskola megálmodója, egyik alapítója, Nemzetközi Kodály-díjas zenetanár, a híres Machida Kórus vezetője fantasztikus ember volt. Megtanult magyarul, tiszta, irodalmi magyar nyelven beszélt, tanulmányozta, tanította a Kodály-módszert, erején felül dolgozott azon, hogy a japán fiatalokat megismertesse a magyar kultúrával, bennünket pedig a japán nyelv és hagyományok rejtelmeivel. Sajnos eltávozott közülünk, de álma megvalósulásaként, munkájának gyümölcseként fennmaradt az iskola.
Az iskolában most Mina sensei tanítja a japán életvitel foglalkozást, tőle tanulhatjuk a japán nyelvet is. Mina sensei rengeteg érdekes dolgot mesél Japánról, megismerhetjük a japán ünnepeket, szokásokat, a japán iskolák működését.
Egy másik harcművészettel is találkozhattam az iskolában, a shotokan karatéval. A sok különbség mellett lényeges hasonlóságokat is találtam a két harcművészet között. Mindkettő fegyelmet követel, mégsem merev. A legcsodálatosabb az a végtelen bizalom, amellyel a sensei felénk fordul, s amely elengedhetetlen egymással szemben is, a kemény gyakorlatok közben ne okozzunk sérülést egymásnak. A dozsóban kialakul egy egység, amely onnan kilépve barátságokban folytatódik.
Sokat gondolkodtam azon, mi lehet az, ami az iskolánkban a sokféleséget közösséggé szervezi. A különböző kultúrák megismerése lehet a titok kulcsa. Nemrég megnéztem egy tradicionális japán színdarabot, amelyet japán színészek adtak elő. Hihetetlenül érdekes volt. Az osztálytársaimmal elhatároztuk, hogy kreativitásunkat, sokszínűségünket színdarabok többnyelvű előadásában fogjuk kamatoztatni. Most egy japán színdarabot tanulunk japán nyelven, eredeti zenei kísérettel, japán jelmezekkel. Tanáraink, Mina sensei és szüleink támogatnak minket, minden segítséget megadnak. A próbák közben mindannyian érezzük az élő hang, az élő zene, a színház közösségformáló erejét. Vannak pillanatok, amikor azt a harmóniát, erőt érzem, mint amit a taiko dobosok előadásában láttam, hallottam. A színház kicsit hasonlít a népmesékre, nem egyetlen ember, hanem egy közösség alkotása. Elhatároztuk, hogy annyi találkozón, fesztiválon lépünk fel, amennyin lehetséges. Megpróbáljuk az emberek, főként a gyerekek szemét, szívét kinyitni a különféle kultúrák iránt. Amit az ember megismer, attól nem fél annyira, nem ítélkezik felette látatlanul, nem ellenségeskedik. A kultúrán keresztül talán utat találhatunk egy békésebb világ felé. Mi még tiszta lappal indulunk, tőlünk függ, milyenné alakítjuk a jövőt. Szeretnék egy békés, nyitott világban élni akkor is, amikor felállok a gó tábla mellől, kijövök a dozsóból vagy a színházi próbáról.
Sok japán mesét és történetet olvastam. A legkedvesebb számomra az első sakurafa kialakulásáról szól. Az ember gyakran nem érheti el azt, ami után sóvárog, mégis értelmet nyer a léte, helyet talál a világban. A japán történetek szomorúsága mögött mindig érzem azt az erőt és fegyelmet, amelyet az aikidoban vagy a góban tapasztalok.
Elhatároztam, hogy hat év múlva Osakába megyek egyetemre. Talán egyszer Almási György, Hopp Ferenc, Jelky András, gróf Széchenyi Béla, Xantus János és mások nyomán elindulhatok én is. Szeretném valóra váltani mások és a saját álmaimat. Remélem, sikerül, mert „A győztesek sohasem adják fel. Akik feladják, sohasem győznek.”, s a kultúrából mindenki csak épülhet.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...