Ön most itt van:

Író-újságíró pályázat – Dézsi Fruzsina: Különös éjszaka

– Elegem van ebből az egészből! Haza akarok menni!- kiáltotta Liza, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót.
Zsörtölődve lerogyott az ágyra, arcát a kezébe temette. Hát sosem lesz már vége? Mikor akarják elfogadni, hogy ő nem illik ide? Nem szerette ezt az új helyet, mely annyira más volt, mint a szép, otthonosan zsivajgó Budapest. Tottori maga volt a pokol, kilométereket kellett kutyagolnia az óriási homokban, miközben megfulladt a portól, hogy végre új társaságra találjon. Talán, ha Tokióban lennének, abban a csodaszínes forgatagban, minden más lenne. De nem, édesapának nem kell nagyváros, hanem nyugalmas, természet közeli élet. Itt nyugodtabban tudja végezni a munkáját. Hát az biztos, hogy nem is zavarja meg senki az írásban, mert az összes élőlény a világ másik felére csoportosult.
Liza még képes is lett volna elviselni mindezt, hogyha érti, mit beszél körülötte az a néhány ember, akikkel napi érintkezésbe léphetett. Ő maga csak egy keveset makogott japánul, ugyanis édesapa csupán négy hónappal az utazás előtt fogadott neki tanárt, de ügyesen haladt az anyaggal, mindig büszkén játszadozott a szókártyáival, hogy lám, már ezt is tudja. Itt azonban minden más volt, sok nyelvjárás zagyva keveréke, mutogatnia kellett, hogyha éppen szüksége volt valamire. Aztán ezt is megunta, s inkább megjegyezte, hogy mi merre található, így nem kellett társalognia, egyedül az oktatója nyaggatta, de ő már kevesebb lelkesedéssel vetette bele magát a tanulásba. Még mindig reménykedett abban, hogy hamarosan érkezik a bejelentés: utazunk haza!
Hármat kopogtak az ajtón. Nem törtetően, hanem csendesen, szinte kiérződött belőle a gyengéd szeretet. Liza tudta, hogy csakis egyetlen ember keresheti, s legszívesebben bebújt volna a takaró alá, hogy édesapa ne lássa könnyes szemeit. Nem szeretett neki fájdalmat okozni, hiszen olyan jó és kedves hozzá mindig, de igazán képtelen volt elfogadni ezt az új életet.
– Gyere! – nyekeregte. Térdét felhúzta a mellkasához, s karjával átölelte lábát.
Édesapa mosolyogva nyitott be, kezében egy tálcával egyensúlyozott.
– Azt mondták, elrohantál ebédnél – kezdte. – A körtés süti pedig mindjárt el fog fogyni, de megmentettem neked néhány szeletet.
– Nem vagyok éhes – tiltakozott Liza.
– Hiszen reggel sem ettél – felelte édesapa, s leült az ágy szélére. – Ez az éhségsztrájk nem vezet jóra, meglátod.
– Már két hete csak nashi körtét eszünk! – fakadt ki a kislány. – Néha, ha jobb napunk van, görögdinnyét. Egyszerűen nem tudok több körtét magamba gyömöszölni!
– Kár, pedig igazán finomra sikeredett – vonta meg a vállát édesapa, s beleharapott az egyik pitébe.
Liza durcásan összevonta a szemöldökét, de egy pillanattal később megadóan elvette a másik szeletet.
– Tényleg az.
– Én megmondtam.
Néhány percig csendben majszolták a finomságot, majd Liza nem bírta tovább, és feltette a kérdést, amely már attól kezdve motoszkált benne, mióta letette őket a repülőgép.
– Édesapa, te szeretsz itt lenni? – hangja bátortalan volt, mintha kissé félne a választól.
– Igen, nagyon szeretek – hangzott a lelkes válasz, s édesapa szemében máris örömtűz gyúlt. – Csodálatos ez a vidék, le sem tudom írni, mennyire!
– Pedig te költő vagy, apa – nevetett Liza.
– Van olyan szépség, amely egyszerűen megfoghatatlan. Nézz csak ki az ablakon, s mesélj nekem, mit látsz?
A kislány érdeklődve bandukolt az ablakhoz, várta a nagy szenzációt, pedig hát nem változott itt azóta semmi, mióta kicsomagolta a bőröndjeit.
– Homok. Homok, amerre a szem ellát, és ott van Kinji is, a teve – a szavakból némi csalódottság csendült ki, de édesapa nem adta fel.
– Nézz a másik szemeddel, Liza. Ez itt a végtelen szabadság. Az öröm kiapadhatatlan forrása, s most, hogy mi itt vagyunk, két kultúra találkozása. Mi lehetne ennél izgalmasabb?
Liza nem értette pontosan, miről is folyik a beszélgetés, de komolyan bólintott. Édesapának biztosan igaza van. Minden akarta ellenére kibukott belőle egy szomorkás sóhaj.
– Sosem fogunk hazamenni Budapestre.
– Miért mondod ezt?
– Aimi nagyon szép nő – mondta könnyedén Liza, de érződött, hogy magában már sokat rágódott ezen. – Azt hiszem, szeret veled lenni, apa, és te is így érzel.
– Igen, igazad van. Ám ez még nem ok arra, hogy ne látogassunk vissza Magyarországra, hiszen Budapest is az életünk fontos része.
– De nem költözünk haza, ugye?
Édesapa fel volt készülve erre a kérdésre, de hogy megfeleljen rá, arra még nem.
– Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs – mondta kissé akadozva. – Ne legyél szomorú, Lizácska, ketten mindent megoldunk majd, rendben? Úgy csináljuk, hogy neked is, és nekem is jó legyen, és akkor semmi baj nem lehet.
– Igen, apa.
Kívülről ismeretlen hangok szűrődtek be a kis szobácskába. Édesapa felkelt az ágyról, a megcsókolta Liza homlokát.
– Azt hiszem, szükség lehet rám. Majd visszajövök este, és mesélek neked.
A kislány bólintott, s némán figyelte, ahogy becsukódik apja mögött az ajtó. Még volt négy egész órája napnyugtáig, így elővette a kedvenc könyvét, leheveredett a puha szőnyegre, – Hiszen az olvasáshoz mi is lehetne alkalmatosabb hely a földnél? Onnan tud csak igazán magasba repíteni a történet! – s belemélyedt Cho meséjébe.
Bizonyára nagyon fáradt lehetett, ugyanis alig jutott el a tizenharmadik oldalig, máris elbóbiskolt, s mikor felébredt, a fehér, baldachinos ágyban találta magát. Megfordult, magához ölelte régi maciját, s aludt is volna tovább, de halk neszezésre lett figyelmes. Ásítva megtörölgette szemeit, s felkapcsolta kicsiny éjjeli lámpáját. Illetve, felkapcsolta volna, de az kacagva elszaladt előle. Liza rémületében a fejére húzta a paplant, s összekuporodva imádkozott alatta a reggelért.
– Tessék, most jól megijesztetted! Megmondtam, hogy ne tréfálkozz vele, még nem is ismer! – hallatszott a korholás.
– Ne dörmögj már annyit, egy kis móka igazán belefér!
– Fiúk, fiúk, ne veszekedjetek, inkább mutatkozzunk be neki.
A lámpácska meggyújtotta fényét, a kislány pedig kidugta a fejét a takaró alól, s érdeklődve figyelte a sugdosó csipetcsapatot. Először egy rózsaszín papírnapernyő ugrott fel az ágyára, s intett a többieknek, hogy várják meg. Liza majdnem leesett a döbbenettől a másik oldalon, de az ernyő kinyújtotta érte a kezét.
– Ne haragudj, amiért Jomei megviccelt egy picit, ő már csak ilyen. Egyébként igen rendes fiú, csak szeret huncutkodni. Az én nevem Kyrinnia.
– Milyen lény vagy te? – ámuldozott Liza. – Hiszen a napernyők nem beszélnek! Sosem szólaltál meg, mikor veled sétáltam!
– Nem mindenkinek fedhetjük ám fel magunkat, mert mi itt tulajdonképpen rejtőzködünk. A legtöbb yōkai ugyanis gonoszkodó, komisz szörnyeteg, mi azonban nem kívántunk részt venni komor komédiáikban, így elüldöztek bennünket.
– Yōkai?
– Természetfeletti lények ebben a nagyszerű országban! – csivitelte Kyrinna. – Én egy Karakasza vagyok.
– Hé, ne sajátítsd ki magadnak az új barátot! – hallatszott a zsémbelődés, majd az éjjeli lámpa is felpattant a takaróra. – Jomei, a csócsinobake. Szolgálatára, kisasszony – hajolt meg ünnepélyesen. – Ígérem, többet nem fogok elszaladni.
– Talán inkább nekem kellene menekülőre fognom – jegyezte meg Liza. – Túl sok mesét olvastam mostanában. Ti nem is létezhettek!
– Ezt kikérem magamnak! – mély, dörmögős hanggal közeledett. – Engem már kétszázötven éve megformáltak! Bár, talán készíthettek volna barátságosabbra is, de hát nem lehet mindenki tökéletes.
– Igen, tökéletesnek itt vagyok én – kotyogott közbe Jomei.
– Bah! Megint előtört belőled a ficsúr!
– Szerintem te is csinos vagy – biztatta a korsót Liza. – Szeretem a régi dolgokat, különös hangulatuk van. Talán az emlékektől.
– Köszönöm! – kiáltotta diadalmasan a krigli. – Rengeteg nevet aggattak már rám az évek során, de szólíts csak Mizunak.
– És te mi vagy? – Liza lassan felengedett, bár még mindig nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, hiszen lehetetlennek tűnt, hogy a mindennapi életének eszközeivel beszélgethessen, de hát miként álmodhatna olyan varázslatokat, amelyekről sejtelme sem volt egészen eddig?
– Kameosza, az egyedüli nem szökevény a csoportban. Az én törzsem ugyanis mindig jóindulatú az emberekhez, még akkor is, ha többnyire megijednek tőlünk, mert úgy nézünk ki, mint azok a szőrös manók. Na, talán náluk azért egy kicsit mégiscsak csinosabbak vagyunk.
Hirtelen ütemes léptek hangja ütötte meg a fülüket.
– Bújjatok el! – utasította a kis lényeket Liza, ő pedig visszafeküdt a párnára, s próbált nyugalmat erőltetni az arcára.
Óvatos ajtónyikorgás jelezte a belépőt.
– Ébren vagy, Liza? – kérdezte édesapa. – Mintha beszélgetést hallottam volna.
– Biztosan csak álmomban motyogtam, éppen most ébredtem – felelte a kislány, s hogy nyomatékosítsa válaszát, nagyot nyújtózkodott.
– Nem félsz egyedül?
– Ó, nem vagyok egyedül – csúszott ki Liza száján.
– Tessék?
– Velem van a sok szép történet – vágta rá a kislány. – Ma is kaptam új regényeket Nobukutól.
Édesapa bólintott, de mintha egészen más foglalkoztatta volna.
– Szeretnéd, ha hazaküldenélek a nagymamához? – bukott ki belőle végül. – Én is mennék utánad, csak még el kell intéznem néhány dolgot.
Liza megszeppenve ült fel az ágyban.
– De azt mondtad, hogy szeretsz itt lenni!
– Ha te nem, akkor én sem.
– Én igenis szeretek! – felelte dacosan Liza. – Te mehetsz innen, amikor csak akarsz, de én biztos, hogy maradok!
– Nocsak, mi ez a pálfordulás?
– Hogy micsoda?
– Mindegy. Tényleg nem akarsz hazamenni?
– De igen. Majd karácsony előtt, hogy kimehessünk a vásárba, és vegyél nekem valami szépet, aztán vissza kell érnünk ide szentestére, és hozzuk magunkkal a nagyit is.
– Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Most azonban feküdj vissza, és próbálj meg elaludni. Álmodj szépet!
– Azt fogok.
Édesapa gondosan betakargatta Lizát, majd mosolyogva kilépett a szobából. Csodálatos éjszaka volt.

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: