Író-újságíró pályázat – Bojtha Balázs: A Béke Szigete

2014. június 14. szombat
Írta:

A tenger moraja ütötte meg fülem, ahogy békésen álltam a parton. Normális esetben becsuknám a szemem és csak hallgatnám a természet gyönyörű hangját. Hagynám, hogy szépen lassan álomba ringasson és elvigyen innen valahová. Nem igazán számított volna a helyszín, nemrég még bárhol boldogabb lettem volna. Hogy miért? Miután választ adok erre az egyszerű kérdésre, bizonyára mindenki egyet ért majd velem abban, hogy a legsötétebb esőerdők, a legvadabb folyók, de akár maga a föld közepe is kellemesebb hely lenne ennél. Legalábbis így gondoltam egykor. Hogy hol is vagyok? Sok a kérdés, de rendben, egyetlen feladatom most úgy is csak az, hogy hajót keressek a távolban, tehát el is mesélhetem a kis történetemet, ami ide juttatott engem. Megelőzve a ki is vagy te hullámokat, hadd mutatkozzam be, András vagyok. Milyen András? Higgyétek el nekem, hogy nem számít, jelen pillanatban én vagyok itt az egyetlen András, sőt az egyetlen magyar is, tehát nem sok indokom van elárulni a vezetéknevem, anélkül is meg tud majd mindenki különböztetni a többiektől. Még maga édesanyám is óva intett attól, hogy nevemet idegeneknek adjam ki, így elégedjetek meg ennyivel! Oh, igen, jó következtetés, tehát ha én vagyok itt az egyetlen magyar, akkor szinte teljesen biztos, hogy vannak rajtam kívül mások is. Gratulálok, megkaptátok a főnyereményt, eljöhettek és megmenthettek innen! Nem? Biztos? Rendben, akkor, hogy meggyőzzelek titeket, hallgassátok meg az én és négy másik társam könnyfakasztó történetét! A végén teljesen biztos, hogy úszva siettek majd értem.

Repüljünk vissza kicsit időben! Szemem előtt még most is tisztán látom a hatalmas óceánjárót, amit, mint utas meg is tiszteltem jelenlétemmel. Más emberek is a fedélzetén voltak, talán több százan is, de nyugalom, a lényeg én vagyok, legalábbis egyötöd részben, de ez még odébb van… akárcsak a helyszín ahová tartottunk. Úti célunk nem más volt, mint a Béke Szigete, és habár nevetségesnek tűnhet az elnevezés, mégis teljes mértékben helytálló volt. A világ utolsó háborúmentes övezete, ahol még szeretet, összetartás és számos mára már szinte kihalóban lévő dolog megtalálható, ez volt az a hely. Az utasok, pedig olyan emberek voltak, akiknek elegük lett a Földet szinte már teljesen bekebelező gonoszságból és káoszból. Utolsó elkeseredettségükben minden meglévő vagyonukat eladva elhatározták, hogy új életet kezdenek egy teljesen új környezetben. Én is egy voltam közülük, és akárcsak mindenki más megelégeltem eddigi, megbánásokkal és szenvedéssel teli életem. Eldöntöttem, hogy más, jobb ember leszek, és ezt ott teszem meg, ahol még reményt látok erre. Szinte biztosra veszem, hogy ezen elhatározásom az óceánjáró minden utasa osztotta.

Sajnos a több száz utasból nemsokára csak öt maradt. Én magam sem tudom mi történt, nem is érdekel. Nem akarok még egyszer visszaemlékezni arra a borzalomra. Minden, amire emlékszem egy hatalmas robbanás volt és azután a nagy sötétség. Beszámolnék róla mi történt ez után, de mivel még én sem vagyok képes eszméletlen állapotban megfigyelést végezni, szégyenteljesen eltekintenék most ettől. Miután visszanyertem eszméletem el is határoztam, hogy szédülni kezdek, így kissé elnyúlt mozdulatokkal álltam talpra. Kitisztult fejjel körbenézve tekintetem a lényeg maradék négyötödére vetült, azaz négy másik emberre. Ami először szemet szúrt, az egy ájult gyermek és a felette térdelő ázsiai férfi volt. Miután felém fordult, aggódó tekintettel érdeklődött egészségi állapotom iránt. Magas színvonalú beszédkészségemről tanúbizonyságot téve, választ adtam, hogy minél előbb megnyugtassam.
– He? Ah! ühüm.
– Örülök. Tudna esetleg segíteni? A lány lába eltört, stabilizálni kéne a testhelyzetét.
Még mindig nem tudtam hol vagyok, kik ezek az emberek, de nem egy ötletem volt.
– A hajó felrobbant és egy lakatlan szigeten vagyunk, mint egyedüli túlélők? – kérdeztem félig komolyan félig tréfálva.
Az ázsiai férfi mögött álló alak fanyar mosollyal felelt.
– Nem tudom, hogy maga őrült vagy zseni, de telibe trafált.
– Kérem, tudna segíteni? Később is ráérünk csevegni!
Miután megráztam a fejem, hogy kitisztítsam, a gyermekhez sétáltam és túlélőtársam segítségével fekvő pozícióba helyeztük. Mikor megbizonyosodtunk róla, hogy a szituációhoz képest rendben van, leültünk a homokba és fellélegeztünk. Ezt követően, bár nem kértem, mindenki bemutatkozott.
– Morita vagyok, Morita Kyosuke. Japánból jöttem és orvos vagyok. Köszönöm a segítségét.
– Én Pierre Claire vagyok, angoltanár Franciaországból, örvendek. – nyújtotta kezét, amit bátortalanul, de elfogadtam.
– Én Christina Strongstraw vagyok, informatikus, Amerikából.
A még mindig eszméletlen lány nem tudta elmondani a nevét, így ideiglenesen elneveztem Kölyöknek.
– A nevét ugyan nem, de a nemzetiségét tudjuk! Angol. – jegyezte meg szomorúan az informatikus. – Emlékszem, hogy pár másik gyerekkel arról beszéltek, ki hol él.
Azok a gyerekek már valószínűleg… Hirtelen csend ült közöttünk. Mindenki szíve fájt.
– És maga? – kérdezte a francia, hogy elterelje a témát. – Hogy hívják? Honnan valósi? Mi a foglalkozása?
– András… Magyarország… Semmi különös. – feleltem kelletlenül.

Négy nap telt el mióta megismertem a többi túlélőt. Felderítettük az amúgy teljesen lakatlan szigetet. Megállapítottuk, hogy van ivóvíz, gyümölcs, hal és hasznos gyógynövények, így nem halunk éhen a mentősereg megérkezéséig. Oh, bizonyára mindenki örömmel fogadja majd, hogy Kölyök magához tért és bár feküdnie kell, úgy néz ki komolyabb baja nincs. A nevét is elárulta, de mivel éppen a halammal voltam elfoglalva úgy döntöttem nem figyelek. Amúgy sincs semmi gond a kölyökkel, nem?
Pierre és Kyosuke kiosztotta a feladatokat, hogy viszonylag szervezetten tudjunk élni.
A többiekéről nem tudok semmit, az enyém valami olyasmi volt, hogy figyeljem a sziget északi partjáról a felbukkanó hajókat, és ha meglátok egyet, akkor jelezzek neki. Volt nálam egy törött tükördarab, azzal fényjeleket tudok leadni, már csak a hajó kellett volna, de az valamiért nemigen jött. Nem akartam visszatérni estefelé sem a táborba. Semmi közöm nem volt a többiekhez. Ők is túlélték a szerencsétlenséget és én is, ennyi. Jobbnak láttam, ha nem kerülünk közelebb egymáshoz, semmi jó nem sülne ki belőle. Persze a Japán Morita mindig próbálta összetartani a társaságot, de ez korántsem volt olyan egyszerű. Mindenki borzalmasan ideges és csalódott volt. Hogy miért? Nem azért, mert annyi ember odaveszett, esetleg mert itt lyukadtunk ki. Az ok ennél sokkal egyszerűbb volt. Csak maga az, hogy mind az öten azon a hajón voltunk azt jelenti, hogy mindnyájan egész eddigi életünknek hátat fordítva, új esélyt akartunk a Béke Szigetén. Pár óra választott már csak el minket attól, amire egész életünkben vágytunk. Egy olyan helytől, ahol szeretet, összefogás és remény van. Miután ide kerültünk, szinte biztossá vált, hogy nem jön értünk segítség. Persze az illúziót fenntartva minden nap a parton voltam, hajó után kutatva. Nincs remény! Olyan közel voltunk már és elbuktunk! Persze, hogy mindenki élőholt volt már. Hiába próbálta Morita összekovácsolni a társaságot, ez lehetetlen feladat volt ilyen állapotok közepette.
Még másnap reggel sem tértem vissza a táborba. Persze nem éreztem magam magányosnak, hiszen önmagam szórakoztatásában is én vagyok a legjobb.
Egyre távolabb kerültünk egymástól és lassan már Kölyök gyermeki mosolya sem tudott segíteni a helyzeten.

Aztán elérkezett az a nap is.

Öt hónapja voltunk már a Pokolban. Senki nem hitt a menekülésben és abban sem, hogy lenne még remény. Bizonyos értelemben halottak voltunk már. Az egész egy végtelen kínzás volt mindenki számára. Bár ezt mondom, két ember mégis volt, akik soha nem adták fel, és értelmetlen próbálkozásaikkal csak még inkább nehezítettek életünkön. Bár már mindenki belefáradt magába az életbe, ők mégis kitartottak és segíteni akartak rajtunk. Azt hittem ketten is jól megvannak az igazság bajnokaiként. Tévedtem. Kölyök és Kyosuke ugyanis megkerestek….

– András-san, beszélhetnénk veled kicsit?
– Mi van? – kérdeztem érdektelenül. Az utóbbi egy hónapban az én fellengzős stílusom is teljesen eltűnt, már nem volt kedvem értelmetlen vicceket gyártani, elvégre minek? A pokolban egy csepp víz csak még több fájdalmat okoz.
– Anne és én úgy gondoltuk ideje véget vetni ennek a borzalmas állapotnak. Kellene a segítséged. Ketten ehhez már kevesen vagyunk.
– Igen, légy szíves segíts! – kérlelt könnyes szemekkel Kölyök.
– Hagyjatok ki ebből! Nincs számunkra már semmi, amit tehetnénk. Vége van. Itt ragadtunk és még csak a saját szemeimmel sem láthattam a Béke szigetét. Helyette a Pokolban csücsülök várva a halált. Szánalmas.
– András bácsi, ne add fel! Igaz szinte már biztos, hogy itt ragadtunk, de még itt is életben maradhatunk!
– Annak mégis mi értelme lenne? Térj észhez, csak egy gyerek vagy, mit tudnál te tenni!- üvöltöttem teljes erőből.
– András-san, azok az emberek, akikben nincs meg a vágy a változás iránt, nem tudnak semmin sem változtatni végül.
– …
– Az életed a kezedben van még, csak rajtad múlik, mit kezdesz vele!
– Mégis miben higgyek? – kérdeztem halkan. – Már semmim nincs.
– Akkor higgy bennem! – kiáltotta arcomba Kölyök.
Ártatlan volt, és mégis, szemeiből hihetetlen elszántság sugárzott. Magam sem tudom miért, de hatalmába kerített egy ismeretlen erő, felkeltem és futásnak eredtem a tábor felé.
– Idegesítő vagy Kölyök! Utoljára, megértetted? Utoljára megpróbálom…
– Anne! – szólt utánam Kölyök a partról. – A nevem Anne, és kérlek, bízz bennem!
Miután bólintottam, elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálom azt, amiben oly sokszor elbuktam már. Kezembe veszem az életem és másokkal együtt megpróbálok erősebb lenni. Mi magunk tudunk csak változást hozni az életünkbe. Legyen az békés, izgalmas, veszélyes, mi vagyunk az egyetlenek, akik véghez tudjuk vinni ezt. Mindenhol ott van, ahol az iránta való vágy és törekvés megvan.

Mindenhol megtalálható, a Béke Szigete!


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...