You are here

Író-újságíró pályázat – Csepely Erzsébet: Eliot álma

Hírdetés

Egy tavaszi reggelen, Eliot a középiskolás fiú, apjával indult a buszhoz. Korai órák voltak, még égtek a lámpák sort állva az utcákon. A reggeli hűvös cirógatta a nyakukat és az orrukon beszökő friss levegővel karöltve ébrezgették az embert.
Eliot általában egyedül indul az iskolába, de édesapját beteges autója egy darabig a buszozásra kényszerítette. A fiú nem tudta, hogy fog ez elsülni. Jó ideje nem beszélgetnek egymással, csak futtában a mindennapi teendőkről. Kicsit feszéjezte ugyan a dolog, de természetesen nem bánta, hogy több időt tölthetnek együtt. Várta, milyen új oldaláról ismerheti meg apját. Emellett pedig biztosra vette, hogy ősének lesz szokatlanabb a helyzet, hiszen a tömött buszok, közel sem olyan kényelmesek, mint egy autó. Ahogy elindultak házuktól, a tizennyolc éves fiúnak, inkább azaz érzése támadt, mintha kirándulni indulna, sem, mint egy újabb unalmas iskolai nap felé. Vajon az apja is így érezheti magát? Töprenget el egy percre, de akkor ez az érzés egy illattal párosult, és szívét, lelkét átjárta az életszeretet.
– Te is érzed? – Kérdezett rá apja a környéket belengő virág illatra.
– Bizony érzem. Sakura. – Felelte magasztos szeretetbe mártott sóhajjal.
– Hogy mi? – Kíváncsiskodott negyvennégy évesen édesapja.
– Sakura. Így hívják japánul a cseresznyefa virágot. A japánok azt tartják, hogy a Fuji hegység istennője, Konohana Sakuya Hime, tavasszal életre kelti a halott virágokat. A cseresznyefa virág aprószirmai, náluk a mulandóság és újjászületés körforgását szimbolizálja.
– Ezt az iskolában tanultad? – Érdeklődik az édesapa.
– Nem. – Mosolyog a fiú. – Sajnos ott csak gazdaságot tanulunk, viszont engem érdekel a Japán kultúra.
– Szerintem mi is ültethetnénk egyet a kertbe, bőven elférne.
– Én benne vagyok! És ha majd virágzik tavasszal, mi is tartunk Hanamit. – Lelkesedett fel az ifjú.
– Hanamit? – Jött a kérdés.
– Igen! Mikor Japánban beindul a virágzásuk, Hanamival ünnepelnek több napig. Családok, barátok piknikeznek a cseresznyefák alatt.
– A mindenit! Ez jól hangzik. Mi is átvehetnénk. – Kapott kedvet a férfi. – Én meg azt hittem a szobádat látva, hogy most csak a lányok érdekelnek?!
– Azok is Apa! Azok is! – Vigyorogtak a bajszuk alatt.
Vidáman indultak a napnak. Eliot egyébként jó tanuló, elég az órákon figyelnie, így különösebb energiát nem fektet a tanulásba. Az iskolai szünetekben is inkább csak rajzolni szokott. Ezen a napon, a harmadik óra elteltével is így tett, rajzolgatott, miközben a balkezét melengették a terembekúszó napsugarak. Neki ennyi elég is a harmóniához. Gondolta magában, mikor Tomi, az előtte lévő szék tulajdonosa, be nem csapódott mellé, akár egy meteor darab.
– De jól rajzolsz Öreg! Neked ez nagyon megy! – Dicsérte meg harsogva. – Csak tudod mi a baj vele?
– Tudom! Nem elég kidolgozott a háttér. – Vágta rá Eliot kissé megilletődve.
– De hogy is! Csak az, hogy nem nagydudás csajokat rajzoltál. – Vonogatta szemöldökét a hangoskodó fiú. Erre a mondatra bizony oda gyűlt még 2-3 srác az osztályból. Eliot elnevetgélt velük a témán, de igazából jobb szerette volna folytatni a rajzolást. Tisztában volt vele, hogy másoknak ez csak hobbinak tűnik, de neki nem egyszerű kedvtelés csupán, hiszen minden vágya egy saját képregény volt. Persze tudta, hogy az osztályban ezzel egyedül van. Nem tartótta ugyan vissza húzó erőnek, de mivel otthon a baráti körében sem voltak hasonló álmokkal bírók, néha úgy érezte, hogy Ő bizony túl nagyot álmodott. Még, ha össze is tudna hozni egy színvonalas mangát, még is hova küldhetné? Magának sem merte bevallani, de elég gyakran fogta el a bizonytalanság, a kétségek hada. Szerencsére rajz szeretette és írói készsége, mindig kötelet dobot neki, ha gödörben volt. Bízott kedvenc mangája egyik idézetében is, miszerint ˝ Az erő, hogy hiszel magadban. Ez a kulcs, mely megváltoztatja a sorsot.˝ Erre gondolt az iskolából haza felé is, mikor meglátta az utcájukban lakó Nórit. Úgy tűnt kiszakadt a szatyra és annak tartalmát próbálja összekapkodni. Eliot oda lépet, hát ha tud segíteni.
– Na helló! Megadta magát a szatyrod?
– Szia! Igen, elszakadt a füle. Most cipelhetem kézben a könyveket.
– Segítsek vinni?
– Hát, ha a felét hoznád, megköszönném.
– Add csak ide az egészet, még azt hiszik nem bírok el néhány papírt. – Vette el a lánytól hatalmas könyvkupacát. Éppen kérdezte volna, hogy ha könyvek voltak a szatyorban, még is mit cipel a táskájában, de akkor észre vette, hogy a könyvkupac tetején terpeszkedő szótáron, nagy arany betűkkel virít a Japán- Magyar felirat.
– Ki tanul japánul? – Kérdezett rá rögtön a lánytól.
– Én. De még nem megy úgy, ahogy szeretném. – Szerénykedett Nóri.
– Miért pont a Japán nyelv? Milyen suliba jársz? – Faggatta tovább Eliot.
– Nem a suliban tanuljuk sajna, ez önszorgalomból van. Ha egyszer ott akarok élni, kommunikálnom is kell majd.
– Ott akarsz élni?
– Igen. Most próbálok ismerkedni az ottani fiatalokkal a neten, illetve tagja vagyok a Magyar-Japán Baráti Társaságnak is. Már akad is egy-két levelező társam, ezért jobb, ha belehúzok a tanulásba.
– Azt megértem, hogy Te ott akarsz élni, de egy japánt mi érdekli Magyarországról? – Kíváncsiskodott a fiú.
– Hát, nekünk is van kultúránk és szép helyeink, sőt, csodáink. Vannak, akik turistaként szívesen ellátogatnának ide, én pedig hozzájuk. Kiutaznék vendégségbe, hogy szokjam az ottani életet, Ők pedig hozzánk. Így nem csak költség hatékonyabb a dolog, de tényleges betekintést kaphatunk egymás mindennapjaiba. – Lelkendezett Nóri.
– Ebben van logika. – Ismerte el Eliot. – Ha beszélsz az ismerőseiddel, megemlíthetnél nekik engem is.
– Te is kiutaznál?
– Nem. Vagy is nem beszélek japánul. Azaz álmom, hogy mangaka legyek. – Amint megemlítette, elfogta egy különös érzés, hiszen először fordult elő, hogy ezt hangosan kimondja. – Talán tudnak valami külföldi pályázatot, itthon nem sok esélyem van, legalábbis még nem találtam. Egyébként utána néztem mennyibe kerülne oda utazni, a zsebpénzem édes kevés ehhez.
– Az biztos! – Helyeselt a lány. – Én is már egy éve dolgozom suli mellett, de kell még egy fél év, hogy költőpénzem is legyen kint.
– És mit szólnak a szüleid, hogy Te máshol akarsz élni?
– Apám konditermet csinálna a szobámból, Anya pedig mindig a földrengésekkel hozakodik elő. Hétvégente valahogy mindig katasztrófa filmeket akar nézni. – Nevettek a fiatalok, miközben Nóri a kapujukban átvette a könyveit a fiútól. Eliot haza érve, rögtön rajzolni kezdett. Elég jól állt már a mangájával, de nem csak szívügye, ha nem szenvedélye is volt, így nem látta okát, hogy ne avval foglalatoskodjon. Egy-két óra múlva azonban megéhezett és éppen lelkesen falta késői ebédjét, mikor megszólalt a csengő. Mérgesen állt fel az asztaltól, úgy gondolta, akár ki is az, jöhetett volna később is. Gyors megtörölte kezét, száját, beleugrott a cipőjébe, és kiviharzott az ajtón. A kapuban izgatottan toporgott Nóri. Eliot mindjárt nem volt olyan mérges, bár úgy vélte, neki is jobban örülne fél óra múlva. Aztán kicsit később már a kezét is megkérte volna, olyan jó híreket hozott. Nóri utána nézett a neten és talált egy olyan Japán érdekeltségű pályázatot, ahol itthoniak küldhetik el mangájukat, és a nyertest ki is utaztatják gyárlátogatásokra. Még az nap el is küldték Eliot művét. A fiú annyira izgatott lett, hogy alig bírt elaludni. Össze-vissza forgolódott, álmodozott, fel-fel ült, hogy belelapozgasson képregénye némujába, de nem talált már javítani valót. Elküldte lesz, ami lesz. Erre jutott, majd csak elaludt végre hajnali kettő körül. Nem sokára ara kelt, hogy csengett a telefonja. Egy hivatalos hang közölte, hogy nagyon tetszett nekik az elküldött mű. Készüljön, mert Japánba utazik. Eliot visongott, szökdelt, az öklét rázta örömében. Annyira megörült, hogy semmihez sem hasonlítható hangokat tudott kipréselni magából. Teljesen elöntötte az adrenalin. Úgy hite repülni tudna, puszta kézzel áttörné a falat, úgy érezte mostantól mindenre képes. Így érzett, még hangoskodására be nem rohantak hozzá szülei, hogy esetleges drogfogyasztásáról érdeklődjenek. Mikor azonban elmesélte mi történt vele, majd jöttek a de miért, de miből, de hogyan, de kikkel és mikor kérdések, a lelkesedése átcsapott izgulásba. Még félelmei is támadtak. Hogy fogja bírni a repülést? Mennyi pénzt kéne magával vinnie? Tisztában van egyáltalán az ottani viselkedési normával? Hiszen ezen lehet segíteni! Csillant fel a szeme, majd átviharzott Nórihoz. A lány azonban dolgozni ment a város másik végében lévő könyvtárba. Eliotot ez most nem állíthatta meg. Szaladt egészen odáig. Nóri előbb csitítgatta a fiút, hiszen a könyvtárban mindenki felkapta a fejét a hangos köszönésére, mikor azonban megtudta, miért rohant hozzá, tapsolva, nevetve ujjongott Ő is. Eliot örömében megcsókolta Nórit és kérte, hogy tartson vele, mert azt mondták vihet magával valakit. Hogyan is mondhatott volna nemet?
Három hét múlva indultak. Tizenhárom óra repülőút után megérkeztek a hőn áhított Japánba. Minden annyira lenyűgözte őket, hiába voltak fáradtak, minden pillanatát élveztek. Nem győzték kapkodni a fejüket, annyi ott a látni való. Elszállásolták őket Tokióban. Egy hatalmas felhőkarcoló volt a szálódájuk, szobájuk pedig gyönyörű és modern. Tudták, hogy nem egy tradicionális lakhely, de most Nóri sem bánta, hiszen egy álmuk vált éppen valóra. Gondolták megvacsoráznak, de akkor Eliot eldőlt az ágyán és mély álomba zuhant. Egyszerre csak édesanyja hangjára lett figyelmes.
– Eliot! Eliot! Elkésel a suliból!- Ébrezgette a fiút. Eliot felült az ágya szélén, s körbe nézve döbbenten kérdezte, hogy hol van Nóri? Majd ráeszmélt, hogy Ő bizony csak álmodta az egészet.

Hírdetés
Érdekelheti még:

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: