Író-újságíró pályázat – Bokor-Fekete Beáta: Én Musubu – Rokonlelkek

2014. január 23. csütörtök
Írta:

1.
-Kitti-

A szikrázó tavaszi napfény kegyetlenül hatolt át a sötétítő függönyön. A lány szemei hirtelen tágra nyíltak, aztán a zavaró fény miatt azonnal szorosan be is csukódtak. Védekezőn a másik oldalára fordult. Keze átlendült az ágy árnyékos oldalára. Ujjai erőtlenül markolták a hideg lepedőt. Ismét rátört az üresség sajgó érzése, de már nem tudott sírni. A kegyetlen álmok ellenére sem. Alig egy hónapja vált a reggeli rutin részévé annak biztos tudata, hogy amikor kinyitja a szemét, nincs mellette senki. Ezúttal is fásultan állapította meg a tényt, majd a telefonjáért nyúlt. A digitális kijelző 06.55 -öt mutatott. Még 35 perc engedélyezett ejtőzés az öntudatlanság határmezsgyéjén. Ez a legveszélyesebb zóna, mert oly könnyű visszazuhanni az álmok kaotikus birodalmába, és oly nehéz ragaszkodni az ébrenlét abszurditásához. A lány mégsem ettől félt, hanem az ilyenkor rátörő emlékektől. Miért van az, hogy a múlt olyan szélsőséges módon szépül meg? El nem tud szakadni tőle az ember! És hol vannak ilyenkor a múltbéli csalódások? – Csupán tompa fájdalmat érzünk az emlékek helyén. Ez egy ravasz csapda: Csak akkor vesszük észre, amikor már – kiutat keresve – benne vergődünk. Ám akinek minden nap ezzel a kihívással kell szembesülnie, az már rutinosan reagál. Jól tudja, hogyan győzhet. – Cselekedni kell! Tenni és nem gondolkodni. Borzasztóan nehéz, de muszáj. 07.22. A lány kelletlenül kimászott az ágyból, majd álmosan nyújtózkodva a fürdőszoba felé támolygott. Győzelem! Kezdődjék a nap. Tisztálkodás, öltözködés, maszkírozás; kávé, croissant. A tömegközlekedés réme ezúttal is kiváló átjárót nyújtott az ébrenlét valóságába. Mire hősnőnk az impozáns irodaház bejáratához ért, már tökéletesen éber és munkára kész állapotban lépett be a csupa-üveg, csupa-fém épület aulájába.

2.
-Kaori-

A bambuszredőny szűk résein szelíden beömlő napfény játékosan cirógatta Kaori arcát. Az álom küszöbén ismerős dohányfüst halvány illatát érezte a zöld fűszálak és cseresznyevirágok aromájával telt levegőben. A lány beszívta az illatot, majd fülelt, de nem mozdult. Az élénk madárcsicsergés kellemesen egyé olvadt az ébredő város zajával. Apró mosoly játszott a szája szélén, ahogy a reggel dallamos énekét hallgatta. Lehunyt szemhéja kissé megrebbent, amikor halk motoszkálás kíséretében egy árny rövid jelenlétét észlelte az ágy lábánál. Aztán az a sötét jelenlét a bejárati ajtó hangos csapódásával végleg megszűnt. Kaori pedig arra ébredt, hogy egyedül van a lakásban. Gyorsan kipattant az ágyból és óvatosan az ablakhoz ment. A redőnyön át próbált leskelődni, de nem járt sikerrel. A búcsú ezúttal elmaradt. Pedig oly megnyugtató számára, amikor tekintetével végigsimíthat a távozón, még ha az nem is érzékeli a szerető figyelem gyengéd jeleit. Nagyot sóhajtva a szoba felé fordult. Megszokta már a magányos reggeleket. A férfi mindig korán kelt. Az erkélyen elszívott egy dohányt, aztán kisétált a lány életéből. Este megint találkoznak. Vagy nem. Ezt nem tudhatta előre, ám mindig készült rá. Most viszont az óráira kellett összpontosítania. Villámgyorsan rendbe szedte a szoba romjait, majd kiszellőztetett. A fellépő ruháját, a sminkkészletét és a samiszenét az okijában hagyta, ezért tisztálkodás után csak szépen felöltözött, majd két keréken a túlparti Pontocsó felé vette az irányt. Régebben a gésaházban élt, akár egy kollégiumi diák, ám egy napon a férfi – meglepetésére – egy kulcsot nyújtott át neki. Tettét azzal magyarázta, hogy így mindkettejük élete könnyebb lesz, kapcsolatuk zavartalanná és teljesebbé válik. – Valóban így lenne? – Ábrándozott Kaori. Csaknem vesztére merengett, mert egy kereszteződésnél nem vette észre a felé közelítő személyautót. A sofőr hangos dudálással adta tudtára nemtetszését, Ő pedig hevesen dobogó szívvel és immár teljesen éber elmével robogott tovább a reggeli közlekedési forgalomban.
Az okijában már javában zajlott az élet, de az első táncóra még nem kezdődött el. A lányok teáztak és csicseregtek a konyhában. Kaori csendesen betolta a kertbe, majd a kapunak támasztotta a biciklijét, aztán gyorsan besurrant az öltözőbe.

3.
-Kitti-

Kitti ismét a japán stílusban berendezett, barátságos kis teremben találta magát. Már ötödik alkalommal jött el ide – maga sem tudta pontosan miért. Az egész a jógaoktatójának az ötlete volt. Ő javasolta a lánynak, hogy vegyen részt egy Chado tanfolyamon, és ismerje meg a tea útját. Először csak azért ment el, hogy eleget tegyen a jót akaró barátnő unszolásának. Később már kíváncsi lett, és komoly érdeklődés ébredt lelkében a nyugati szemmel egzotikusnak és különösnek számító, sajátos életfilozófiát hirdető szertartás iránt. Mostanra már el sem tudta képzelni a péntek estéket e nélkül a békés kulturális és spirituális utazás nélkül. Valahogy mindig is vonzódott a japán kultúrához, ám ez a tény csak az elmúlt napokban tudatosodott benne. Az okát viszont nem tudta. Döbbenten vette tudomásul, hogy valahol mélyen, legbelül ismerős volt számára minden, amit az órákon tanult: könnyen elsajátította a haigata és a sumitemae szabályait. Nem okozott különösebb problémát számára a chagashi elkészítése sem. Ösztönösen ráérzett arra, hogyan állítsa össze egy cha-kaiseki-t. Művészet és egyben meditáció volt ez számára. Miközben nyugati elvek szerint nevelt elméje mélyen magába szívta a távol-keleti tudományt, összetört szívének sebei szépen hegedtek. Lelke pedig belső utazásra indult. Újra építette magát olyan anyagokból, amelyek erősebbek és ősibbek voltak korábbi alkotóelemeinél. Ám egy valami még mindig marta a lelkét – elzárva a teljes gyógyulás útját: a magánytól való félelem. Hiába voltak mellette a barátai, vagy ezek az ismeretlen és kedves emberek, akikkel megosztotta az Urasenke hagyományt, mégis egyedül volt.
Épp ezen elmélkedett kiürült teáscsészéjébe bámulva, amikor az oktató egy papírt nyomott a kezébe. Egy szórólap, és egyben meghívó volt a hétvégi Cseresznyevirágzás Ünnepre. A tanfolyam résztvevői már lelkesen szervezték a találkozót: Ki mikor tud megjelenni, és a Füvészkert mely szegletében várják össze majd egymást. Kittit is hamar rábeszélték a programra. Igazság szerint már alig várta, hogy ott legyen. Egyedül a természet szépségei tudták elfeledtetni vele a magány fájdalmát.

4.
-Kaori-

A lány cseresznyepiros ajkai szétnyíltak. Szemeiben könnycseppek reszkettek. Naiv áhítattal bámulta a gazdagon hímzett, rojtos szélű fekete kendőt. Ő és a fiú egy szabászműhelyben álltak, csupa festett selyem vég és néhány kész kimonó között. A gyerekkori jó barát előző nap érkezett haza egy idegen országból, ahol tanulmányi úton járt. A kicsiny, távoli ország egyedülálló népművészetéről, és a kendő eredetéről mesélt Kaorinak. A lány csodálkozva hallgatta a történetet Magyarországról és a matyó hímzésről, ami annyira megihlette a fiatal divattervezőt, hogy el is határozta: készít egy saját – matyó hímzéseket utánzó motívumokkal díszített – kimono kollekciót. A szépséges Kaorit szemelte ki modellnek. A lány zavarban volt az ajánlat miatt, ugyanakkor annyira elbűvölte az aprólékos kézi munka lenyűgözően egzotikus látványa, hogy gondolkodás nélkül igent mondott az ajánlatra. A találkozó érdemi része ezzel el is intéződött. A fiú óvatosan Kaori vállára terítette az ajándéknak szánt kendőt, és sétára invitálta a lányt. A holmi tökéletesen harmonizált a leendő divat-modell áltat épp viselt, érett-tavasz tematikájú kimonóval.
A sétából hazatérve Kaori megállt az egész alakos tükör előtt. A kelme lágy esését nézegette, a fény varázslatos játékát, és a hipnotikus szín-kavalkádot – a fekete háttér előtt. A hímzés kidomborodó, bársonyos felületét simogatta, miközben lehunyt szemhéjai mögött megjelent előtte egy másik világ. Ez a világ idegen volt számára, mégis ismerős. Az emberek más nyelvet beszéltek körülötte, ő mégis értette, mit mondanak. A természet épp olyan közel volt hozzá, mint, amikor táncolt, zenélt és énekelt. A virágok élénkpirosak voltak és sárgák, akár a matyó hímzésen; a pázsit pedig vibráló zöld. Ahogy elindult ezen az álom-tájon, lágyan lengedeztek körülötte a harmatos fűszálak és a sokszínű réti virágok. Kaori álmában sosem látott sík vidéken bandukolt. Egyedül. Felszabadító érzés volt a végtelen síkság látványa. Egy hely, ahol szabadon szárnyal a szél… és ahol bő, rakott szoknyás, fonott hajú lányok táncolnak vidáman – körbe… körbe… Kaori velük együtt forgott és szédülve ébredt. A mobiltelefon éles csengése szakította szét különös álmát. A kijelzőt látva lelkéből azonnal elpárolgott a szabadság érzése. Ha időről-időre el is felejtette, alapvetően nagyon is jól tudta, mennyire nem szabad. A másnapi Sakura Ünnepségre gondolt. A fellépés után találkozója lesz a férfival, ám Ő még sem örült ennek. Napról napra erősödött lelkében az a bizonyos megfoghatatlan és fojtogató érzés: Egész lényét legyűrte a kétségbeesés és a tanácstalanság.

5.
-Kitti –

A rendezvény időzítése tökéletes volt. A Füvészkert cseresznyefái elragadó bájjal bontottak virágot a ragyogó napsütésben. Kitti egy darabig az „Urasenke-csoportal” bolyongott a fák között, aztán valahogy leszakadt róluk, de nem bánta. Ott, akkor nem félt egyedül lenni. Mélyen magába szívta a fényt és a virágillatot. A béke és a szabadság érzésével eltelve sétált – céltalanul, mígnem a véletlen egy szokatlanul nagy és dús lombú cseresznyefához nem vezérelte. Amint megállt a fa alatt, egy vadabb tavaszi széllökés rázta meg az ágakat, bársonyos sziromesőt zúdítva a lányra. Kitti az ég felé fordított arccal és csukott szemekkel fogadta az illatos záport. Ahogy elcsendesedett a zúgolódó táj, és Ő kinyitotta a szemeit, az egyik megtépázott ágon egy selyemszalagot pillantott meg. A piros szalagot láthatóan igen gondosan kötötték az ághoz. Ahogy közelebb ment hozzá, a fa takarásából felbukkant egy alak. Mintha egy kosztümös filmből lépett volna elő: A fiatal lány japán volt és vele egyidős lehetett. Csodás kimonót viselt. Napernyő volt a kezében és legyező fityegett a csuklóján. Ő is a selyemszalagot fürkészte, és igen meglepődött, amikor felfedezte, hogy nincs egedül. Egy darabig nézték egymást, aztán a japán lány közelebb lépett, lassú mozdulattal leoldotta a szalagot a gallyról, majd Kitti felé nyújtotta. Ekkor ismét feltámadt a szél – újabb adag szirmot zúdítva az arcába…
Csak pár másodperc telt el, ám mire Kitti felkapta védekezőn lehajtott fejét, már egyedül állt a fa alatt. A selyemdarab ott volt a kezében. Ahogy jobban megnézte, szépen cizellált írást fedezett fel rajta. Egy haiku volt:

„Két test egy lélek
Szakura virágzáskor
Szívünk összeér”

Sokáig állt – mozdulatlanul. Aztán az égre emelte a tekintetét és hirtelen elmosolyodott. Ettől a naptól kezdve már nem félt a magánytól, mert tudta – akkor abban a pár percben megértette -, hogy akár igaz volt, akár nem, mindaz, ami a cseresznyefa alatt történt, valahol a világban van Valaki, aki igazán megérti Őt.

6.
-Kaori –

A csodás idő miatt rengetegen vettek részt a tradicionális hanami-n. A gésa növendékek vidám táncokkal szórakoztatták a Maruyama Park látogatóit. Kaori nyugtalan volt. Igyekezett kerülni az embereket. Amint véget értek a fellépések, és Ő végre kikerült ismerősei látószögéből, magányos sétára indult az illatos cseresznyefák árnyékában. Úgy kellet neki a magány, mint éhezőnek egy tál rizs, ezért a park kevésbé napsütéses, néptelen része felé vette az irányt. Annyira felhevült a tánctól, hogy lázasnak érezte magát. Az egyik vastag törzsű cseresznyefa takarásában talált menedéket. Hátát nekitámasztotta a kérges fának és mélyeket lélegzett. A hűs tavaszi szellő játékosan cirógatta arcát, és szakurahana szirmokat borzolt félig kibomlott hajába. Ahogy elcsendesedett a szél, a szíve sem zakatolt már olyan hevesen. Megnyugodott. Egyedül volt. Szabad volt. Nem kellett már a támasz, így kiegyenesedett és körbenézett. A szeme sarkából megpillantott valami élénk színű, lágyan hullámzó dolgot. Odafordult. Egy ágra csomózott vörös selyemszalagot látott, amelyet szelíden fújdogált a szél. Kíváncsian indult el a tárgy felé… Ám amint kilépett a fatörzs takarásából, észrevette, hogy nincs egyedül: Egy korabeli lány állt nem mesze tőle. A vonásai olyanok voltak, mint azoké a lányoké, akikkel álmában táncolt. De ez a lány egyszerűbb ruhában volt és rövid frizurát viselt. A szalagot nézte, csakúgy, mint Ő. Aztán nagy, szomorú szemeivel Kaorit kezdte fürkészni. A lány visszanézett rá. Látta, ahogy az a magyar lány – mert biztos volt benne, hogy Ő abból az országból való, amiről a barátja mesélt neki – szép lassan leoldja a selymet a faágról, és felé nyújtja. Ám ekkor ismét szél támadt. Olyan heves, hogy Kaori haja végleg kibomlott és a szemébe hullott. Mire gondosan kiseperte a szirmokkal teleszóródott hajzuhatagot az arcából, már eltűnt az a másik. A vörös selyemszalag pedig ott hevert a földön. Nem fújta el a szél. Kaori lehajolt érte. Ahogy a kezében tartotta, felfedezte, hogy egy haiku-t írtak a szalag belső felére:

„Két test egy lélek
Szakura virágzáskor
Szívünk összeér”

Kaori reszketett, majd halkan felkacagott. Egyszerre volt szomorú és boldog. Rádöbbent, hogy csak rajta múlik, szabad lesz-e, vagy rab marad. Tudta, hogy – akár álom volt, akár valóban megtörténtek ezek a dolgok itt, a szakura árnyékában, – valahol a világban van Valaki, aki igazán megérti Őt.

Vajon találkoznak-e még?


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...