Inter Japán pályázat – Tóth Tímea: Egy szál fehér rózsa Japánból

2014. április 21. hétfő
Írta:

Magyarországról egy cserediák programon keresztül indult egy kórus Japánba. 15 lányka volt a kórusban. Zsuzsanna, az énektanár már többször volt Japánban. A lányok viszont először ültek repülőgépen, nagyon élvezték, hogy a felhők felett repültek. Bár elég hosszú volt az út Osaka megyébe, Mino városkába. Ott található az az egyetem, ahol a japán diákok magyarul tanultak.
Már előre tudták, hogy melyik magyar kórustag lesz az elkövetkező egy hétben a vendégük. Karin cserediákja Anna volt. Karin alig várta, hogy leszálljon a repülőgép, amely a magyar diákokat hozta. Kezében egy Anna feliratú táblát tartott a repülőtéren. Pontosan tizenöt kis kéz tartott hasonló táblát, magyar női nevekkel. A csapat fővezére a Hatsu volt. Az egyetem ének-magyar tanára, aki Zsuzsannát várta, a magyarok kórusvezetőjét. A repülőgép leszállt. Megérkeztek a Magyarországról éppen hazafelé tartó üzletemberek, a turisták és természetesen az énekkar is. Karin már nagyon izgatott volt. A táblát a magasba emelte és várta, hogy Anna észrevegye őt. Magában három magyar szót mondogatott, amit még az interneten keresett meg ma reggel: „Isten hozott Japánban.“, „Istan hozott Japánban.“, nem, nem jó. Isten, nem Istan. Mégegyszer: „Isten hozott Japánban.”
Megérkezett a magyar kórus. Anna meglátta a nevét a táblán és elindult Karin felé. Karin tudta, hogy új barátnője hosszú, göndör, barna hajú és a szeme égszín kék. Ez számára különleges volt. Ez a kék szempár jött pontosan felé, mikor egy méterre volt tőle, a szemhez száj is társult és mondta: – Szia. Anna vagyok.
– Anna, Istan hozott Japánban. Bocsánat. Isten, Isten hozott Japánban.
– Köszönöm. Te vagy Karin ugye?
Karin kihúzta magát – Igen.
– Végre megérkeztünk.
– Remélem jol utaztok.
– Csak kicsit hosszú volt az út. Örülök, hogy végre megismerhetlek. – mondta Anna.
– Én örülök.
– Nagyon jól beszélsz magyarul.
– Köszönöm. Sok évek óta tanulom.
– Ügyes vagy.
A tanárnők összehívták a diákokat és elindultak a hatalmas Minoi forgatagban. Anna és Karin a sor végén ballagtak és nevetgélve beszélgettek. Nem csoda, hogy kicsit lemaradtak a többiektől. Anna mindig is vágyott Ázsiába, de eddig nem kedvezett neki a szerencse. Viszont most, hogy végre ott volt, mindent látni akart. A kirakatokat is megnézete és az utcai árusoktól érkező illatok egyszerűen elbűvölték. Nem sokáig tartott a kis séta. Egy busz várta őket, ami az egyetemre tartott. Zsuzsanna és a kórusa csodálatosan érezték magukat. A magyar lányok az ablakhoz ültek és bámultak kifelé. Megmagyarázhatatlan érzések uralkodtak el rajtuk. Olyan hatalmas, csodálatos és más volt, mint Magyarország. Japánt egyből a szívükbe zárták.
Másnap fellépésük volt az egyetem aulájában. Magyar népdalokkal készültek. Szerették volna, ha ez az esemény megnyitná a kaput a két teljesen különböző ország között. Más kultúra, más nyelv, egy szív, egy cél.
Az aulában összegyültek az egyetem tanárai és diákjai. Kiváncsiak voltak, hogy milyen a magyar népzene.
Karin nagyon feszült volt. Az előző este nagy részét azzal töltötték Annával, hogy a két alapvetően különböző országról beszélgettek. Karin alig várta, hogy meghallja énekelni újdonsült barátnőjét. Régebben hallott egy magyar nyelvű dalt, ami szinte lebilincselte. Most ugyan azt a felemelő érzést akarta átélni. Zsuzsanna szólt, hogy álljanak be szépen sorba az énekléshez. Fél perc múlva a kórus készenállt. Anna az első sor jobb oldalán helyezkedett el. A tanárnő elővette a hangvillát és megadta a kezdőhangot. Felcsendült az ének.

Elindultam szép hazámból

Elindultam szép hazámból,
Híres kis Magyarországból.
Visszanéztem félutamból,
Szememből a könny kicsordult.

Bú ebédem, bú vacsorám,
Boldogtalan minden órám.
Nézem a csillagos eget,
Sírok alatta eleget.

Én Istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bujdosást,
Idegen földön a lakást,
Éjjel-nappal a sok sírást.

Hull a szilva a fáról

Hull a szilva a fáról,
Most jöttem a tanyáról.
Ej! haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Egyik ága lehajlott,
Az én rózsám elhagyott.
Ej! haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Kis kalapom fekete,
Páva tolla van benne.
Ej! haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Megkötöm lovamat

Megkötöm lovamat
Szomorúfűzfához,
Lehajtom fejemet
Két első lábához.

Lehajtom fejemet…

Alighogy belemerültek az éneklésbe, imbolyogni kezdett minden. Utána egy hatalmas robaj hallatszott. Hirtelen azt sem tudták a magyar lányok, hogy mi történik. Kitört a pánik.
Hatsu odarohant a magyar énekkarhoz és ezt kiabálta: „Földrengés, mindenki hasra.“ Zsuzsanna megragadott két lányt és a padlóra rántotta őket, majd Ő is hasra vágta magát. Nagyon megijedt, mert hangos sikoltozás tört ki a lányokból. A japánok megpróbáltak urrá lenni a helyzeten, de csak kevés sikerrel.
A felfordulás közepedte Anna lába mintha földbegyökerezett volna. Hangosan sikított, ahogy ott állt a zörgő-csörgő üvegdarabok között. Pár percel később a földrengés abbamaradt. Zsuzsanna körbenézett, hogy jól vannak-e a tanítványai. Anna lábainál egy vörös tócsa volt . Egy nagyobb méretű üvegdarab állt ki a hasából. A szerencsétlenül járt lány összesett, mint egy rongybaba.
-Mentőt! Hívjatok mentőt! – kiabálta Zsuzsanna.
A vér patakokban kezdett folyni Anna hasából. Hatsu és Zsuzsanna egyből ott termett Anna mellett.
– Anna! Anna!
De a lány szemei csukva voltak és nem mozdult. Hatsu egy pofonnal próbálta magáhoztéríteni a lányt.
– Anna!
A lány lassan kinyitotta a szemét. De az a kék csillogás a szemében, amit Karin úgy csodált, már csak halványulni kezdett.
– Mi történt? – kérdezte Anna.
– Földrengés volt. Hogy érzed magad?
– Mintha egy vonat ment volna át rajtam. – Lepillantott. – Ez meg mi? Én vérzem?
– Igen. – mondta Zsuzsanna. – Nincs nagy baj. – Vigasztalta.
A többi gyerek odatódult, körbefogták Annát. Karin a barátnője mellé húzódott.
– Hogy vagy? – kérdezte Karin.
– Nagyon fáj.
– Megfogsz gyógyulni. Látod mindenki itt van és aggódik érted. – mondta Zsuzsanna.
Hatsu szomorú tekintettel nézett a tanárnőre és nemet biccentett a fejével.
A tanárnő szemében összemosódott a düh és a tehetetlenség. Már nem tudtak semmit sem tenni a lányért. Anna, érezte , hogy itt – távol a hazájától, a szüleitől – éri utól a vég.
– Karin. – hívta Anna. – Gyere közelebb.
Karin egészen közelhajolt hozzá, Anna alig hallhatóan suttogott valamit a fülébe. Ezt követően a lány feje hátrabukott, kezeit magamellé ejtette és nem mozdult többet. Senki nem szólt egy szót sem. Érezhető volt a fájdalomtól reszkető csend.
A kirándulás minden pillanatát áthatotta Anna halála.
A szülőket azonnal értesítették. A hon, az otthon már soha többé nem lesz ugyanaz, mint azelőtt.
Mikor elindultak hazafelé Karin egy hófehér borítékot adott át a tanárnőnek.
– Ez a levél Anna szüleik. Az utolsa kívánsaga.
– Köszönöm. – mondta a tanárnő.
A hazafelé tartó út kísérteties volt és hosszú. A diákok még rosszalkodni is elfelejtettek. Szinte vágni lehetett a néma ürességet.
Budapest most sokkal kissebbnek tűnt, mint mikor itthagyták a fővárost. Japánban sokkal színesebbek és zsúfoltabbak voltak az utcák.
A reptéren Anna szülei feketében várták az énekkart. A tanárnő odament hozzájuk.
– Részvétem. Nagyon sajnálom.
– Nem Ön tehet róla. – mondta Anna édesapja sírástól elcsukló hangon.
A lányok odahuzódtak Zsuzsanna közelébe és az egyikük megkérte a tanárnőt, hogy énekelhessenek Anna szüleinek. Talán Ők így tudták kifejezni Anna hiányát. Szépen beálltak egymás mellé és énekelni kezdtek.

Elindultam szép hazámból

Elindultam szép hazámból,
Híres kis Magyarországból.
Visszanéztem félutamból,
Szememből a könny kicsordult.

Bú ebédem, bú vacsorám,
Boldogtalan minden órám.
Nézem a csillagos eget,
Sírok alatta eleget.

Én Istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bujdosást,
Idegen földön a lakást,
Éjjel-nappal a sok sírást.

Anna szülei végigzukogták az előadást. Ez a kis kórus volt az ami annyi örömet okozott nekik anyáknapján, ünnepségeken és karácsonykor. Most viszont az az édes kesernyés hang ami átütött a lányok énekében, szomorú hírét hozta lányuk halálának. Szinte felfogni sem lehetett: Anna nincs többé.
Mikor végetért ez a szomorú dal, a kórusvezető odaadta a gyászoló édesanyának a levelet, amelyben Anna utolsó szavai voltak.

Kedves Anna Szülei!

A lányuk, Anna engemet kért meg, hogy mondjam el, mit szeretett volna mondani Önökhez. Sajnálni, hogy nem tudom Én pontosan elbeszélni, mit súgott nekemnek. Kérem bocsássak meg. Anna eztet súgta nekem:
„Mond meg a szüleim, hogy nagyon szeretem Őket. Biztosan megteszik nekemnek, hogy a kutyámat „Hectort“ megnevelik helyettem. Csak egy kérésem van, hogy hozzanak fehér rúzsát és telepitsek oda a síromre. Mert a fehér rúzsát szeretem. Szeretlek Szüleim!“
Ezek volt Anna utolu szavai.
Részvéttel egész japán-magyar szakosoktól: Karin

Az édesanya végigolvasta a levelet, majd hallkan csak ennyit mondott: „Fehér rózsát“ – és a reptér hideg kövére zuhant.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...