Inter Japán pályázat – Megyeri Gergő: Minden madár

2014. április 9. szerda
Írta:

(ajánlás a pentatón estek sorozat balatoni állomásához)
– Lányok, gyertek, válasszatok párt magatoknak! A lánysereg mint a tenger rohamozta meg az emeletes nyugágyak partjait, és ki-ki magának párt találva – virágom, virágom – ültek az ágyak szélein.

Ez volt a tábor utolsó napja. Délelőtt operaáriák részleteit gyakoroltuk, egész nap a zongora mögött ültem – még nem kopaszodtam akkoriban – és vezényeltem. Mitsuko nagyon szépen játszott a fuvolán. Délután hívott az anyukája, és tört angolsággal próbált elmondani valamit. Átadtam Akio úrnak, jó barátomnak a telefont, az ebédből rohant oda, emlékszem, egy zsebkendővel próbáltam letörölni az arcáról a paprikás leves nyomait. Japánul beszélgettek, csak néhány szót értettem belőle. Felhúzta a szemöldökét, és a beszélő nőre figyelt.

Barátom – kezdte angolul – nagyon nagy baj van. És elmondta a hírt.

– És megkért, hogy a tábor végéig ne szóljunk neki róla. Majd otthon megmondják neki.

Az ilyen hírekre nem lehet válaszolni. Álltunk dermedten, hol egymásra, hol az ebédlő felé néztünk. Elmosolyodtam, nem is tudom miért, kedvem lett volna nevetni. Jól van Akio, legyen így.

Ebéd után Akio úrral szakét ittunk az udvaron. Ahogy felénk ilyenkor szokás, egy harmadik pohárral a földre öntöttünk.

Nagyon mozgalmas hét volt. Minden nap kamararészletek darabjaival keltünk, és operaáriák részleteivel feküdtünk. Hűvös március volt, és már lehetett a régi balatoni villa kertjében sétálgatni, de a lányok, a japán lányok nagyon fáztak éjszakánként. Hiába próbáltam kezdeni valamit fűtéssel, egy gondnokot sem értem utol telefonon.

Volt egy srác a táborban, tudta magáról, hogy jó a gitáron. Az elmélettel sok gondja volt, de nem szégyellt tanulni. Jó képességű, de lusta gyereknek tűnt. A táborba is csak Akio úr unszolására vittem el. – Meglátod, ügyes lesz, mondta. Zolinak hívták. Vagány srác volt.

A fűtés miatt jött először a lányok házába, addig igyekeztük ezt kerülni, a vegyülést, de ő víz-gázosnak tanult, úgyhogy fiú létére beengedtük a lányok közé. És amivel mi Akio úrral napokig hiába küzdöttünk, azzal ő félóra alatt két villáskulccsal elboldogult. – Kész, most már jó lesz, mondta. Ez a tábor egyik hétköznapján volt, és azt hiszem aznap este vettem észre az első jeleket. Hogy ő és Mitsuko.

Kis mulatság volt, süteményekkel, üdítővel, régimódian. Beszélgettünk, a szolfézsos kolléganőt untattam egy fordításelméleti kérdés taglalásával, mikor ő – nő létére nem csoda – látta meg, hogy Zoli Mitsuko fuvoláját nézegeti. Játssz rajta, vagy valami ehhez hasonlót próbált neki mondani, és perceken belül már gitárral a kezében szaladt vissza a fiúsházból. – Egész nap zenéltek, hogy nem unják? – kérdezte a szolfézsos kolléganő, és Akio úr ezt kedves mosollyal, én meg vállvonogatva nyugtáztam.

Zoli gitározni kezdett, és népdalokat énekelt. Virágom, virágom, minden madár társat választ, ismered? – magyarul beszélt, és nevetett. Szórakozott. Mitsuko rámosolygott, és fújni kezdte a fuvolát. Versenyt játszottak, igazi hangversenyt. A pentatón dallamokra én, meg a két zenészkolléga felfigyeltünk, de nem tartottuk különösebben fontosnak. Elnézegettük őket, ahogy játszanak, majd magukra hagytuk őket. A két nagy húszévest.

Azután a gyakorlással töltött, rutin szabdalta napok következtek. Engem lekötöttek a zongora korrepetíciók, a kollégák is terheltek voltak, Akio úr a nagy fellépésre díszítette többedmagával a díszteremként szolgáló legnagyobb szobát.
– Reprezentációs feladatok – mondta Akio úr nevetve, miközben papír lampionokat próbált egy csillárra aggatni, létrájáról már félig leesve. Aznap feszített tempó volt, estére nagyon elfáradtunk.

A fellépés jól sikerült. A kórus mindent beleadott, a népdalok gyönyörűen szóltak, és örültem, hogy a műsor végére még Zoli és Mitsuko improvizáltak valamit ügyesen. Izzott a színpad, és nagyon fújta a lány azt a fuvolát. – Jót tett neki a Zoli – súgta a szolfézsos kolléganő, elismerően bólogattam, és a fiút néztem, amint a színpad közepén, egy széken ülve, kezében gitárjával, lábaival a ritmust verve énekli, hogy virágom, virágom. Nagy taps volt, aztán vacsora, beszélgetés, és lámpaoltás.

Másnap Pest felé álltunk meg Fehérváron, és foglaltuk el a szállásunkat az utolsó éjszakára.

– Lányok, gyertek, válasszatok párt magatoknak! A lánysereg mint a tenger rohamozta meg az emeletes nyugágyak partjait, és ki-ki magának párt találva – virágom, virágom – ültek az ágyak szélein. Zoli vicceket mesélt Mitsukonak, én meg elnéztem őket. Akkor már tudtuk, csak Akio úr, meg én azt, amit nemsokára Mitsuko is megtud, ha hazaér. Istennek hála, a földrengés híre még nem jutott el hozzá.
Napokkal később, Akio hívott, hogy Mitsuko épségben hazaért, hazaengedték. Egy levelet is küldött, gyorsan megnéztem a postaládámat, és csak annyi volt az e-mailben, hogy továbbítsam Zolinak.

Nem tudom, mi lehetett abban a levélben, így sok-sok év távlatából, de nem rég tudtam meg, hogy Zoli és Mitsuko pentatón esték sorozatukkal, már mint mestertanárok látogatnak el hozzánk az idei táborba. Addig Mitsuko anyukája fog vigyázni Japánban a pici Virágra.
A pentatón esték sorozatot az elhunyt apukának dedikálják.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...


%d blogger ezt szereti: