You are here

Inter Japán pályázat – Erdődi Ferenc Vilmos: Lehet Japán

1907 októbere.

Két férfialak ballonkabátban halad az Andrássy úton. A lehullt faleveleket kabátjuk huzatja arrébb parancsolja az útból. Két vékony alkat, olyan harmincas formák. A gyenge szitáló eső láthatatlan függönyét az alacsonyabbik kézmozdulatai megtöri, mint egy finom kristály függönyt. Hevesen magyaráz, átélésben lépked, kizárva a külvilágot maga körül. A magasabbik bólogat, néha finoman elhajol a heves kézmozdulatok elől, így különös boksz ringet varázsolva az utcából, a megtermett fák és az impozáns épületek egyfajta szurkoló közönségként vesznek részt az egyébként ártatlan sétában. A körülöttük megszűnő világ ráolvad lényükre, és erről tudomást sem vesznek. A Vasvári utca sarkán, mindjárt az opera épülete után, kis híján elüti őket egy az Andrássy utcára forduló konflis, de ezt ők észre sem veszik. Pár lépéssel arrébb már mindkettő hevesen beszél, a magasabbik is felveszi a gondolat bokszkesztyűjét. Egymás mutogatásait túlszárnyalják. Az egyik ház kovácsoltvas kapuján kilép egy nagysága, de vesztére, mert a két ábrándozó majdnem elsodorja. A magasabb alak azért odaszól: „Bocsánat Asszonyom!” A rókaprémes, nagy vörös kalapos áldozat hüledezik és egy – „Micsoda arcátlanság!” –got utánunk kiált, közben lábai mellett megjelenik egy szürke kistermetű fazonírozott kutya. Az asszony gyorsan ölbe kapja a remegő kis testet. Most már világos, hogy nem a vele történt tiszteletlenség miatt zsörtölődik, hanem a kedvence épségét óvja. A két suhanó alak már ebből mit sem lát. Csak azért mesélem, mert az a kis ártatlan remegő kutya megérdemli. Az eső kicsit erősebben kezd szemerkélni, a sétáló kabátok megváltoztatják színüket. Az utca kihalt, járókelők is alig vannak, csak az ázott konflislovak húzzák a zörgő kocsijukat. Kicsit arrébb az utca túloldalán egy pék húzza le üzlete rolóját, kis csattanással mára bezár. Talán alszik néhány órát, hogy új erővel, de álmosan az éjjel süsse a megrendeléseit. Ez az élete. A sétáló alakokra szürkület ül, egy távoli téren megtermett harang a hatot üti, de azt már nem közli, hogy ezen a hétfő estén ki is az a két alak, miért sétálnak, és miért használnak olyan tudományos nyelvet ebben a zord időben.

Andrássy út 41.

Hírtelen megtorpannak és betérnek a kapualjba. Az udvarban már nem beszélnek, a kisebbik termetű halad elől, a magasabbik összehúzza magát a vizes bokrok között. A lépcsőházba betérve felmennek az első emeletre, cipőjük kopog a műmárvány lépcsőkön. Megállnak egy zöldre festett lakásajtó előtt. Az ajtó mellett kicsiny ablak, tele virágokkal. A halk kopogásra egy nagykontyos középkorú asszony nyit ajtót széles mosollyal. – Á uraim! Már azt hittem nem is jönnek! – köszönti a két férfit, de a többi szó már nem hallatszik, mert a gyorsan becsukódó ajtó mögött eltűnnek az alakok. Kint hagyták a zord októbert. Az ajtón egy ízléses réz névtábla, melyre fekete betűkkel a Gruber Emma név van vésve.

Nagy tágas polgári szoba. A falon festmények, három karosszék ölel egy szép hajlított lábú üvegezett körasztalt. A szoba sarkában egy fekete zongora uralkodik, méltóságteljesen mutatja billentyűit az ablak felé. Mellette egy kis asztalon Divina ingaóra rézingája méri az időt.

– Már megint ott tartunk Béla, hogy nem tudjuk magunkat eléggé kifejezni. Kellene a zenét valahogy érthetőbbé varázsolni az emberek számára.
Kodály a széken hátradőlve végigsimítja a haját. Emma belép a szobába, kezében egy tálcán három gőzölgő kávéscsészével.
– Kész a friss kávé! Inkább ezzel foglalkozzanak a kedves tanár urak! Igyuk még meleg, és hagyják a nehéz gondolatokat!
Bartók feláll, a székről óvatosan kezébe veszi a kistányéron lévő remegő csészét. Az ablakhoz megy, érdeklődve kémleli az Andrássy utat.
– Tudod Zoli, – mondja sóhajtva – ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egészen pici korban ismerkednének meg a gyermekek a zenével. – mondja háttal és közben elhúzza kicsit a függönyt. – Lehet, már kisdeden kellene a jó magyar zenét hallgatni.
Kodály keresztbe veti a lábát, hörpint egyet a forró kávéból.
– Így van Béla! Így! Nagyon okos dolgot mondtál! Olyan szép nótákat gyűjtöttünk Erdélyben, talán fel kellene dolgoznunk mihamarabb és elérhetővé tenni az igényes zenét. Kis csend a szobában, az ingaóra ritmikusan ketyeg. Emma az asztalon lévő csipketerítőt igazgatja. Köszörüli a torkát, látszik valamit mondani akar.
– Kedves Kodály tanár úr, inkább a mai leckével foglalkozzunk! – mondja kicsit előredőlve. Tudja, a múltkori óra is elmaradt és hát… sokat gyakoroltam, de eddig ezt nem tudtam megmutatni!
– Természetesen Emma Asszony! Természetesen! Bocsásson meg nekünk, de tudhatja, mikor két zenész találkozik, akkor másról sincs szó csak a zenéről. – hajol közelebb Emmához Kodály.
– Persze! Tudom én csak… olyan izgatott vagyok. Eszembe jutott egy téma és lejegyeztem, megmutathatom? – a választ meg sem várva kisiet a szobából. Bartók visszaül a karosszékbe, nagyot sóhajt.
– Foglalkozz a tanítványoddal Zoli! Látod milyen lelkes! – mondja szemrehányóan, közben iszik a kávéjából.
Kodály a székről feláll a zongorához lép, leüt egy hangot, közben Emma asszony visszatér kezében néhány lappal.
– Mutassa csak nekem asszonyom! Zoltán most mereng. Majd én ránézek! – nyúl Bartók a papírok felé.
– De… ne játsszam el inkább? – fordul a zongora felé Emma.
– Majd először én átfutom. Mindjárt játszhat is csak Zolit hagyjuk most egy kicsit.
Kodály leül a zongoraszékre, a billentyűről leveszi az úját és a levegőbe játszik a billentyűket meg nem érintve. Nem szól semmit, talán nem is tudja mi zajlik a háta mögött. Bartók aprólékosan nézi a papírokat, néha halkan dudorászik.
– Igen ez a rész kifejezetten jó! – mutat a píron lévő részletre – Tetszik, ahogy a leírta, kis simítással egészen nagyszerű mű születik belőle.
– Komolyan mondja? – kérdezi meglepődve Emma.
– Hát persze, de nem én vagyok már a tanára. Igen, szerintem Ön tényleg nagyon tehetséges. Tudtam én, amikor zeneszerzésre tanítottam. Zoltánnak mondtam, hogy egy nagyon tehetséges diákot adok át neki. Remélem, értékeled? – szól Kodályhoz.
Te Zoli! Dohnányinak is meg kell mutatni Emma asszony munkáját! Nem gondolod?
– Minek még feldolgozza! – mondja a zongorának – Amúgy beszéltünk a múltkoriban a műről Emma asszony, nem? – mondja el sem elfordulva a zongorától.
– Igen Zoltán, de nem mondott semmit.
– Nem, mert jó! – kicsit hangosabban. Ami jó, az jó! Szerintem fejezze be minél hamarabb ezt a szép kis darabot, a közönségnek hallania kell! – mondja Emma felé fordulva.
– Kedves Zoltán, ezt bizonyára csak azért mondja, hogy a barátja előtt mutassa milyen jó tanár! – közben széttárja kezeit.
– Nem akarom, hogy Béla is megdorgáljon. Valóban egy kicsit másfelé jár mostanában az eszem. Ma délelőtt találkoztam Gellért Oszkár barátommal és elszavalta az új versét, ami a fülemben maradt. – idéz belőle:

„ És nincsen könny, ami elsírhatatlan
És nincsen vers, ami megírhatatlan.
…. Majd ha szőlő érik a gerezden,
Majd drága ősszel tán még újrakezdem.

– Ez valóban szép! – mondja Emma, a papírjait közben átveszi Bartóktól.
– Igazán szépen ír az Oszkár. Mondtam már akkor, amikor a kávéházban bemutattam neked. Emlékszel? – kérdi Bartók.

„ S csak kóválygok a százéves avaron.
Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
Mint kisgyerek: Tegnap majd megcsinálom,
Mint kisgyerek: Holnap már megcsináltam,
A napokat összezavarom.

– Kodály úr! Az egész verset megjegyezte?
– Dehogy, drága Emma, csak ezek a mondatok szíven találtak. Mintha rólam írta volna Oszkár. Sétáltunk a Farkasréti temetőben, és a sírok között felerősödött minden szó. A falevelek is lelkemre hullottak. Oszkár megígérte, hogy leírja nekem az egészet.
– Szinte hallom a sorok zenéjét. – mondja becsukott szemmel Bartók.
– Én is hallom! – feleli Emma.
– „ S csak kóválygok a százéves avaron… – ismétli Kodály, közben feláll a zongorától és visszaül a karosszékbe.
– Tudja Emma asszony, én tényleg csak kóválygok egy nagyon régen lehullott ősi avaron. Minden falevél egy hangjegy, és érzem, össze kell őket raknom.
– Úgy legyen Zoltán! – szól Bartók.
– Valami új irányt kell keresnem, de lehet nem is újat, inkább a régit kellene feldolgoznom.
– Majd ha szőlő érik a gerezden! – tréfálkozik Emma.
Mindannyian nevetnek. Az üres kávéscsészéket közben Emma kiviszi, Kodály a falon lévő festményre néz.
– Te Béla! Megnézted már azt a festményt?
– Megnéztem, illetve ránéztem, de mi van vele? Szép az biztos.
– Szép, de észrevetted azt a két vadászt a fák között?
– Nem.
Bartók feláll és közelebb megy a festményhez. Egészen közel hajol, majd távolabbról nézi.
– A két vadász mi vagyunk! – mondja tréfálkozva Kodály. Egy nagyerdőben keressük a vadat, közben ott van az orrunk előtt. Könnyebb azt elejteni, mint gondolnánk!
– Hát Zoli így is lehet mondani, akár ezt is bele lehet látni, ha akarjuk. Bár én csak két vadászt látok a vadat nem!
– Ott van az! Ott! – mondja a közben a szobába belépő Emma. – Ott van a sarokban! Bartók és Emma közelebb hajolnak a festményhez. Kodály közben elmosolyodik.
– Bocsássanak meg a tréfámért. – mondja Kodály.
– Dehogy! Hát tényleg két vadász van ott, meg egy vad! Igaz a vad nem annyira látszik. – mondja Emma is mosolyogva. Egy barátnőmtől kaptam vagy tíz éve. Állítólag gyulai a festő, a nevét nem tudom, nem írta alá.
– Hát tényleg jó hangulata van. Megmondom őszintén a téma nem igazán érdekes, de ezzel a visszafogott mélyzöld színekkel jól harmonizál a számomra kedves barnával. – mondja Bartók.
– Hogy? – felocsúdva Kodály – ja, persze, szerintem is. Bocsánat kicsit elgondolkodtam megint.
– Látjuk tanár úr! – legyint Emma.
– A festészet olyan, mint a zene. – gondolkodik hangosan Kodály. Érdemes elidőzni azon a kecses ecsethajlításokon. Harmonikus ívek alkotják az egészet.
– Úgy látom ma festészet óra lett! – viccelődik Emma.
Bartók visszaül Kodály elé a székbe. Végig dörzsöli arcán a kezeit, olyan masszázs képen, látszik komoly mondanivalója van.
– Mond csak Zoli, mi jár a fejedben? Mondd el, lehet még én is hozzá tudok tenni valamit és így végre pontot tehetünk a terveid végére.
Emma csendben leül a zongoraszékre és kíváncsian figyel.
Kodály halkan maga elé mondva elkezd beszélni.
– Meg vagyok győződve arról, hogy az emberiség boldogabb lenne, ha meg tanul zenélni, és aki hozzájárul ennek fejlesztéséért, az nem élt hiába! A zene mindenkié!
– Igaz! – feleli Emma.
– Mit használnak a legszebb tantervek, – folytatja Kodály – a legbölcsebb irányelvek, ha senki nincs, aki szívvel és meggyőződéssel megvalósítsa.
Bartók a székben hátradől, fején összekulcsolja kezeit és elismerően bólint.
– A lelket nem lehet adminisztratív úton formálni. – elmélkedik tovább Kodály. Sokkal könnyebb a szépség és a tudás által formált lelket adminisztrálni.
– Isten bizony igazad van Zoli! – emeli magasba kezeit Bartók. Neked küldetésed van! Ez már bizonyosan látszik! De… mégis hogyan indulnál el?
– Tudod Béla, a zenei visszamaradottság okát az alábbiakban látom: – óvodai zenei nevelés elhanyagoltsága, iskolai intézmények elhanyagoltsága és a legfontosabb talán a hivatalos zenészek miatti érdektelenség. Nekünk az akadémián nagyon fontos lenne a tiszta magyar zenét tanítani. Mint ősforrást mely lelkünk kapujából fakad. Ahogy az írás-olvasásnak, úgy a kottaolvasásnak is közkincsé kell válnia, és erre kell alapulnia minden más zenei ismeretnek.
– Egy nóta jutott eszembe – vág közbe Bartók. Azt hiszem Nagyszalontán gyűjtöttük:
„ Nem úgy van mán, mint volt rég, Beborult a magyar ég,
Nem is fordul már végre, Nap a bús magyar égre! „
Miközben folyik a beszélgetés az idézett nóta dallamát Emma zongorán próbálgatja.
– De mégis kellene valami könnyű módszer a gyermekek számára. Talán valami játékos dolog. – gondolkodik Bartók.
– Igen, így van! Pont ezt magyaráztam neked idejövet. Talán a legjobb Curwent kézjegyei lennének a leghatékonyabbak. A jelek utalnak a hangok szerepére. A dó, a mi és a szó stabil megjelenésű, míg a fá és a ti rendre a mi-re mutat. A ré a dó-ra, a lá a szó-ra való lépésre utal. A kézjeleket – közben mutatja – felfelé és lefelé mozgással bővítve, hogy a gyerekek is lássák, hogy merre mozog a dallam. Így a test előtt kellene képezni, az alsó dó-t a derék, a lá-t már itt szemmagasságban. A jelek közötti térbeli távolság megfelel a hangköz méretének.
– Nagyszerű! De, az ütemezés? – kérdi érdeklődve Bartók.
Kodály felpattan a székéből és hevesen magyaráz.
– Levegőbe rajzolt formákkal. Például a hármas ütemet háromszög – levegőben rajzol – a négyeset egy négyzet mutatásával.
– Hát ez lenyűgöző! – bólint Bartók. Kedves kollégám és barátom, a végén még híres leszel! A pontos kidolgozásban szívesen lennék a segítségedre. Felhasználhatnánk a gyűjtéseinket.
– Pont ezt gondoltam! – lelkesedve Kodály. Ez jár éjjel és nappal a fejemben.
Kodály az ablakhoz megy, majd hirtelen Emmához fordul.
– Ne haragudjon asszonyom, hogy a mai óra elmaradt, ígérem pótoljuk.
Emma a zongorához fordul, és halkan játszani kezd. Közben kedvesen mondja.
– Tanultam én ma eleget! Még egyszer maga híres lesz! Olyan híres zenepedagógus, hogy az egész világ megismeri elveit és módszerét!
– Párizstól Bostonig! Az biztos! – vágja rá Bartók, közben veszi a kabátját. Olyan híres leszel kedves kollégám, hogy még lehet Japán is átveszi az elméletedet!
Emma hírtelen abbahagyja a játékot, felugrik a zongora elől. Kodály is veszi a kabátját.
– Kikísérem magukat. Köszönöm a mai délutánt. Aztán szerda délután is várom Kodály tanár úr, még mielőtt elmegy itt nekem Japánba! – mosolyog Emma.
Bartók a kalapja alatt félhangosan az ajtóból visszaszól. – Először talán meg kellene nősülnie Zolinak!

Emma asszony lesütött szemmel int a két távozó alak után. Az ajtó finoman becsukódik. Az eső ismét a ballonkabátokra csöppen halk puffanással. A vizes bokrok könyörtelen prést alkotnak a szűk járda szélein. A félhomályban újra mutogató kezek látszódnak. Ki tudja mi megint a téma. Lehet Japán!


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: