Inter Japán Magazin – Habarics Szintia: Hitomi története

2013. október 7. hétfő
Írta:

Még mindig odakint ül?-kérdezte anyám.
A fejemet a terasz felé fordítottam,ahol egy kislány ült.Egy apró,kicsit és törékeny lány.A csillagokat nézte.Hosszú derékig érő ébenfekete haját az esti szellő fujdogálta.
-Igen még mindig kint van!-válaszoltam kissé unottan.
Anyám nem szólt többet,túlságosan lefoglalták a saját dolgai.Némán néztem még pár pillanatig, majd a kezemben lévő forrócsokival felmentem az emeletre és lehoztam egy plédet.
Kiléptem az üvegajtón és a lány hátára terítettem.
-Meg fogsz fázni!
Éppen, hogy csak felnézett rám.Nem tünt meglepettnek.Mióta nálunk van nem igazán mutatja ki az érzéseit csak bámul maga elé és töpreng a múlton…bizonyára.Senki sem tudhatja biztosan mire is gondolhat, hiszen amióta belépett az ajtónkon egy szót sem szólt.
Mindig csak édesanyám felé mutatott érdeklődést.Már ha azt annak lehet nevezni,hogy képes volt órákon át figyelni őt.Hiába próbáltam én vagy édesapám beszélni vele egyszerűen nem ment.
Leültem mellé és odaadtam neki a forrócsokit is.
-Hitomi!Hallgass meg kérlek!
-Tudom,hogy figyel rám.Mindig mindenkirre figyel, még ha nem is mondja.De nem azért nem válaszol soha mert nem ért meg minket.Természetesen nem voltak nyelvi gondjaink. Hitomi a nagybácsikám lánya.A bácsikám-és egyben édesanyám öccse- kint élt Japánban.Ott telepedett le,ott alapított családot,tehát Hitomiban japán és magyar vér egyaránt folyik.Ő a tíz éves unokahugom Szűcs Hitomi. A bácsikám vezetélneve Szűcs.Szerette volna ha a félvér lánya kötődjön ehhez a hazájához is.
Édesanyámék már gyerekkorukban nagyon szerették a japán kultúrát,ezért is mentek az egyetemen Japán-szakra.Az iskola elvégzése után nemsokkal kiutaztak.Édesanyám másfél év múlva hazajött,de a bácsikám ott maradt.Azt mondta,hogy azért marad mert szeretne elszakadni az itthoni közösségből egy kicsit.Nem akart sokáig kint maradni,de megismerkedett egy
nővel, Ayasaka Sayuri-val.Hitomi édesanyjával.Ezekután eldöntötte,hogy végleg kint marad. Nemsokkal később elvette Sayuri-t és a gyerekáldás sem váratott magára sokat. Megszületett Hikari,Hitomi nővére,majd 4 évvel később maga Hitomi is.
Édesanyámék éveken át folyamatosan tartották a kapcsolatot,egészen a három hónappal ezelőtti katasztrófáig.Akkor hallottunk róla utoljára.
-Tudom milyen nehéz lehet.Elvesztettél mindenkit aki fontos volt számodram és most ez a helyzet is új neked.Nem kérem,hogy egyszerűen felejts el mindent csak azt,hogy próbálj meg beszélni róla és…
-A nővérem…
Hirtelen ránéztem.Ekkor szólalt meg először hosszú hetek óta.Hangja szinte csengett az éjszakában.
-Hogy…hogy micsoda?A nővéred?
Hitomi jobb kezével felmutatott a csillagos égre. Szememmel követtem a mozdulatot.
-Hasonlítasz a nővéremre.
-Miért?-értetlenül álltam a dolog előtt.
-Éppen olyan gyönyörű és erős vagy mint ő. Hikari folyton az eget bámulta,ha gondolkozott valamin.Te is ezt csinálod ugye, Odett?-fordult felém.
Teljesen meglepett ezzel a kijelentésével.Nem tudtam,hogy ennyire kiismert .
-Igen…többnyire.
-Nagyon szerettem őt,ahogyan apát és anyát is.
Hitomi a forrócsokira nézett majd egy nagyot kortyolt belőle.
Nem bírtam tovább.Tudtam,hogy még korai megkérdezni,felszakítani a sebeket,de tudni akartam.
-Hitomi!Szeretnék kérdezni tőled valamit!
Érdeklődő szemekkel nézett rám.
-Tudni szeretném mi történt azon a napon!Mi történt veled?Veletek? A bácsikámmal?
Egy pillanatra megfagyott a levegő közöttünk.Azt hittem nem fog válaszolni rá,de tévedtem.Hitomi ajkain mintha egy szomorú mosoly futott volna végig.Tudtam,hogy nem lett volna szabad megkérdeznem,de tudnom kell!Édesanyámnak joga van tudni mi történt az öccsével!Épp eleget szenvedett már emiatt.
Hitomi maga elé meredve bámult a semmibeúgy kezdett el mesélni.
-Aznap…aznap anya és apa elmentek otthonról.A nővérem és én maradtunk otthon. Hikari takaritott én pedig az egyik kedvenc mesekönyvemet olvastam amit apától kaptam, hogy fejlesszem a magyar szókincsemet. De így is gyerek koromtól kezdve tanultam magyart és japán egyaránt.Apa magyarul,anya pedig japánul beszélt hozzám. Visszagondolva túl
csendes volt az a nap. Azt hiszem ezt nevezik vihar előtti csendnek.Először csak kisebb rengéseket éreztünk,de mivel Japánban már megszokott dolog így nem foglalkoztunk vele.Ostobák voltunk!Olyan ostobák voltunk!Aztán minden olyan gyorsan történt.A csillár elkezdtett rezegni,a képek a falon pedig leestek és széttörtek.
Majd minden elcsendesedett.Bekapcsoltam a Tv-t,hogy megtudjam mi folyik itt.Épp tudósítottak,de nem hallottam semmit belőle.Az emberek fel alá rohangásztak a háttérben és voltak sérültek is közöttük.És akkor berohant értem a nővérem.Egyből tudtam,hogy nagy baj van.Mgragadta a kezem és csak annyit mondott hogy “Fuss!”.Átrohantunk az előszobán,át az üvegszilánkok között és akkor újra elkezdődött.A föld még vadabbul dühöngött a lábunk alatt.Mostmár nemcsak a falról potyogtak le a dolgok hanem maga a fal is elkezdett darabokban hullani lefelé.Nagyon féltem.Hikari nem mutatott félelmet, magabiztosan vezettett át a törmelékeken.De valójában nagyon is félt…keze csillapíthatatlanul remegett.Kirohantunk az ajtón.Ami elénk tárult szörnyű volt.Az emberek fejvesztve rohangáltak az utcán.Még csak most értettem meg a TV-ben látottakat.Sebesültek mindenhol.Voltak akik imádkozni kezdtek és voltak olyanok akik másokon gázoltak át.Egy ilyen meber szakított szét minket a nővéremmel.A dulakodásban elengedtük egymás kezét és a tömeg mindkettőnket más irányba sodort.Nem birtam tovább.Elegem volt!”Hiszen nemrég még együtt nevettünk!Minden olyan jó volt!Most meg a pokolba kerültem…”Ez járt az eszemben.Elkezdtem sírni.Az tömeg majdnem halálra taposott.Elestem nem volt senki aki segített volna nekem.Senki.A földön ülve áttapostak rajtam az emberek.Rájöttem,hogy itt és most nem fog senki segíteni nekem,ezért talpraálltam és ordítani kezdtem a nővérem nevét,de a hangzavarban esélye sem volt,hogy meghallja.Közben a földrengés csak egyre erősödött és a házak is sorban adták meg magukat.Falaik ledöltek egyenesen az emberekre.Láttam ahogyan a törmelék maga alá taszítja az embereket.Iszonyatos volt!
Hitomi pár másodperces szünetet tartott,próbálta feldolgozni az emlékeit,majd folytatta.
-Aztán valaki megragadta a vállam.Anya volt az.Szakadt ruhályát vér áztatta,karját és egész testét zúzódások borították.Zokogott.Egy hirtelen mozdulattal megölelt.Azt kérdezte tőlem,hogy hol van Hikari,de nem tudtam a választ,csupán csak annyit tudtam mondani,hogy “Nem tudom”.Aztán megkérdeztem,hogy hol van apa.Azt hittem Hikarit kersei,de amikor láttam anya arcát már tudtam hogy ő akkor már…nem él.Nem fecséreltük tovább az időt addig kellett cselekednünk míg volt esély rá.Elindultunk megkeresni Hikarit.Anyám véres,remegő kezébe kapaszkodva törölgettem az arcomról a könnyeket,miközben anya áttört a tömegen. És akkor megpillantottam Hikarit.Ott állt a rohanó tömeg közepén.Anya is észrevette.Mikor elindultunk érte,hallottam,hogy ismét leomlani készül egy fal…egyenesen a hátunk mögött.Az utolsó emlékem az,hogy anya felém veti magát.
Mikor felébredtem a kórházban azt mondták, anya a saját testével védett meg.Engem viszonylag hamar kiszedtek a törmelékek alól de rajta már nem tudtak segíteni.Később megtudtam,hogy apa halálát is egy leomló fal okozta és hogy a nővéremet eltüntnek nyilvánították.Én megusztam egy agyrászkódással és egy kificamodott bokával. Ezután nem sokkal érdesanyád jött értem,hogy elhozzon onnan.
Csend…Hitomi története szíven ütött.Sziven ütött,hogy néha tényleg nem tudunk dolgokat elkerülni hiába szeretnénk. A láyn rámnézett és azt mondta:
-A nővérem mindig azt mondta,hogy bármi is történjék legyek erős és minden jobbra fordul.Ezért nem is sírok soha.Csak bámulom szótlanul az eget,ahogy a nővérem is tette és várom,hogy egy nap visszatérjen,mert tudom,hogy nem halt meg!
Elmosolyodott.Közelebb mentem és hosszan megöleltem.Elhaló hangon csak annyit mondtam:
-Légy erős Hitomi!Tudd,hogy nem vagy egyedül!Mi itt vagyunk neked…örökre…

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...