Inter Japán Díj pályázat III. díj: Kiss Balázs: Kojiro

2013. szeptember 9. hétfő
Írta:

Inter Japán pályázat III. díj

Naplóbejegyzés, 1973. szeptember

Az őszi nap aranyos fénnyel ragyogott a Balaton felett. Éppen levest főztem a nyárikonyhában, a rádió duruzsolt, Bence, az öreg vizsla pedig a küszöbön szunyókált. Ekkor akadt meg a szemem az asztalon fekvő Landwirtschaftliches Wochenblatt című mezőgazdasági folyóirat hírén, mely szűkszavúan csak ennyit közölt: „Szívinfarktus következtében, az amerikai Utah állambeli logani otthonában elhunyt a szubtrópusi gabonatermesztés neves szakértője, a japán T. Kojiro professzor.”
Lehalkítottam a rádiót, és meredtem bámultam az ablakon át a ragyogó tóra.
Emlékeim 1937-be repítettek vissza. Ekkor a Magyaróvári Gazdasági Akadémia harmadéves hallgatójaként az a megtiszteltetés ért, hogy két szemesztert a nagyhírű német Hohenheim gazdasági akadémián tölthettem el. Az óvári képzővel egyidős intézetet még I. Vilmos alapította királyi birtokán, azóta a csodálatos kastélyban berendezett tantermekből a német agrárértelmiség színe-java került ki, és számos külföldről érkező diák is hallgatott ott néhány szemesztert.
Édesapám egykoron ugyancsak az óvári gazdászok táborát gyarapította, így az 1921-es Nyugat-magyarországi felkelések idején Felsőőr környékén harcolt a zömmel akadémikusokból álló alakulatával Taby Árpád főhadnagy parancsnoksága alatt. Ezután felhagyott a gazdálkodással és a katonatiszti pályát választotta. Ekkor döntötte el azt is, hogy fiait az általa leginkább becsült két dolog: a föld és a kard felé fordítja. Így lett belőlem is mezőgazdász hallgató, míg Sándor öcsém kőszegi és soproni cőgerévei után éppen azon a nyáron vonult be a nagynevű Ludovika Akadémiára, mint elsőéves tisztjelölt. Ahogy öcsém is elboldogult a gazdaságban is, legalább annyira, hogy az állatoknak gondját tudta viselni, és ismert minden fűt, fát, virágot, úgy nekem is illett jól bánnom a karddal és a puskával. Bár a lövésztudományommal sem kellett szégyenkeznem, kardvívásban kifejezetten szép eredményeket értem el az akadémia ifjúsági körének sportversenyein.
Így történt, hogy már ottani tartózkodásom első hetében ellátogattam az iskola vívótermébe, ahol a vívómester, egy nyugalmazott lovassági százados örömmel fogadott a gyakorláson. Itt találkoztam először Kojiróval. Ketten voltunk külföldiek, hát egy párba kerültünk. Bár az első alkalommal csak leckéztünk, már néhány mozdulat után láttam, hogy képzett vívóval állok szemben, és mint utólag elmondta, ő is becsülő szemmel nézte mozdulataimat. A gyakorlás végén, amikor rendesen is be tudtunk mutatkozni egymásnak, felragyogott a mindi mosolygós sötét, mandulavágású szeme, majd így szólt:
– Ó, te magyar vagy? Akkor már értem, hogy miért vívsz ilyen jól! – mondta, majd a magyar olimpikonokról áradozott, akik az előző évi olimpián tíz aranyérmet is elhódítottak, ebből hármat vívásban. Kívülről sorolta Berczelly, Rajcsány, Rajczy, Kovács Pál és Kabos Endre neveit. Elek Ilonát is dicsérte, Gerevich Aladárról pedig mint igazi példaképéről beszélt. Hamar kiderült, hogy jóval többet tud róla, mint jómagam.
Ettől a naptól fogva barátok lettünk, és nem csak az előadások idejét és a kardvívó órákat töltöttük közösen, hanem szinte minden szabadidőnket.
Elmondta, hogy a Japán Birodalom a kínai-japán háború gyors befejeződésével számol, és középtávú tervei közt a kontinentális területetek mezőgazdasági termelésének modernizációját is céljául tűzte ki. Kojiro például a Santung tartománybeli dohány és gabonaföldek hatékonyabb megművelésére kellett, hogy javaslatot tegyen egyéves hohenheimi tartózkodása után. Ennek igyekezett is eleget tenni, becsülettel tanult, szabadideje jelentős részét a könyvtárban és a vívóteremben töltötte.
Hamar kiderült, hogy az itteni egyetemi csapatban sem találok igazán komoly kihívóra, egyedül japán barátom tudott csak komolyan megizzasztani. Váratlan ütemű támadása szokatlanok voltak, és így sokszor az az előnyöm is elolvadt, hogy csaknem egy fejjel magasabb voltam barátomnál, így a karom és a fegyvertávom is hosszabb volt, mint az övé.
Kojiro rajongott a vívásért, órákat tudott mesélni az ősi szamurájokról és harcmodorukról. Igyekezett a busidó filozófiája szerint élni, és rengeteget tudott a japán szálfegyverekről, mint a katana, a wakizashi, a kodachi, a nodachi, a zanbato, a ninja-to vagy a tanto. A hálóteremben az összes magyar könyvemet átlapozta, és roppant érdeklődést tanúsított azon képek iránt, melyen vitéz elődeink szablyát, vagy egyéb fegyvert is viseltek. Ha a könyvtárban elkalandozott a figyelme az öntözéses gazdálkodás módszereiről, annak is kizárólag valami szép régi fegyver képe lehetett az oka.
Ha nem a tananyagról vagy a vívásról volt szó, akkor az otthonunkról beszéltünk. Az ősz végére mindent tudtunk már egymás családjáról, barátairól, iskolatársairól. Ilyenkor nagy sétákat tettünk az egyetem gyönyörű parkjában. Sokszor jártuk körbe a gőzserfőzőt, a magvizsgáló állomást, a technológiai intézetet vagy a haltenyésztő telepet. A vízparton vagy a parkban sokszor csak némán ültünk egymás mellett egy padon vagy a frissen nyírt pázsiton, ilyenkor tudtam, hogy Kojiro egy Megumi nevű lánynál jár gondolatban, míg engem a kőszegi Sáncárok utca egyik ablaka alá vitt a képzeletem, ahonnan délutánonként egy Emma nevű gimnazista kisasszony szokott ábrándos tekintettel kitekintgetni. Havonta egyszer vasárnaponként Stuttgartba utaztunk néhány diáktársunk társaságában.
Lassan elérkezett a téli vakáció is. Úgy volt, hogy Kojiro németországi utazásokkal tölti el az ünnepeket, de végül sikerült rábeszélnem, hogy inkább tartson velem Magyarországra. Mire
megérkeztünk otthonunkba, vastag hólepel borította egész Vas vármegyét. Otthon terített asztalnál várt minket édesapám és kishúgom, aki a soproni Orsolyita Kollégium növendéke volt. Apám mosolygó kék szemével barátságosan tekintett barátomra, aki okos válaszokkal felelt meg az öreg katona kérdéseire. Másnap öcsém is hazaért, elsőéves létére olyan hetyke ábrázattal, mintha már legalábbis a kormányzó szárnysegédje lett volna, és bár először idegenkedve tekintett Kojiróra, hamarosan ők is összebarátkoztak.
Húgom szívét akkor nyerte el igazán Kojiro, amikor a kőszegi temetőben édesanyám sírjánál gyújtottunk gyertyát. Egy kis selyemből készült virágot tett a sírra, melyet eredetileg a karácsonyfára szánt volna ajándéknak, és kegyelettel hajtotta meg magát anyám keresztje előtt. Pityergő húgocskám ekkor megölelte, és bár elsőre megrezzent a fiú, ösztönnel érezte, hogy itt nincs semmi szégyellni való, húgom a testvér ölelésével bújt hozzá. Apám szeme is mintha elhomályosult volna egy pillanatra, és vállukra tette karjait. Sándor is, én is közelebb húzódtunk, így mormoltuk el a Miatyánkot. A megrendült fiú egy könnycseppel a szeme sarkában hallgatta végig az ismeretlen szavakat, melyeket a szívével mégis értett. Onnantól
mindenki a család tagjának tekintette. Szenteste mindenki részére volt valami apró ajándéka, és mi is készültünk számára néhány kedves meglepetéssel.
A szünidőben bejártuk a fél vármegyét, korcsolyáztunk, szánkáztunk, célba lőttünk és persze körmérkőzéseket vívtunk egymással. Minden második nap kimentünk édesanyám sírjához is. Amikor a barátom megtudta, hogy ugyanabban a temetőben van eltemetve az 1908-as londoni olimpia ezüstérmes kardvívója, Zulawszky Béla őrnagy is, aki csak a döntőben
kapott ki a szintén magyar Fuchs Jenőtől, majd hősi halát halt Boszniában, teljesen fellelkesült, és a sírjára helyezte azt az apró ólomból készült szamuráj figurát, melyet mindig magánál hordott. Amikor elmeséltem ezt édesapámnak, ő egy egyszerű csontnyelű kést vett elő, melynek pengéje az első világháborút járt szuronyából készült. Kojirónak adta, aki alig akarta
elfogadni az ajándékot, de amikor apám a laktanyai tónusban vágta el a vitát, csak hálás szemmel nézett rá. Később Hohenheimben valóságos kis oltárt emelt a kés számára.
Újév után először az öcsém köszönt el tőlünk, majd mi is vonatra szálltunk. Hosszan integettünk apám és a húgom után a kocsiajtóból.
A második szemeszter gyorsan elrepült. Sokat vívtunk, kirándultunk és szinte testvérekként tekintettünk egymásra. Majd eljött a búcsú ideje. Először én hagytam el az alma mater épületét. Barátom egészen Stuttgartig elkísért. Alig beszéltünk, és az utolsó ölelésnél csak félmondatokat dünnyögtünk egymásnak a mielőbbi viszontlátásról. Soha nem láttam többé.
A történelem nem volt kíméletes hozzánk. Apám pár hónappal később meghalt. Én Szegedre kerültem, ahol a Ferenc József Tudományegyetem növénytani tanszékén kaptam állást. Ekkor még kaptam pár levelet Kojirótól, aki remek eredményeket ért el hazájában. Aztán jött a második világháború. Sándor öcsém mint fiatal századparancsnok elesett az 1943. januári szcsucsjei áttörésnél. Teste még ma is valahol orosz földben porlad, zubbonya zsebében azzal a kis porcelán pipával, amit Kojiro küldött neki Németországból. Mint tartalékos tiszt én is bevonultam, fogságba estem, majd 1947-ig orosz hadifogságban éltem. Utána sem sok babér termett a számomra. A kommunisták kuláknak és reakciósnak, a régi rendszer
kiszolgálójának tekintettek. Tudományos karrierről szó sem lehetett, csupán termelőszövetekben dolgoztam. Aztán az elvtársak is rájöttek arra, hogy a gép is és a föld is többet és jobban termel, ha szakértő kezek irányítják, gondozzák. Miután a politika nem érdekelt, lassan mégis haladtam előre a munkámmal, míg végül a keszthelyi agráregyetemen kaptam állást.
Most a tavat nézem, amin a nap pontosan úgy szórja szét vérvörös sugarait, mint a Kojiro bőröndjére ragasztott papírlobogón. Látom magam előtt barátom vidám, okos, eltökélt arcát, és arra gondolok, hogy vajon egy nyugodtabb történelmi korban, egy békés évszázadban miként alakulhatott volna az életünk. Amikor pedig érte imádkozom, fohászom egyben a jövő nemzedékekért is szól. A mi történetünk a bizonyítéka annak, hogy az igaz barát mindig ott él a másik szívében, mert a szeretet, a tisztelet és a megbecsülés határtalan és kortalan. Remélem, hogy a jövő generációknak megadatik, hogy barátságaik fonalit ne szakítsa el politika, ágyúdörgés és elnyomás!

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...