Inter Japán Díj: M. Lamos Krisztina: Katsumi

2013. szeptember 19. csütörtök
Írta:

Több mint öt éve, hogy itt járt. Lépései lelassulnak, mintha csak nem ismerné az utat. Nem ismeri, így igaz. A cseresznyefák akkor virágoztak, elmúlt a tél, ezerszámra bontották rózsaszín szirmaikat, bíbor bibéik közt méhek hadserege döngött, dünnyögött, illatpalástjuk az ösvényre borult. A fény az útra áradt, közvetlenül a lábai elé, erős és friss volt, a fák lombjai még nem szűrték át, tavaszi ébredés volt, és nem lázas őszelő, mint most. Minden más, mégis ugyanolyan. Ez a kettősség és az ellentmondás lenyűgözi, le is csillapítja. Még legalább kétezer méter, hogy a barlanghoz érjen, táskáját a derekához szorítja, menet közben megigazítja benne a füstölőt és a mécseseket. Nem áll meg. Nem akar több időt vesztegetni. A hegy előtte
magasodik, hósapkáját méltósággal hordja, pont ugyanúgy, mint akkor, mint mindig, mint örökké. Várja őt. Szájában furcsa ízt érez, csak annyi időre áll meg, hogy lecsavarja vállán lógó
kulacsának tetejét és iszik pár korty vizet. A kulacs külső borítása szarvasbőrből készült, tisztított bőr, érintése akár a selyem, ez eszébe juttatja őt. Már nem küzd az emlékek ellen. A férfi bőrének tapintását az ujjbegyei megőrizték, emlékezetként őrzik, selymes bőre volt, nem illett a neméhez, korához, bársonyos volt a derekán, a hátán, valahányszor átölelte megilletődött tőle. Megáll. Iszik.
A víz hűvös maradt, nem úgy, mint amikor a húgát itatta az utolsó kortyokkal abból az átforrósodott műanyagpalackból, amit a törmelékek közt talált. Nem felejti el kishúga tekintetét. Amikor megtalálta őt, a kislány már húsz órája feküdt a rázuhant padló alatt. Könnyített beton volt, nem zúzta porrá a csontokat, nem ölt azonnal. A kislány tudta, hogy meg fog halni. Biztos, higgadt tudással tudta, józan beletörődéssel, azóta is csak az bántja őt, hogy ezt nem ismerte fel, hogy megpróbálta vigasztalni, hitegetni, ezzel is megrabolva a drága időt. Mondhatott volna értékes szavakata felesleges üres mondatok helyett. Várták a mentőket, mesélhetett volna neki. Amikor megérkezett a katasztrófa túlélői után kutató csoport, a húga még élt. Aimi akkor veszítette el az eszméletét, amikor leemelték róla a kőtömböt, az orvos utólag azt mondta, ez előfordul, a végtagokba visszatérő vér, a folyadékháztartás hirtelen felborulása azonnali kollapszust okozhat, azt nem mondta, hogy kómát és halált is. Még két napig küzdöttek az életéért, és Aimi a karjában halt meg az intenzív osztályon, már nem tért magához, és a doktorok mind azt mondták, jobb neki így, a súlyos belső sérülések miatt. Azóta sem tudja elfogadni. Hogy jobb lehet így. Azon az estén elveszítette a szüleit, a testvérét, és a férfit, akit szeretett. A testüket soha nem találták meg, temetnie csak a húgát kellett. A kislány egyedül feküdt a sokáig jelöletlen hideg sírban. Még nem volt nyár, hűvösek voltak a hajnalok, és ő éjszakánként arra riadt fel, hogy biztosan fázik, és indult volna a temetőbe, kivinni neki a kis mackós plédjét, amit annyira szeretett. De a takaró sem maradt meg, a földrengés és a szökőár elvitte azt is, vagy a romok voltak azok, amik maguk alá temették, szorosan bezárt a föld mindent a gyomrába, mintha csak megemésztené. A természet falánk. Elvette mindenét. Egy kora májusi reggelen történt, hogy nem bírta tovább. Már újra járt egyetemre, újra kezdte az edzéseket is, de értelmetlennek látszott minden. A csoporttársai körbevették, vigasztalták egy darabig, de két hónap múltán már nem volt mit mondaniuk. Egyedül az övé volt, övé maradt a veszteség, mint egyetlen tulajdona. Húsz évesen ez kevés. Nagyon kevés, és egyszerre túl sok ahhoz, hogy elviselje. Gazdaságtan óra előtt döntötte el. A nagy előadóterembe már nem ment be. Nem vitt magával mást, mint a hátizsákját, az ösztöndíja maradékából megvette a vonatjegyet, a szerelvény pár perc múlva indult, a peront azonnal megtalálta, és jelnek tekintette mindezt. Fujisan már várja őt. Alig három óra
múlva leszállt az állomáson, és elindult az ösvényen a hegy felé. Nem gondolt másra, mint arra, hogy nemsokára együtt lehet azokkal, akiket szeretett. A legendák alapján ismerte, hogy hol vannak a barlangok, arra gondolt, bármelyik jó lesz. A jégbarlangok otthont adnak majd a testének, és álomba ringatják a lelkét. Ment előre, az út hosszabb volt, mint számított rá, akkor vizet sem hozott magával, a nap már magasan tűzte sugarait az ég kékjébe, egy felhő sem volt sehol, és minden az életről beszélt. Lehajtott fejjel ment, már nem akart látni. Az ösvény végén egy fenyves erdőhöz ért, az út még szűkebbé vált, a levegő egyre hűvösebb lett. Táblák jelezték, hogy hamarosan odaér, táblákra írt üzenetek kérték azt is, hogy ne tegye meg, amit tenni készül. Késő. Dédapja szavai visszhangzottak a szívében, az ősi törvény. „Egy szamurájnak teher és áldatlan harc a létezés, de a halál könnyű, mint a pille.” Későre járt. A
második barlangot választotta, nem akarta a legelsőt, ne találják meg túl gyorsan. Sötétedett. A bejáratnál egy boglárkacserjét döngtek körül a méhek, éppen bontogatta a szirmát, nem zavarta meg a szorgos rovarokat, oldalazva lépett be a félhomályba. Felkapcsolta a telefonján a vakut, hogy lásson, a vékony kék fénysáv utat tört előtte. Méterről méterre hidegebb lett. Felfelé fordította a készüléket, a barlang mennyezetéről hosszú jégcsapok lógtak lefelé, a talaj a lába alatt egyre csúszósabbá vált, majdnem elesett. Még két- három lépést tett befelé, és a földre kucorodott, a táskájából kivette a kardigánját, leterítette, arra ült le. Hátát nekivetette a sziklafalnak, lélegzete apró felhőkké állt össze, kikapcsolta a telefont és behunyta a szemét. Talán elaludt. Arra már nem emlékszik, hogyan történt, csak a meleg érintésre a homlokán, és hogy valaki a nevén szólítja, erre ébred. Arra emlékszik, hogy kinyitja a szemét, de nem lát senkit, valaki mégis mellette áll, fölé hajol és beszél hozzá. A hang férfié volt, vagy csak úgy hiszi, a határozottsága miatt, nem tudja, utólag már nem tudta felidézni. A valaki többször is a nevén szólította, és arra kérte keljen fel, engedje, hogy segítsen neki felkelni. Nem akar, mondta, ő nem akar már semmit. És idézte a mondatot, kimondta hangosan is: „Áldatlan harc és nehéz teher a létezés, de a katonának a halál könnyű, mint a pille.” A hang megkérdezte: „Mégis miféle harcról beszél? Mi az, amiért megharcolt már életében? És hogy meri magát egyáltalán katonának nevezni? Ez a mondat nem az övé, nincs érvényessége még az élete felett, nincs is joga hozzá, hogy kölcsönvegye!” Nem tette hozzá, nem kellett, a szégyen úgy borította el, mint a forró láva, érezte, hogy ég az arca. A hang nem volt dühös, épp ellenkezőleg, szelíd volt, csendes és valahogy nagyon fáradt, mint az apjáé esténként, amikor hazaérkezett és az ölébe vette. Sírni kezdett. Tenyerébe temette a homlokát, úgy sírt. „Nem maradt senkim. Semmim sincsen. Mindenem odaveszett.” „Van vér az ereidben, lélegzet a mellkasodban. És van neved.” A hang továbbra is nagyon csendes volt, de sokkal határozottabb. „Vissza fogsz jönni ide egy napon, akkor, amikor a neved betöltötte jelentését, amikor megkezdted a küldetésedet, amikor érteni fogod a létezés terhét, és azt, hogy éppen azért a teherért egy szamuráj miért küzd az utolsó áldatlan harcban is. Amikor érteni fogod a mondatot, akkor igen, vissza fogsz ide térni. De most menned kell. Indulj, mielőtt késő lesz!” A hangban erő volt. Ellenállhatatlan. Két tenyerére támaszkodott, felállt a földről. Hallotta, hogy a barlang kijáratáig léptek kísérik. Csak odakint érezte meg, mennyire átfagyott, az arca nedves és hideg, az ujjai lilák, a keze kék, és lába izmai egészen dermedtek, alig tudott járni. Késő délután volt, mire az ösvényre ért, a cseresznyefák levelét bíborszínűre festette a nap. Az első útelágazásnál mellé szegődött egy tarka macska, lehajolt, megsimogatta, a jószág követte őt. Nem vett jegyet, a pénztár már zárva volt, felszállt a vonatra, Tokyo-ig nem jött ellenőr. Az egyetemen egy napért nem kellett magyarázkodnia, a szemeszternek két hét múlva vége volt, a vizsgáit letette sorban, a tőle megszokott jó eredménnyel. Nyáron pedig elkezdett edzeni. A családjáról soha többé nem beszélt senkivel. Az elkövetkező négy évben életét az edzés töltötte ki, az egyesület leigazolta, miután az Ázsia bajnokságon az első háromban végzett, és így az egyetemi kollégiumban maradhatott, tovább kapta az ösztöndíját is. Az olimpiai kvalifikációjáról szóló hírt mérsékelt örömmel fogadta, jogosnak tartotta, megdolgozott érte. A Fujisan jégbarlangjában tett látogatás után akkor sírt először újra, amikor a legnagyobb világversenyen az utolsó mérkőzésen egy ipponnal legyőzte ellenfelét, és felállhatott a dobogó legmagasabb fokára.
Most lassan megy a hegy felé. Vállára visszaakasztja a kulacsot, megsimogatja a szarvasbőrt a palack oldalán. Már nem küzd az emlékek ellen, hagyja, hogy jöjjenek, ami kezdetben fájdalommal töltötte el, most éppen az jelent vigasztalást. A fenyvesben a fák közt árnyak játszanak, a gyerekek jutnak eszébe, akik az edzőteremben fogócskáznak talán éppen most, bemelegítésként, a tanítványai, akiket mind megtanít majd küzdeni, akiket megtanít a könnyek nélküli harcra, és az erőre, hogy felismerjék, ami a vérükben van, az ereikben, és a lélegzetükben, a mellkasukban. Megtanítja őket a méltóságra. A barlanghoz ér. A bejáratnál a boglárkacserje már elvirágzott, mellette egy tüskés, fogazott levelű illatvirág fehér szirmai bomlanak. Édes a levegő íze, ahogy belép, megcsapja a hűvösség, pár lépésnél nem megy tovább. Lehajol, táskájából előveszi a füstölőket és a gyertyát, egyet a szüleiért, egyet a kishúgáért, egyet a férfiért, akit szeretett. Lehajol, le is térdel. Meggyújtja a lángot és körötte a pálcikákat. Nézi a fényt és a benne táncoló füstöt, ahogy összekeverednek, eggyé válnak, nézi percekig. És egyszer csak megérzi. Mintha valaki a háta mögött állna, és a vállára tenné a kezét. Elmosolyodik. Áldatlan harc és nehéz teher lehet a létezés, de ő megharcolja, ez az ősi törvény. És ez minden szamuráj dolga is. A neve pedig Katsumi, azt jelenti győzelem.


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...