You are here

Inter Japán Díj – Balázs Lilla: Mifune és Koibito (Manga regény részlet)

 

Hűvös nyár köszöntött be egész Japánban. A vad szelek hideg fuvallatai orkán erejükkel tépázták meg az erdők fáinak lombkoronáit, s a tomboló vihar kegyetlenül pusztított mezőföldeken. Nagaszaki egyik varázslatos völgyében, azonban az időjárással ellentétben forróság támadt, s a perzselő Nap sugarai tüzes lángnyelvekként lobbantották lángra a vidék erdőségeit. Ez volt a Viharok völgye, ahol nyáron minden esztendőben egy hónapig hőség honolt, míg júliusban és augusztusban szakadatlanul hullott a csapadék. A vidék határain kívül élők soha nem értették az okát, hogy miért lesz ebben az erdőben először kánikula, s azt követően, pedig esőzés. Egyedül a völgyben élő szamurájok ismerték a térség rejtelmes titkait, s annak veszedelmes lakóját, Hüleket a Vihar sárkányt. Hülek a távoli Európa szívéből, azaz magyar földről származott, s ottani erdeje a Hűvösvölgy volt, míg Japánban a Viharok völgye szolgált számára birodalomként. Szülőhazájában is nagy híre volt a félelmetes sárkánynak, s túlvilági erejével képes volt irányítani az időjárást. Aranysárga szemének lángjával villámokat szórt az erdőkben élő, védtelen állatokra, hatalmas, kifeszített bőrszárnyai segítségével hurrikánt keltett, s tüskés farkának heves csapkodásaival mennydörgés hangját tudta hallatni az ég boltozatán, amely tűzokádásának füstjétől éjfeketére változott, akár a pokol legmélyebb és legsötétebb bugyra. Számos követője akadt Hüleknek, mind Magyarországon, mind Japánban. Az alvilági démonok megszámlálhatatlan létszámú seregét maga köré gyűjtötte, hogy egy nap átvegye az uralmat a két ország, s az egész világ fölött. Ám, mindkét ország népének tagjai közül voltak, akik ellenálltak a pokolbéli sárkánynak, de mind ez idáig egyszer sem sikerült megtörniük a hatalmát, hogy véget vessenek gonosz uralmának. Elsősorban ketten kovácsolták egybe és tartották fent a testvéri szövetséget a két ország választott harcosai között. A magyarok földjén egy Rábaközi táltos, a legendás Vérbölcs és Japánban pedig egy hős saulin, a harcos természetű Ashoo irányította lovagjait, s mindazokat, akik a sárkány és csatlósai ellen harcoltak. Vérbölcs mellett a többi táltos és a magyar hiedelemvilág fátyola mögött rejtőzködő különleges lények álltak, Ashoo oldalán meg annak hűséges szamuráj lovagjai és a Távol-Kelet hírhedt alakjai szolgáltak. Hosszú esztendők óta készültek szembe szállni Hülek démoni seregével, s végül úgy döntöttek, hogy Japánból indítják meg az első támadást, hogy a Vihar sárkányt váratlan, meglepetésszerű hátbatámadás érje. A saulin harcosai közt, azonban volt egy fiatal szamuráj, aki még nem sokat harcolt, s igencsak tapasztalatlan volt a harcművészet terén. Mifune volt a neve, s a nagymester őt választotta ki első lovagjának, hogy vele megindíthassa a szamurájok seregét Európa felé. Ashoo határozott és megkérdőjelezhetetlen szándéka abból fakadt, hogy amikor Hülek az ellene szított felkelések következtében bosszúból megtizedelte a völgyben élő szamurájokat, akkor a bölcs saulin elhatározta, hogy olyan férfit választ övéi közül a sárkány legyőzésére, aki biztosan sikerrel jár. Mifunéra esett a választása, mivel ő volt mindközül a legbátrabb, a legerősebb, a legelszántabb és a legtisztább szívű férfiú. A saulin egyedül benne látott reményt, hogy felvegyék a küzdelmet Hülekkel szemben.
Egy derűs reggelen Ashoo szokásos kiképzést tartott a völgy szélén épült pagodában, ahol harcedzett szamurájok állottak készen, hogy megütközzenek a sárkánnyal és szövetségeseivel. Az épület kívülről szépen megmunkált márványból készült, ami fényes drágakövekkel volt ékesítve. A tetőn egy jókora bronzvörös sárkány szobor tündökölt, ugyanis ez jelentette számukra az ősi védelmet. Japánnak is voltak sárkányai, amelyek közül néhányan a jó oldalon harcoltak a földjükre betolakodott Vihar sárkánnyal. A pagoda belsejében egy titkos szentély és a lovagoknak készített edzőterem volt található, amelyben jelenleg is gyakorlatozás zajlott. Odakint pusztító hőség égette az avart, s elviselhetetlen volt a tikkasztó aszály méretű szárazság. A mindent túlélő japán szamurájok ennek ellenére nem merültek ki az őket felkészítő, kardforgató, harcművészeti oktatásban, s Ashoo elégedetten figyelte katonáit, látván, hogy nem fognak egykönnyen elesni a rájuk váró véres csatában. Kendó harcot vívtak egymással, mivel a saulin minden egyes napját ezzel kezdte. Délelőtt következett a kudó, délben az aikidó, délután az dodzsó és este pedig a nindzsucu. A harci előkészületekre szánt, értékes percekben a fáradhatatlan szamurájok már kerek két órája edzettek, hogy tökéletesítsék magukat, s mindannyian a terem falainál ülve, széles négyzetet alkotva várták sorukat, hogy kiállhassanak a csapatok élén álló hadvezérekkel. A helység jobb sarkában ücsörgött Mifune, akit Ashoo első számú lovagjának nevezett ki. A fiatal szamuráj alig volt huszonkét esztendős, s nem szívesen akart elől menetelő lovag lenni. Sőt! Egyáltalán nem volt elragadtatva a saulin ötletétől, hogy ő vezesse bármelyik szakaszt is a seregből, amikor tisztában volt vele, hogy még nem áll készen az igazi harcokra. A kemény kiképzés alól azonban nem bújhatott ki, s amint reá került a sor kénytelen kelletlen felállt ültőhelyéből és a terem közepén várakozó harcossal farkasszemet nézett. A vele szemben álló ellenfél simára csiszolt, hosszú, vastag bambuszbotot szorongatott durva kezei közt, ami törhetetlen volt, mint a nádszál, s kíméletlenül erőset ütött ellenfele testére. Mifune botfegyvere ezzel ellentétben sokkal kisebb volt, s kevésbé volt alkalmas a súlyos sérülést okozó ütésekre. Egy percig merően nézte a feléje közeledő, nála jóval magasabb szamurájt, majd erőt vett magán és bambuszbotjával suhintott egyet. Az erős karlendítés következtében a bambuszkard a másik hátán csattant, pontosan a gerinc csigolyák felső szakaszánál, mire az fájdalmában feljajdult, de visszatámadt. El is találta bántalmazóját, aki vért köpve a padlóra úgy érezte, hogy kettétörött az álkapcsa, mivel ellenfele sújtása az állánál érte. Szerencsére ilyen baj nem történt, s csak nagy sokára tudta végül földre kényszeríteni támadóját, aki a padlóra zuhanva elismerte vereségét. Mifunét a többiek elismerésüket kimutatva meg gratulálták, de ő csak haloványan mosolyogva bólogatott köszönet gyanánt, s az edzés végeztével elébe állt a saulinnak. Ashoo a szentélyben várt rá, hogy tudtára adja terveit vele kapcsolatban. Mifune odaérkezve tisztelettudóan meghajolt, s türelmesen hallgatta Ashoot.
– Itt vagyok Ashoo mester – szólt alázatosan – mi a szándékod velem?
– Mifune – szólalt meg a bölcs saulin – téged tartalak az egyik legkiválóbb harcosomnak a szamurájok között és azt akarom, hogy te vezesd őket Európába, ahol a táltosok serege várakozik, hogy egyesíthessük erőinket.
– Megtisztelő, hogy engem óhajt látni a sereg élén, de én úgy érzem, hogy még nem állok készen a sárkánnyal való megütközésre.
– Legyőzted az egyik legvéreskezűbb harcosomat – folytatta tovább erősködve Ashoo – tudom, hogy képes vagy szembeszállni Hülekkel és ördögi csatlósaival.
– De mester! – ellenkezett a daliás arcú, japán fiú – Én csupán karddal és más vasfegyverekkel tudok harcolni. Egyszerű szamuráj vagyok, mint a bajtársaim. Hogyan győzhetnék a sárkány ellen, amikor az földöntúli erővel rendelkezik?
– Hallottál a legendás erejű Vérbölcs táltosról?
– Igen, ő vezeti a táltosok seregét magyar földön.
– Amikor Magyarországra érkezel ő majd megtanít téged hogyan kell alkalmazni a táltosok varázserejét Hülek ellen, s akkor győzni fogsz.
A zivatar e közben szakadatlanul verte a faágakat, az ég mennydörgött, akár a tűzhányóból előtörő lavina, s a villámok fényes szikraként pislákoltak a gomolyfelhők között. Fáradságos utat járt be, s páncéllal borított lábai sajogtak a szüntelen gyaloglástól. Végül meggyöngülten leheveredett egy terebélyes tölgyfa alá, s őseitől örökölt kardját erősen megmarkolta, mintha
attól tartana, hogy a szél kikapja vértjét a kezéből. Egyszerre egy vörösen virító rugosát pillantott meg a közeli bokrok mellett. Egy percig merően figyelte a szemet gyönyörködtető vadvirágot, majd hirtelen elhatározással felállt ültőhelyéből, s odalépett a rózsához. Annak bársonyos szirmai szétnyílottak, s a piciny kehely közepében egy színarany ékszer jelent, ami aprócska fényességben láthatóvá lett. Mifune ezt látva igencsak elcsodálkozott. Olybá tűnt, hogy valaki egyenesen az ő számára varázsolta oda az ékszert, s belső hang gyanánt bíztatja, hogy vegye csak magához, s ne veszítse el. A rózsa ajándéka meglehetősen különösnek mutatkozott. Egy hajszálvékony nyaklánc volt, s azon egy kígyót ábrázoló alak függött, karikába zárva. A kígyó szájából egy nyílvessző állott ki. A japán férfiú sokáig nézegette kezében a nyakláncot, majd nyakába akasztotta, s ruhája alá rejtette, hogy senki ne láthassa becses értéket, ha netán tolvajjal akadna össze. A rugosa szirmai pedig összezárultak, s kristályos harmatcseppek jelentek meg dús levelein. Ekkor azonban az ég tengerkék színe hirtelen koromsötétre változott, mint a pokol legmélyebb bugyra, s a fák fölött egy hatalmas sárkány jelent meg kifeszített bőrszárnyakkal, tüskés gyíkfarokkal, borotvaéles karmokkal, lángoló szemekkel, s villódzó agyarakkal. Egyenesen az ifjú szamuráj felé tartott, s ő pedig előrántotta kardját, hogy szembenézzen ellenfelével. A Vihar sárkány volt az, aki tűz helyett villámokat szórt a torkából, s úgy gyújtotta lángokra az erdőséget. Mifune jól tudta, hogy nem akármilyen sárkánnyal áll szemben. Ez a démon magyar földön született, ahol egymaga uralta az időjárást, az égdörgést, a villámlást, az esőzést, s a hurrikánt. Itt Japánban a youkai szellemek hatalmát birtokolta, s ezáltal különféle alakokban volt képes megjelenni. Átváltozhatott kutyává, farkassá, macskává és kígyóvá is. Földöntúli erővel bírt, s ezért nem volt képes mindezidáig senki megölni őt. Mifune, azonban bátor férfi volt, s nem riadt vissza a küzdelemtől, ami balszerencsés esetben, akár az életébe is kerülhet. Erős markolatú és törhetetlen acél kardjának segítségével visszaverte a sárkány villámtámadásait, amik a kard lapjának verődve elpattantak, mint az üveggolyók. Sőt! A kard tűhegye még sebet is ejtett a démonon, aki vérző karokkal a földre szállt, s emberi alakot öltött. Egy japán fiú alakját öltötte magára, hogy Mifunéhoz hasonlítson. Gyilkos, vérvörös szemeit fenyegetően meresztgette, miközben tett néhány lépést ellenfele irányába.
– Tudtam, hogy te leszel az, aki szembe mer szállni velem Mifune – szólt, s gonoszan elmosolyodott.
– Ismersz engem, s tudod, hogy nem félek tőled – válaszolt kimérten, miközben vívó állásba mozdult.
– Valóban bátor vagy – jegyezte meg a sárkány.
– Ismersz te egyáltalán engem? – kérdezett tovább a sárkány, mint aki találós kérdések játékát űzi – tudod, hogy ki vagyok én?
– Te vagy a Vihar sárkány és otthonod a Viharok völgye itt Japánban – felelte Mifune magabiztosan.
– Helyes válasz – bólintott – melyik a másik otthonom Magyarországon?
Erre már nem tudott választ adni, hiszen ő maga soha nem járt Európa szívében. Honnan is tudhatná, hogy ott hol tanyázik a magyarok retteget sárkánya, aki köztük is rombolást, pusztulást hoz a népre? A sárkánydémon pedig folytatta:
– Tudod-e, hogy mi a valódi nevem?
– Ezzel akarsz csőbe húzni, hogy számomra megválaszolhatatlan kérdéseket teszel fel? – nézett a szemébe Mifune, miközben kardját feszülten a sárkányra szegezte.
– Hülek vagyok – mondta meg végül a választ – ősidők óta így neveznek itt Japánban.
– Hülek – ismételte meg a sárkány nevét Mifune – azt hiszem most már én tudok rólad a legtöbbet.
– Akkor arra felelj, hogy te ki vagy? Miért és kitől kaptad a nyakláncodat? Milyen erőt rejt a kígyót ábrázoló ékszer magában?
– Hát, ennyire ostobának tartasz? – kérdezett vissza Mifune elképedve – önmagamat jól ismerem.
– Nagyon tévedsz – vágott a szavába Hülek – semmit nem tudsz a saját múltadról!
Azzal felüvöltött, s egy szempillantás alatt vérszomjas farkassá változott. Neki rontott Mifunénak, aki e villámgyors támadást ezúttal nem tudta kardjával elhárítani, aminek következtében farkassá vált ellensége torkon harapta, hogy a vére is kiserkent. Hülek könnyedén megtudta volna ölni őt, hisz akárhogy próbálkozott Mifune sehogyan nem tudta lehántani magáról a fenevadat, s egyre csak azt érezte, hogy életereje távozni készül testéből. Már úgy tűnt, hogy mindennek vége, amikor vérző nyakában lógó nyakláncán díszelgő medálja fényleni kezdett, mint a tükörről visszavert napsugarak oly vakító fényességet bocsátott ki magából, hogy Hülek ördögi szemei fájdalomtól égve becsukódtak, s kénytelen volt elengedni megsebzett áldozatát, aki azt hitte, hogy álmodja mindazt, amit átél. A farkas morogva tapasztotta szemeire mancsait, majd utolsó erejével ismét sárkány alakot öltött, s felröpülve az égboltozatán eltűnt Mifune csodálkozástól tágra nyílt szemei elől.


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: