You are here

II. díj: Fazekas István: Benyovszky Móric Japán partjainál

Inter Japán Díj II. helyezés

Benyovszky Móric élete az egészséges becsvágy története. Regénye egy fiatalemberé, akit a szabadság és a szerelem eszméje éltet, aki igen korán rájön arra, hogy a machiavellizmus drámája tönkreteheti a világot. Nem hisz az erőszak hatalmában, de feltétlenül hisz abban, hogy erőszakot szabad csak erőszakkal visszaverni. Talán ezért bélyegzik sokszor lázadásnak és kalandorkodásnak egészséges jogérzékkel párosuló férfias humanizmusát. Amikor Krizsán László, a híres százhalombattai történész megtalálta Benyovszkynak a bolserecki felkelés napján közétett kiáltványát, hirtelen érthetőbbé vált ennek a (gondolkodásában igen felvilágosult) fiatalembernek egy új világ megszervezéséhez kidolgozott – egyébként naplójából is kitűnő – politikai fizikája és filozófiája.  Benyovszky kiáltványa leplezte le elsőként a cárizmus önkényuralmának politikáját, a közigazgatási-hatalmi apparátus zsarnoki rendszerét, a jobbágyság elviselhetetlen nyomorúságát, az anyagi és szellemi elmaradottság igazi okait és a szabadság eszméinek sanyargató üldözését. A kamcsatkai feketehimlő-járvány és éhínség kapcsán kialakult kegyetlen bánásmód miatt Benyovszky 1771. április 26-ról 27-re virradó éjjelen felkelést robbantott ki, s a birtokába kerített Szent Péter nevű vitorláshajón – alig több mint száz társával együtt – május 12-én elhagyta a fegyenctelepet. Az összeesküvőkhöz a bolserecki fogolytelepen szolgálatot teljesítő katonák közül többen is csatlakoztak: Mihail Perevalov tizedes, Dementij Korosztyelev közkatona, Geraszim Bereznyin, Grigorij Volinkin, Pjotr Szafronov és Vaszilij Potolov kozákok. A kozákok közül való volt Ivan Rjumin is, aki a fogolytelep irodáját vezette. A felkelőkkel tartott három matróz is, akik a  hajó elfoglalása idején éppen fogdában voltak, továbbá velük tartott Szudejkin, a megölt Nyilov kormányzó titkára is. A menekülők uticélja Kalifornia volt, ahol önálló gyarmatot szerettek volna létrehozni. A parancsnoki teendőket Maxim Csurin kapitány látta el, de az utazást valójában a több nyelven kiválóan beszélő Benyovszky irányította.
A menekülők előszőr Kamcsatka félszigetének a legdélibb pontjához, a Lopatka-fokhoz jutottak el, majd északkeletnek fordulva a Bering és Szent Mathet szigetek érintésével érték el az Aleuták ködbe burkolódzó, dermesztően szép szigetláncát. A szigetek közötti szoroson, az Unimak-sziget melletti átjárón jutottak ki végül a Csendes-óceánra. Itt egy darabig Amerika felé haladtak, majd máig ismeretlen okok miatt irányt változtattak: visszafordultak Ázsia felé. A világhírű földrjaztudós, Teleki Pál tett először kísérletet arra, hogy tisztázza Benyovszky Japán környéki utazásának feltételezett állomásait. Teleki korai földrjazi kutatásainak egyik legjelentősebb munkája, amely „Atlasz a Japáni szigetek cartographiájának történetéhez” címmel 1909-ben jelent meg, viszonylag pontosan és bőséges szövegmagyarázatokkal ellátva határozza meg Benyovszky útvonalát a Japán partok mentén. Eddigi ismereteink szerint Benyovszky volt az első magyar, aki eljutott a Kuril-szigetekre és Japán partjaihoz (Jelky Andrást is néhány évvel megelőzve), s ő volt az első magyar, aki a mai Tajvanon, a hajdani Formosa szigetén partra léphetett.
Benyovszkyék utazásának legnehezebb szakasza a japán partok közelében kezdődik. Kész-leteik elapadtak, vizük elfogyott. Tengervízből próbáltak meg teát főzni, vagy salétrom hozzáadásával fogyasztani azt. Elkerülhetetlen volt a lehetetlen: a partraszállás.
Japán történetében a Tokugava sógunátus korát Edo-korszaknak nevezik, mely 1603-tól 1867-ig tartott. A XVI. század végére az ország népessége elérte az eltarthatósági határt, amit az egyre növekvő feszültségek és az állandó lázongások is jeleztek. A jezsuita hittérítők hatására sokan áttértek a római katolikus hitre. A császár körül ügyködő katonai kormányzás, a sógunátus felmérte a veszély nemzetet felőrölhető nagyságát: éppen ezért erősen központosították a hatalmat és a hatalomra kerülő új katonai kormányzat igyekezett visszaszorítani a kívülről érkező hatásokat. Az egyik 1639-es rendelettel megtiltották, hogy a japánok elhagyják hazájukat. Az idegen eszmék teljes kiszorítása érdekében az éppen külföldön tartózkodók pedig – beleértve a kereskedőket, a halászokat és a hajósokat is – nem térhettek haza soha többé. Külföldi sem léphetett japán földre, csak egy maroknyi holland és kínai kereskedő kapott arra engedélyt, hogy Nagasaki közelében egy kis mesterséges szigeten tartózkodhasson. Szinte államvallássá emelték a buddhizmust. Elkezdődött a lakosok röghöz kötése: egy család egy adott szentélyhez tartozott. A legkisebb falut is csak az illetékes szamuráj engedélyével lehetett elhagyni, út menti ellenőrző állomások ügyelték a rendet. Megszabták, miként lehet közlekedni, ki hogyan, mivel utazhat, hány kísérője lehet. Mindenkinek helyben vállalnia kellett cselekedeteinek a következményeit. Ezen intézkedések következtében viszonylag gyorsan megszilárdult a gazdaság, a jogrend és a közbiztonság. 1720-ban tartották az első nemzeti népszámlálást, amit azután rendeszeresen megismételtek. Ezekből a nyilvántarásokból tudjuk, hogy Japán lakossága végig az Edo-korszakban nagyjából állandó volt, közel 30 millió. Edo (a régi Tokió) lakóinak száma 1-1,25 millió között mozgott. Szigorú nyilvántartás, besúgói és titkosrendőri hálózat jellemezte a japán bürokráciát. Ezt a zárt és ellenséges világot volt kénytelen megszólítani Benyovszky Móric a szomj- és éhhalál elkerülése érdekében. Szudejkin ezt jegyzete föl a magyar grófról: „Benyovszkynak erős ítélő tehetsége volt, párosulva ember- és népismerettel.”
Az első Japán sziget, amit 1771. július 16-án megpillantottak – Teleki véleménye szerint – a Ganges-sziget lehetett. Benyovszky a naplójában a „Bolsereczkoi Osztrog” délköréhez viszonyítva adja meg a szélességi és hosszúsági fokokat, s ezt a ki szigetecskét Víz-szigetnek (Liquor) nevezi. A naplóban található földrajzi paraméterek alapján – mivel Benyovszky térképe Madagaszkáron elveszett – a legtöbb esetben nem állapítható meg egyértelműen az, hogy a Szent Péter pontosan hol is vethetett horgonyt. Pasfield Oliver Benyovszkynak az első japán szigetre vonatkozó feljegyzését apokrifnek tartja, Jankó János pedig a déli Kurilok valamelyikében véli azt megtalálni. Az kétségtelen tény, hogy az ezt követő kikötések Japán szigetein, vagy azok közelében történtek: július 20-án lehorgonyoztak Uszma szigetén. A hajónapló szerint július 28-án DNY-ról szárazföldet láttak. Továbbhajózva, hajnalban egy fennséges sziget hosszan benyúló öblébe érkeztek. A szigetet Benyovszky Usilpathcharként említi, ami Pasfield Oliver kutatásai szerint Funikata szigete lehetett. Augusztus 9-én Tousa kikötőjében, Xicoco szigetén voltak, augusztus 11-én megálltak Sikoku legdélibb részének közelében, augusztus 12-én pedig horgonyt vetettek Akaogi kikötőjében, Tanega-sima szigetén. Az a három sziget, amelyek mellett augusztus 27-én elhajóztak, egyenként – a napló bizonytalan és kevés adatának segítségével – nem ismerhető fel, de kétségtelen, hogy az Isu-si-hi-to csoprthoz tartoztak.
A japánok, a korszakra jellemző idegengyűlölet ellenére, Benyovszkyval viszonylag barátságosak. Általában csak jelbeszéddel kommunkálnak, de mindenütt adnak nekik néhány hordó ivóvizet és néhány hordó köleskását. Usilpatchar (Funikata) szigetén egy zászlót is kapnak ajándékba. Benyovszky azt írja, hogy Ulikamhy királytól, aki a császár egyik lányát vette feleségül. A legújabb kutatások szerint Jeharunak, az akkor uralkodó sógunnak hat gyermeke volt. Ezek között két leánya, kik Ovari és Kii daimióihoz mentek feleségül, ezek valamelyikével találkozhatott honfitársunk.
Benyovszkynak több levele is – amiket elsősorban a holland kirendeltség vezetőinek címzett – eljutott a japán államtanácshoz. Ezek leginkább köszönő levelek, melyek a mai napig megtalálhatóak a Hágai Nemzeti Levéltárban „Benyovszky akták” címszó alatt.
Ezek egyike jelentős hatással volt japán történelmére. Uszama szigetén, 1771. július 20-án kelt az a levél, amelyben Benyovszky az orosz veszélyre hívja föl a japánok figyelmét. „A nagy tisztelet, melyet az Önök dicsőséges állama iránt érzek, késztet arra, hogy tudomásukra hozzam, miszerint ebben az évben két orosz hadihajó egy fregatt kíséretében titkos katonai küldetést teljesített Japán partjai mentén…” – írja. A levél hatására különleges intézkedések sora kezdődött el Japánban és Németalföldön egyaránt. A japánoknak – a világtól való elzárkózás miatt – egyetlen tengeri hajójuk sem volt ekkoriban. Benyovszky levele – aminek valóságtartalmát többszörösen is leellenőrizték (1774-ben Hiradzava Kokudzan tett részletes írásbeli jelentést az orosz jelenlétről, majd pedig a holland és európai orvoslás kutatója, Kudo Hejszke) – új elemeket vitt Japán védelmi struktúrájába, aminek egyik leglátványosabb eleme a hajóépítés fellendülése volt. Kudo egyébként nem osztotta teljesen az orosz veszély miatt aggódó honfitársainak véleményét, Benyovszkyt félig-meddig kémnek tartotta, ezért a jelentése után a főhatalmat gyakorló előljáró 1781-ben elrendelte az északon fekvő szigetek állapotának és katonai helyzetének felmérését. Ez a vizsgálat támasztotta alá Benyovszky leveleinek egyértelmű hitelességét és aggodalmainak alaposságát: a japán fennhatóság alatt álló területeken, tehát Edzo, Karafuto és a Kurili-szigeteken már évek óta éltek „vörösfejűek”, azaz oroszok.
Végezetül még egy gondolat: tévednek, akik azt hiszik, hogy a japán szellemi és tudományos élet az Edo-korban nem fejlődött. A társadalom mozgástere ugyan megmere-vedett, ám a japánok a holland telepesektől pillanatok alatt átvették a természettudomány európai vívmányait. A kutatások mai eredményei szerint leszögezhetjük: a mi Benyovszky Móricunkak is volt egy kicsiny szerepe ebben a fejlődésben.

 


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: