You are here

Igaz neve Méz-odángó (Tréfás mese)

Hirtelen a férjem-uram természete, falánk szájú, tehetetlen ehetnékje. Ennivalót mihelyt hallott, mihelyt látott, jó falatra jól kitárult torkot tátott.

Korgott megint egy nap gyomra és éhomra, találomra, fut szaladvást anyósához, füsteresztő, éteksütő konyhájához. Beállít és se szí, se szó leguggolgat, éhes szemmel lesel ínyes falatokat. Akadt bőven holmi egymás, két nyelésre egy harapás; habzsol, zabál tele szájjal, alig győzik szerrel, számmal.

– Jaj, de finom falatocska, jaj, de pompás mézgolyócska – szól és nyeli szagát, ízét, tudakolja igaz nevét.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – szól anyósa s egyre-másra kínálgatja.

Félfüllel ha hallja a szót, egyre majszol méz-odángót.

– Ha kelleti ízét, szagát s megint akarsz mézgolyócskát, akár házi hajlokodban, ott is ehedd otthonodban. Érti lányom savát borsát, ízét mézét meg a módját.

– Ó, be jó lesz, ó, be pompás – kiált egyet éhenkórász -, süttetek én mézes fánkot, mifélének is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – ismétli meg jó anyóka s – no még egyet, megint egyet – szíves szókkal kínálgatja.

Füle mellett ereszt el szót, tovább majszol méz-odángót. Tövig tele bő potroha, gömbölyödik pók-pocakja; félültéből üggyel-bajjal mozgolódik és nagylomhán hazafelé kászolódik.

– Mának ma volt mai napja, holnap jön meg másik napja, megsüttetem azt a fánkot, azt a minek is híjátok?

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – mondja meg-meg jó anyósa s rámosolyog vejeura túlon teltig potrohára.

S egész úton ahogy halad s lustán, lomhán hazaballag, egyre-másra hajtogatja fánkja nevét s újrázgatja hogy s mikéntjét.

– Jaj, de finom falatocska, méz-odángó, jaj, be pompás mézgolyócska, méz-odángó.

Teletorok odángózgat, hebehurgyán kiáltozgat; ám képzeld el férjem-uram bosszúságát, hazamenet széles árok állja útját. Siettében kézzel, lábbal nekilendül, egyet ugrik, kettőt perdül s akaratlan, önkéntelen azt kiáltja:

– Hopp (dokkájsza), hopp (dokkájsza).

Így dokkájsza, úgy dokkájsza, egyre-másra ezt az egy szót újrázgatja, odángóját elfelejti s egyhuzamban dokkájszáját ismételi. Nagyfáradtan megérkezik, térd-párnáján megtelepszik, odasandít konyhájára, rámosolyog sürgő-forgó asszonyára.

– Jaj, de finom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza. Mindennapi tányéromon, orrom előtt illatozzék alacsonyka asztalomon.

Néz az asszony bámész szemmel, csodálkozó tekintettel:

– Méz-dokkájsza? Méznél mézebb falatocska? Teljes világéletemben ilyen nevű, ilyen ízű édességet se nem láttam, se nem ettem.

– Édesanyád szemem előtt készítette, utolsóig csak énvelem etetgette; teljes világéletemben először hogy ily jót ettem. Jaj, de finom kis falatka, méznél mézebb méz-dokkájsza, jaj, be pompás mézgolyócska, méznél mézebb méz-dokkájsza.

Néz az asszony s mindhiába töri fejét, erőlteti rogytig eszét, csak nem bukkan rá nyitjára, dokkájszának se ízére, se szagára.

– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.

Pufók ura nagyot hördül, nagy mérgében szeme forog, ajka görbül.

– Tanulatlan ostoba vagy, gazdasszonynak tudatlan vagy; nem ismered édesanyád pompás főztjét, méz-dokkájsza ízét, mézét.

– Bolond beszéd méz-dokkájszád, mással járasd a bolondját.

Eszeveszett nagy dühébe botot ragad két kezébe, nagyot sujt rá ártatlanka asszonyára, szegénykének pirospozsgás orcájára.

Öklömnyire dagadott fel, sóhajosan sikoltott fel:

– Szégyeld magad embertelen, torkos haspók, telhetetlen; nézd meg arcom milyet dagadt, odángónál még nagyobbat.

– Méz-odángó igaz neve, ízzel mézzel telistele – kurjant egyet s ölelgeti, simogatja asszony­káját, csitítgatja bősz haragját.

– Nem hiába bántottalak, áldása lett rád lesujtó két karomnak. Megtaláltad, meg is mondtad a való szót, azt az édes, azt a pompás méz-odángót.

Megenyhültek mindaketten s éldegéltek úgy mint régen, szép kettesben. Mindennapi tányéru­kon, ott párolog asztalukon az a finom kis falatka méz-odángó, méznél édesb mézgolyócska, méz-odángó.

 

 

http://www.mek.oszk.hu/16100/16138/16138.htm

Ajánlott bejegyzések

%d bloggers like this: