Ön most itt van:

Időtlen bosszú (7. rész)

vadaszpuska(folytatás)

… Negyven év telt el, és a borjúból hatalmas bika lett. Ez az a bika. Láttam a szemében ugyan azt a gyűlöletet, és dühöt, mint akkor, negyven éve. Levadászott minket, hogy megbosszulja apja gyilkosait, és összegyűjtse a harminchat netsukét. Megérezte rajtunk apja szagát, és emlékezett fiatalkori vad tekintetünkre, ami kétségbe esett félelemmé vált a támadás pillanatában. Mindent láttam a szemeiben, és lepergett előttem az életem. Az is, mikor leterítettük az apját, az is, hogy a borjú odafutott, hogy meggyászolja.

– Honnan tudja, hogy ez a bika, amit lelőttünk, megegyezik a maga negyven évvel ezelőtti kis elefánttal?

– Onnan, hogy az ormányával letépte az övemről a négy netsukét, és szorongatta, mikor újból rám támadott. Mintha felhánytorgatva lobogtatta volna a szemem előtt, hogy emiatt foglak megölni! Higgyék el, egy elefánt sosem felejt!

– El kell tűntetnünk ennek az állatnak a maradványait! – adta parancsba az elöljáró. – Legalább is, az agyarait! Hátha ólálkodnak még erre orvvadászok, a maga csapatán kívül is! Könnyű zsákmány lenne bárkinek! Hozzátok a láncfűrészt, le kell vágnunk! Aztán felrakjuk a platóra!

– Miért nem égetjük el?

– Mert igencsak ellenálló. Amilyen könnyű faragni, annyira nehéz roncsolni! Talán, valamilyen sav szétmarja, de pokoli tűz kellene, hogy elégjen! Legfeljebb, apróra vagdossuk, és elszórjuk!

Épp, hogy befejezték a két hatalmas agyar eltávolítását, és leállították a láncfűrészt, neszezést hallottak a sűrű bozótosból. Percről percre egyre közelebbinek vélték, végül szétnyíltak a bambusz szárak, és egy elefántborjú lépett ki félénken a levelek takarásából. Rövidke ormányával megtapogatta a bika lefűrészelt agyarainak tövét, trombitált egy harsogót, és a vadőrökre szegezte könnyekkel teli szemét…

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: