Ön most itt van:

Időtlen bosszú (6. rész)

(folytatás)vadaszpuska

– Negyven évvel ezelőtt, volt itt egy bika, óriásira nőtt. Két méter felett volt mindkét agyara. Szabályos, szimmetrikus. Mint ez itt! Még frissen, erőnk teljében határoztuk el, hogy levadásszuk. Lőttünk már előtte is elefántot, tehát nem okozott gondot. Termete ellenére, nem volt vad, könnyedén leválasztottuk a csordájáról, és hamar leterítettük. Irtózatosan nagy agyarai voltak. A tövénél olyan vastag, hogy ketten négy kézzel értük csak át. Egy órás megfeszített fűrészeléssel tudtuk levágni. Darabját. Aztán úgy gondoltuk, soha nem ejtünk ekkora prédát, hát legyen róla emlékünk. Úgyhogy még két órát rááldoztunk, és a fűrészelt végéből levágtunk egy-egy ujjnyi hossz vastagságú karikát.

– Minek? Miért kettőt? – kapta föl a fejét az egyik vadőr.

– Netsukét faragtak! – tájékoztatta őket a parancsnok.

– Mit?

– Nem tudják, mi az a netsuke? – nézett körbe hallgatóságán meglepődve.

– Mint látja, nem japánok vagyunk!

– Látom! Maguk altájiak, kaukázusiak, uráliak! Nyugati emberek!

– Na, na! Csak nyugat-ázsiaiak! Nem európaiak! – tiltakoztak hevesen.

– Az most mindegy! Szóval, a netsuke kis használati tárgy volt még a múlt századfordulón. Kicsi, ujjnyi magas szobor. Általában fából, kőből készült. Japánban és Kínában ellensúlyként használták derékszíjakon. Felülről átfűzték a szoros öv alatt, a szabad végét pedig a kés tokjához, nyeléhez, erszényhez rögzítették, így szabadon lógott, mégsem esett le az övön elakadó netsuke miatt. Apáink mind régi vágású emberek voltak, régi szokásokkal, régi használati tárgyakkal. Miattuk használtunk mi is netsukéket. És a két szaru karikából összesen harminchat figurát tudtunk kifaragni, mindegyikünknek jutott négy. Egyediek voltak, és örök emlék a hatalmas prédáról. Csakhogy, mikor végeztünk a fűrészeléssel, a bokrok mögül megjelent egy elefánt borjú. Kicsi volt, talán pár hónapos. A borjú megtapogatta a bika szájából kiálló csonkot, és éles hangon trombitálni kezdett. Sírt, könnyezett is. Percekig. Talán az apja lehetett. És egyszer csak abbahagyta, és ránk nézett. Egyenként. Látni lehetett a szemeiben a haragot, dühöt, a bosszúvágyat.

(folytatása következik)

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: