(folytatás)
… – Segítség! – hallatszott egy kétségbe esett kiáltás a távolból. Halkan, épp kivehetően az őserdő nyüzsgő ricsajában. – Hall valaki? Segítsenek!
Üvöltözését egy éles, hosszan elnyúló hang követte, majd egy puska eldördülése. A dörrenés zajára fékezett le a fák közt járőröző terepjáró, és ugrott ki a négy vadőr, rögtön a hang irányába futva. Még éppen időben értek a helyszínre, hogy megakadályozzák egy hatalmas, felbőszült elefántbika törtetését a deréknyi fák közt, hogy újra a földön sokkosan remegő ember életére törjön. Habozás nélkül mind a négyen a dühöngő bikára céloztak, és a négy lőszer elegendőnek is bizonyult, hogy leterítsék. Utolsó erejével, miután egy ormányhosszal a menekülni próbáló ember előtt ledőlt a lábairól az oldalára, még áldozata felé nyújtotta ormányát, megszorította a derékszíjára aggatott függőket, és magához húzta. Úgy lelte ki lelkét, hogy vastag, tömlő orrával körbeölelte a ritka, faragott ékszereket, és egy könnycsepp gördült le hályogos szeméből. A következő pillanatban lehunyta szemét.
– Kösz…! – emelte fel a megmentett férfi remegve a kezét, köhécselve, nagyokat nyelve. – Kö…szö…nn…!
– Pihenjen kicsit! Igyon! – adta át egyikük a kulacsát, mialatt az autóhoz segítették a sántikáló bajbajutottat. – Úgy nézem, a bokaficam a legkomolyabb sérülése!
– És most, hogy már kap rendesen levegőt, beszélgetünk! – adta határozott utasításba a négy tagú csapat vezetője, mikor látta, hogy az ismeretlen megnyugodott, remegése alábbhagyott.
– Miről? – nézett rá félszegen a járőrökre.
– Erről a vadászpuskáról, magáról, az elefántról! Miért támadt magára? Mit vett el magától?
– Honnan tudjam, mitől dühödött föl?
– Tudja azt maga! Én is tudom! De a társaim szemében látom, hogy ők még nem rakták össze a történetet! Mesélje el nekik!
– Mit meséljen el? – néztek egymásra és a sérült idegenre is értetlenül.
– Egy régi történetet! Mennyi? Milyen régi? Harminc éves? – nézett rá faggatózva.
– Ha elmondom, elenged?
– Nem, de könnyíthet a lelkén, hogy három társát megmentheti!
– Miről beszélsz, főnök? – vágta közbe az egyik vadőr.
– Hallgassátok ezt a kedves, japán úriembert! Válaszolni fog minden kérdésetekre! – mutatott az idegenre, mint egy terített asztalra, amiről szabadon falatozhatnak…
(folytatása következik)
