You are here

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 5/5

Ibusze Maszudzsi (1898 – 1993) Hirosima prefektúrában, azon belül Kamo faluban született kisbirtokos paraszti családban. 1917-ben Tokióban francia és orosz irodalmat tanult a Vaszeda Egyetemen, valamint festészetet a Nihon Bidzsucu Gakkó-n (Japán Képzőművészeti Főiskola). Az 1920-as évektől írói elismertsége egyre nőtt. A második világháborúban Szingapúrban szolgált propagandista sajtómunkára kötelezve. Ezért nem volt jelen a hirosimai atomtámadáskor, ahol számos rokona áldozatul esett. Ibusze 95 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg. Leghosszabb és legfontosabb regénye, A fekete eső (Kuroi ame, 1966) a hirosimai atomtámadásról szól. Ebben a művében az egyszerű emberek hétköznapi életét állítja feloldhatatlan ellentétbe az atommáglya borzalmaival. A családi történet szála egy unokahúg kiházasításának próbálkozásai mentén futnak, az atomcsapás pedig a történet helyszínén élő túlélők beszámolóin alapul. A történetben az unokahúg személye metafora, amely magával Japánnal van összevonatkoztatva. Mindkettő sorsa, aggodalomra okot adó, hiszen az atom kataklizma után elkövetkező időszakban – a súlyos csapások következtében – kérdéses, hogy új életet tudnak e kezdeni. Nyomasztó maga a kérdés: a tragikus sorsú Jaszuko (az unokahúg) és a japán nép – már sokadszorra – újra talpra tud e állni? Imamura Sóhei 1989ben filmet forgatott a regényből.

ibusze-maszudzsi-kep

 „Aznap reggel, amikor az atombombát ledobták – augusztus hatodikán -, a hirosimai Második Középiskola munkaszolgálatos egysége éppen buzdító beszédet hallgatott a Temma-hídon, vagy valamelyik másik hídon, Hirosima város nyugati részén. A tanulók abban a pillanatban tetőtől talpig megégtek, de a vezető tanár rávette az egész társaságot, hogy nagyon lassan énekeljék el a „Ha a tengerre megy…” kezdetű hazafias dalt. Amikor a dal véget ért, kiadta a parancsot: „Oszolj!”, és ő maga ugrott elsőnek a dagálytól megduzzadt folyóba. A fiúk is követték példáját. Csupán egyetlen növendék vergődött el hazáig, s tőle tudódott ki az eset. Állítólag ő is hamarosan meghalt.”

 

 Folytatás

Takamaru, aki eddig keresztbe vetett lábakkal ült, gyorsan illendőbb pózba helyezkedett, sarhira ült, kezei a térdén nyugodtak, bajuszát rágcsálta, és sírt. Ez Sigekót és Jaszukót is megindította, hirtelen eltorzult az arcuk, és abbahagyták az evést. Vatanabe némán ült, felváltva törölgette a szemét, és az arcomra pillantott. Megpróbáltam erőt venni magamon, de önkéntelenül is feltört belőlem a túláradó érzelem, és az orromból csöpögni kezdett valami a felső ajkamra. Hátat fordítottam nekik.”

“Ahány hídon keresztülmentem, mindnek a korlátjára üzenetekkel teleír! papírdarabokat ragasztottak, vagy pedig faszénnel firkáltak rá. Bámulatos, mennyi volt. Az enyhe szellő meglobogtatta egyiket-másikat. Nagyon sokan olvasták őket, olyanok voltak, mint az újságok kiadóhivatalainak hirdetőtáblái előtt összeverődött tömeg. Nagyon ritkán az is előfordult, hogy valaki megállt, nagy sietve felírt valamit, aztán elrohant. Tulajdonképpen minden üzenet nagyon szűkszavú volt, de úgy éreztem, mégis jól jellemzik azok lelkiállapotát és életkörülményeit, akik írták. Néhány mondatot lejegyeztem a Motokava-híd mellvédjére ragasztott papírdarabokról : “Konoszuke! Gyere a nagynénéd házába, Gionba. – Apád.” “Apa, anya! Tudassátok velem, merre vagytok. – Majumi. Abe úrnál, Szakurao, Hacakaiesi.” “Papa, hol vagy? A fiad aggódik érted. – Haszue, Jaicsi Sintaku úrnál, Happonmacu.” “Vatanabe Sindzo él és jól van. Jelenlegi címe: Szehara Sigekieimén, Midori.” “Aggódunk osztályunk diákjaiért. Mindennap tíz órakor idejövünk. Ogava Taizo, Ipari Főiskola, II/A osztály.” “Nagypapa, nagymama és Emiko eltűntek. Sodzsi és Nacujo: gyertek Okava-csóba. Ida Takuro úr házába. – Jaszuoka.” “Nisigucsi Ikuo úrnak. Kamija-cso. Kérem, hagyja meg jelenlegi helyét, és megadom tartozásomat. Köszönöm. – Nakahiro- csóbeli ismerőse. “Jaeko! Ha hazafe1e jössz Fucsuba, állj meg Miharában. Apád.”

 „Futásnak eredtem, és a törülközővel csapkodtam magam körül, hogy megszabaduljak a legyektől, amelyek rajban követtek, de hamarosan kifulladtam, és le kellett lassítanom. Itt is láttam az út mentén, hogy a leomlott kőfalak és a díszes kövek között, ahol valamikor a házak álltak, a sóska és a bükköny lekonyult az új hajtások súlya alatt, amelyek túl gyorsan nőttek ahhoz, semhogy a növény táplálni tudta volna őket. Azon töprengtem, lehet-e, hogy a légitámadás okozta sokk éppúgy befolyásolta a növények sejtszerkezetét, mint az emberekét. Eszembe jutottak egy mezőgazdasági szakértő szavai, aki egyszer eljött a falunkba: ha a rizsföldet úgy árasztják el, hogy túl mély a víz, a rizs szárának vízben levő része szerkezetileg túl hosszúra nő és elgyengül, és a növény a víz fölött könnyen megdől. Azt mondta, hogy ez tudományosan bebizonyított tény. Azt azonban soha, senkitől sem hallottam, hogy hirtelen  fény-, hő- vagy hanghatás a növényeket ilyen szokatlanul gyors növekedésre indítaná. Úgy látszik, a bomba serkentette a növények növekedését és a legyek szaporodását, de ugyanakkor megbénította az ember életfunkcióit. Tény, hogy a rovarok és a növények soha nem látott mértékben szaporodtak. Egy spagettiüzlet hátsó kertjében a banánfán tegnap láttam egy fél méter hosszú friss hajtást. a robbanás letépte az eredeti szárat, amely nyomtalanul el is tűnt, de a helyén, a bambuszszerű hüvelyben máris új hajtás nőtt, és ma már vagy hatvan-hetven centiméteres volt. Egy nap alatt több mint tizenöt centimétert nőtt. Nagyon meglepett, mert gyerekkoromban falun éltem, és jól ismertem a fákat.”

 „Osima Tamijónak hívták, a nőszövetség tagja, s gyengéden ápolta~a bombázás áldozatait. A férje, aki a mandzsúriai hadseregben szolgált, a háború befejezte után Szibériában fogságba került, de nemsokára visszatért Japánba. Nem kétséges, hogy a férje nehézségeire gondolt, aki távol volt, a harcmezőn, ezért ápolta önzetlenül és kitartóan a sebesülteket. A betegek között a fiatal katonák és a civilek mind nagyon szerették. Néhányan hízelgésükkel még arra is rávették, hogy vakarja meg a hátukat, amely elviselhetetlenül viszketett az égési sebekben nyüzsgő férgektől. A magányosok a halál küszöbén rendszerint őt hívták, és sokan úgy haltak meg, hogy ő ringatta ölében a fejüket.”

 „A szertartás körülbelül húsz percig tartott. A parancsnok helyettese beszédet intézett hozzánk, mert szerinte a légiriadó esetén szükséges műveleteket túl lassan végeztük. Éppen mielőtt oszoljt vezényeltek volna, meghallottuk egy B-29-es jól ismert zúgását. Dél felől érkezett, és amikor úgy látszott, hogy éppen fölöttünk van, önkéntelenül felpillantottam az égre. Megláttam valamit, túl a laktanya tetején, olyan volt, mint egy rögzített léggömb, lassan sodródott lefelé. A következő másodpercben hatalmas fehér fény villant fel, mint egy villám, vagy mint amikor sok magnéziumot gyújtanak meg egyszerre. Perzselő hőhullám tört rám, és borzalmas dörrenés hallatszott, többre nem emlékszem. Nem tudom, mi történt ezután, mennyi idő telt el. A robbanás földhöz vágott, és nyilván elvesztettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy valaki a nyakamnak és a fejemnek nyomja a csizmáját, és azon erőlködik, hogy felkeljen. Koromsötét helyen voltam, szorosan beékelődve egy épületgerenda alá. Érzékszerveim fokozatosan újra működni kezdtek, de nem tudtam mozogni, olyan szűk volt a hely. Tompa fényt láttam a sötétben, minden erőmet összeszedtem, és arrafelé kezdtem kúszni. Egy fa tetőszerkezet alatt voltam, amelyről hiányoztak a cserepek. Iszonyúan hosszú időnek: tűnt, amíg végre kikecmeregtem a romok alól. Ahogy most visszaemlékezem, valahol az általános ügyintéző iroda és a konyha közötti területen lehettem. A légnyomás nagyon messzire ellökött, még ha le is számítom azt a távolságot, amennyit kúsztam. A kórház és a kiképző egység emeletes épületei már nem emelkedtek előttem. Romokban hevert minden, szerteszét. Körös-körül néma csend, az életnek semmi jele. Sötét volt, mintha beállt volna a szürkület, a konyhák és a kórház irányából fekete füst emelkedett. Egyenruhám jobb fele parázslott, füstölt, jobb zsebemből eltűnt a levéltárcám, bal karomról az órám, valamint a szemüvegem. Megdörzsöltem a ruhámat, és csakhamar sikerült eloltanom a tüzet. Jobb kezem fejéről lehámlott a bőr, ott csüngött, szürkés-fehéren, alatta fekete föld dörzsölődött a nyers húsba. Lángolt az arcom; bal kezem feje és az ujjaim, bár nem hámlott le a bőr róluk, olyan fehérek voltak, mintha vassal kiégették volna. A derekam alatt járás közben sem éreztem fájdalmat, de a hátam elviselhetetlenül fájt, valószínűleg egy gerenda vagy valami más ütődött neki. Mindenáron tenni akartam valamit, de nem tellett okosabbra: odamentem a mosdóhoz. Még álltak: az oszlopok. Megpróbáltam elfordítani a csapot, legnagyobb meglepetésemre folyt a víz. Először lemostam kezem fejéről a piszkot, majd bekötöttem egy ágyékkötővel, amit valaki otthagyott a szárítóban. Erősen rövidlátó vagyok, szemüveg nélkül minden homályos volt, és a távoli tárgyakat nem tudtam kivenni. Senkit sem láttam a környéken. Mindenki elmenekült, és csak én maradtam itt? A mosdótól tájékozódtam, és nagy nehezen kijutottam az Óta folyó partjára. Két-három katonát találtam ott, látásból ismertem őket, egy másik pedig a földön hevert, félig meztelenül. A légiriadó alatt alaktanyából kihoztak egy csomó takarót, ezek most ott hevertek a földön. Magamhoz vettem egyet, és lerogytam rá. Egyszerre fellazult bennem a feszültség, üresnek, kimerültnek éreztem magam. Most már öten-hatan voltunk, de egyikünk sem tudta értelmesen megítélni, mi történt. Mindnyájunkat nagyon megrendítettek az események. Fantasztikus volt a pusztítás. Először azt hittem, hogy a laktanyánkat akarták lerombolni, csak nem találták el pontosan, de ahogy lehiggadtam, láttam, hogy nem így van: a szemközti parton is eltűntek a házak. ‘”A túlsó parton, a Mitaki-híd és a Hongadnzsi-templom irányában vörös lángok jelentek meg. Lehetséges, hogy egyszerre dobtak le robbanóbombákat és gyújtóbombákat is, de nem tudtam elképzelni, hogyan történhetett meg ilyesmi akkor, amikor nem volt légiriadó sem. Három-négy tartalékos társam is előkerült, köztük Mijosi és Ito. Mindnyájan a hátsó sorban álltak, akárcsak én. Egyikünk sem tudott szólni egyetlen szót sem. Az első sorban állók közül bizonyára sokan beszorultak a romok alá, és még most is ott vannak, de reménytelen dolog lett volna megpróbálni kihúzni őket. A gerendák már tüzet fogtak, mi magunk is sebesültek voltunk, és a puszta kezünkön kívül semmi másunk nem volt. Anélkül, hogy kimondtuk volna, úgy véltük, hogy veszélyes helyen tartózkodunk, és jobb lenne, ha a Mitaki kórháznál keresnénk menedéket, Elhatároztam, hogy én is velük megyek. Tapasztalatból tudtam, hogy a lángok a folyók felszínén is végigsöpörhetnek. Március kilencedikén éjszaka légitámadás érte Tokiót, Aszakusza, Hondzsó, Mukódzsina és más kerületek, amelyek a Szumida folyó mellett terülnek el,lángtengerré váltak, és a saját szememmel láttam embereket, akik a vízben úszva égtek halálra. Elindultunk a folyással szemben. A leomlott épületek minden utat eltorlaszoltak. Ezért egy darabig a folyópart mentén kitaposott ösvényen mentünk. Többször beleléptem a földön levő lyukakba, s végül elvesztettem az egyik cipőmet, Meg akartam keresni, de nem találtam, és Ito odakiabált, hogy ne maradjak le. Mintha nyögést hallottam volna a közelben, egy vadrózsabokrokkal benőtt területről, de teljesen kábán menekültem, nem tudtam rászánni magam, hogy bárkinek is segítségére siessek. Kezdett összezárulni a tűzfüggöny. Egyre jobban feldagadt az arcom, és állandóan erősödött a fájdalom. Nehezemre esett a járás. Látva ezt a borzalmas helyzetet, szemrehányást tettem magamnak, hogy orvos létemre egyetlen embert sem tudok kimenteni, de a menekülésen kívül semmit sem tudtam tenni. Nem tudom, mennyi idő telt el, de legalább két óráig tartott, amíg elmentünk a Nigicuszentély mellett, és visszaértünk a folyópartra. Amikor megérkeztünk, erőtlen napfény próbált áttörni a felhőkön. Akkortájt lehetett, amikor a sötét gombafelhő végre oszladozni kezdett. A laktanyák, ahol Ivatake állomásozott, közel voltak a robbanás centrumához, ami arra utal, hogy menekülése közben pontosan alulról látta a gombafelhőt. Ez a magyarázata, hogy egyszerűen csak “felhős égről” beszél. Rendkívüli dolog, hogy ilyen súlyos égési sebekkel biztonságba tudott jutni, és életben maradt. Az egység több mint százharminc tagjából csupán hárman maradtak életben, köztük ő is. Feljegyzései szerint aztán Ivátake a Nigicu-szentély mellett két társával együtt kijutott az útra, de valaki azt mondta nekik, hogy ne menjenek tovább a nehéztüzérség főhadiszállása mellett, mert a környék robbanásveszélyes. Azt a tanácsot kapták, hogy gázoljanak bele a folyóba a meder közepén levő zátonyokig. Fejükre tették hát a takarókat, hogy ne nedvesedjenek át, és belegázoltak a mellig érő vízbe, amíg el nem érték a száraz, homokos részt a folyó közepén. Ekkor észrevették, hogy a Mitaki folyó felé tornyosuló füstfelhők között lángok villannak fel. Úgy látszik, Mitaki is kigyulladt. Tervüket megváltoztatva, kissé feljebb kimentek a partra. Ivatake most már sem éhséget, sem fájdalmat nem érzett, csak arra vágyott, hogy találjon végre egy helyet, ahol lefekhet, és békén hagyják. Sok katonai teherautó száguldott el mellettük a város irányába. Az egyik sofőr, aki látta, hagyott fekszenek elnyúlva, kikiabált nekik: – Hé, ti ott! Katonák vagytok? Van egy Heszaka nevű helység, ennek a dombnak az északi oldalán, ahol felvételi központot állítottak fel. Menjetek csak tovább. Állítólag kitűnő orvosi ellátás van ott. Ott ni, a domb északi oldalán. – Heszaka, Heszaka – mondogatták egymásnak, és elindultak észak felé. Ivatake egyik lába meztelen volt, úgy sántikált a többiek nyomában. Azt mondták, hogy ott van a helység, rögtön a dombon túl, de borzasztóan hosszúnak tűnt az út. Valójában körülbelül tizenkét kilométernyire volt. Hátborzongató látvány volt az úton a rengeteg, eszeveszetten menekülő, sebesült ember. Heszakában az elemi iskolát rendezték be betegfelvételi központnak, ott helyezték el a sebesülteket, és igazi elsősegélyhely nem volt. Csak két földszintes iskolaépület állt rendelkezésre, és a kis játszótéren két sátrat állítottak fel. Az épületeket és a sátrakat egyaránt elözönlötték a sebesültek, akik hosszú sorokban állva várták, hogy sorra kerüljenek, bár már lement a nap. A folyosó padlóján nyögdécselő emberek hevertek, akik ott estek össze, másoknak rongyokkal letakarták az arcát: idáig elvergődtek, csak azért, hogy itt leheljék ki lelküket.”

 anya-gyermekevel-kep

“Szülők kiabálták gyermekeik nevét, gyermekek kiabálták a szüleikét. Alig néhány ember kezelte a sebesülteket, egy részük merkurokromot használt, a többiek pedig liszt-olaj keveréket. Sem kötszereik, sem injekcióik nem voltak. Ivatake arca egyre jobban feldagadt, olyan kerek volt már, mint egy görögdinnye, és csaknem teljesen eltakarta a szemét. Mijosinak nagy hólyag volt az arcán, és a kezéről minden bőr lejött. Itónak megégett az arca; és daganat volt a homlokán, valami nekiütődött. Mijosi szülész volt. Belső zsebében mindig hordott magánál egy fényképet újszülött kislányár. Itó általános orvos volt Mijosi-csóban, de a gyógyszerészethez is értett. Ivatake és két társa merkurokrommal kenték be magukat, aztán a bejárat közelében találtak egy kis szabad helyet a folyosón, beburkolództak a magukkal hozott takarókba, és ott töltötték az éjszakát. Egyikük sem volt éhes, noha reggel óta semmit nem ettek és nem ittak; talán túlságosan fel voltak zaklatva. Szomjasak voltak ugyan, de semmiféle vizet nem akartak inni, féltek a fertőzéstől. Egyikük sem beszélt sokat, mert már erre sem volt lelkierejük.”

„Csaknem minden sérülésem égési seb volt, a fejemen, az arcomon, nyakamon, hátamon, felső káromon, csuklómon, ujjaimon és még a fü1cimpámon is. Csuklómról lehámlott a bőr, a hátam, mondták, olyan, mint egy darab nyers marhahús, épp csak hogy át nem szúrták a bordák. Később megtudtam, hogy azért, mert egy pillanatig több ezer fok hőmérsékletű sugárzásnak volt kitéve. A bomba valóban olyan erejű volt, ami emberi ésszel föl nem fogható. Az egészségügyi altiszt pikrinsavhoz hasonló folyadékot kent a sebemre, és egy nagyobb darab gézzel befedte azt a részt, amely a padlóhoz ért, ha lefeküdtem. Ennyi volt a kezelés, aztán rögtön továbbment, hogy a következő beteggel foglalkozzék. Minthogy egy egész vonatrakomány – szám szerint több száz – beteget kellett ellátniuk, nemigen panaszkodhattunk, hogy ilyen sietős a kezelés. Másnap, augusztus tizedikén, amikor az altiszt 1eszedte hátamról a gézt, sú1ya és a váladékok miatt a géz mindenütt erősen beleragadt a sebbe. Alulról felfelé tépte le, és közben annyira fájt, hogy önkéntelenül is megemeltem a testemet, de csak addig voltam rá képes, amíg a sarkaimra nem ültem, és kezeimmel támaszkodtam magam mellett a padlón. Amikor idáig jutottam, visszaestem az ülepemre, és a géz kénytelen-kelletlen lejött. Az altiszt ügyet sem vetett a szétfröccsenő vérre. Az orvossággal lemosta a hátamat, újabb gézt tett rá, majd folyadékot kent a fejemre, az arcomra, a nyakamra, a felkaromra, a kezem fejére, a csuklómra meg az ujjaimra is, és rögtön odalépett a következő beteghez. Eddig azzal büszkélkedtem magamban, hogy sok mindent el tudok viselni, de most még én is megdöbbentem azon a kezelésen, amit kaptunk. Itt is sokan meghaltak, akárcsak Heszakában, egyre-másra vitték ki őket. Ide is eljöttek a Nők Védelmi Szövetségének tagjai, hogy gondoskodjanak az ágytálakról meg az effélékről, de úgy látszik, az átható szag meglehetősen gyötörte őket.”

korhazban-kep

„A másik eset: emlékszem, hogy augusztus tizenharmadikán a férjemnek elviselhetetlenül fájni kezdett a füle. Másnap délután odajött Kocubara hadnagy – a sóbarai Vöröskereszt Kórház fül-, orr-, és gégeorvosa. Rendkívül nyegle és nagyhangú ember volt, és nagyon durván vizsgálta meg Hirosi fülét. Amikor levette a gézt a fülcimpáról, és eltávolította a vattát, sűrű, olajos folyadék csöpögött a fülből, és a sebtől egészen a hallójáratokig férgek nyüzsögtek – legalább kétszáz volt benne, mindegyik egy milliméter hosszú lehetett. A hadnagy utasítására kimostam a fülcimpából a férgeket egy kis tálacskába, a fülből pedig maga a hadnagy szedte ki a férgeket. A kezelésnek hála, megszűnt a dobhártya ingerlése, és elmúlt a fülfájás. Úgy látszott, hogy aláz is csökken. Néhány csepp szakét öntöttem Hirosi szájába. (Örökre elvesztette egyik fülcimpáját, a férgek lerágták, és még ma is panaszkodik, hogy cseng a füle.)”

“Az arca rendes nagyságának kétszeresére dagadt, egész jobb fülét géz borította, amit ragtapasszal erősítettek oda. Panaszkodott, hogy zúg a füle. Nagyon különös és meglepő volt, hogy ha egy beteg felnyögött, rögtön a többi is nyögni kezdett. Hátborzongató hang volt. Talán nem lenne szabad ezt mondanom, de a rizsföldön brekegő békák kórusához hasonlított.”

„A domb lábánál és a folyómedernél füst emelkedett a halotti máglyákból. Ahogy közeledtünk a városhoz, egyre kevesebb füstoszlopot láttunk. Nyilvánvaló, hogy miért: a súlyos sebesültek, akik a városból menekültek a külső kerületek felé, hamarosan meghaltak, azok az áldozatok viszont, akik a peremkerületekből menekültek a környező falvakba, csak tegnap este haltak meg.”

„Hallottam olyat is, hogy egyes embereknek, akik a bombázás idején nem tartózkodtak Hirosimában, de később ott járkáltak a romok között, kihullott a hajuk, kelések támadtak a bőrükön, vagy meglazultak a fogaik. Nem tudhattam persze, mit tartogat számomra a jövő, de most, ha meghúztam a hajamat, nem jött ki, és nem voltak kelések bőrömön. Nem volt baj a fogaimmal sem. (Később azonban, két évvel a támadás után, amikor már kezdtem reménykedni, hogy egészséges vagyok, két fogam mozogni kezdett, és minden különösebb erőlködés nélkül ki tudtam húzni. Aztán négy másik is megmozdult, magam húztam ki, de egyáltalán nem fájt, egyszerűen két ujjal megfogtam és megrántottam. Ma felső protézisem van. Ha annyi fizikai munkát végzek, hogy elfáradok, bab nagyságú kiütések keletkeznek a fejbőrömön. Sóklesinak, akivel együtt pontyot tenyésztettünk, a bombázást követő évben két hónap alatt minden foga kihullott, és most teljes műfogsora van.”

(Képek forrása: iconicphotos.wordpress.com; wikipedia.org; rarehistoricalphotos.com; Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve – A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 350-351. oldal)

(Forrás: maimanohaz.blog.hu, google.hu, wikipedia.hu)

 

VÉGE

Kustana Kusid
Inter Japán Magazin


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: