Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 4/5

2017. augusztus 5. szombat
Írta:

Ibusze Maszudzsi (1898 – 1993) Hirosima prefektúrában, azon belül Kamo faluban született kisbirtokos paraszti családban. 1917-ben Tokióban francia és orosz irodalmat tanult a Vaszeda Egyetemen, valamint festészetet a Nihon Bidzsucu Gakkó-n (Japán Képzőművészeti Főiskola). Az 1920-as évektől írói elismertsége egyre nőtt. A második világháborúban Szingapúrban szolgált propagandista sajtómunkára kötelezve. Ezért nem volt jelen a hirosimai atomtámadáskor, ahol számos rokona áldozatul esett. Ibusze 95 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg. Leghosszabb és legfontosabb regénye, A fekete eső (Kuroi ame, 1966) a hirosimai atomtámadásról szól. Ebben a művében az egyszerű emberek hétköznapi életét állítja feloldhatatlan ellentétbe az atommáglya borzalmaival. A családi történet szála egy unokahúg kiházasításának próbálkozásai mentén futnak, az atomcsapás pedig a történet helyszínén élő túlélők beszámolóin alapul. A történetben az unokahúg személye metafora, amely magával Japánnal van összevonatkoztatva. Mindkettő sorsa, aggodalomra okot adó, hiszen az atom kataklizma után elkövetkező időszakban – a súlyos csapások következtében – kérdéses, hogy új életet tudnak e kezdeni. Nyomasztó maga a kérdés: a tragikus sorsú Jaszuko (az unokahúg) és a japán nép – már sokadszorra – újra talpra tud e állni? Imamura Sóhei 1989ben filmet forgatott a regényből.

ibusze-maszudzsi-kep

 „Aznap reggel, amikor az atombombát ledobták – augusztus hatodikán -, a hirosimai Második Középiskola munkaszolgálatos egysége éppen buzdító beszédet hallgatott a Temma-hídon, vagy valamelyik másik hídon, Hirosima város nyugati részén. A tanulók abban a pillanatban tetőtől talpig megégtek, de a vezető tanár rávette az egész társaságot, hogy nagyon lassan énekeljék el a „Ha a tengerre megy…” kezdetű hazafias dalt. Amikor a dal véget ért, kiadta a parancsot: „Oszolj!”, és ő maga ugrott elsőnek a dagálytól megduzzadt folyóba. A fiúk is követték példáját. Csupán egyetlen növendék vergődött el hazáig, s tőle tudódott ki az eset. Állítólag ő is hamarosan meghalt.”

 Folytatás

 

szenne-egett-holttest

Mindenütt holttestek hevertek, az összes elképzelhető helyzetben – egyikük felsőteste csontig égett, a másikból a szó szoros értelmében csak a csontváza maradt, egyik karja és lábszára kivételével, a harmadik hason feküdt, és térdtől lefelé hiányzott a lába, a negyediknek csak a lábszára, égett el – és mindenütt iszonyú bűz terjengett. Bármilyen undorító is volt a szag, nem tudtunk hova menekülni előle. Teramacsiban, a “templomi negyedben” minden templom összedőlt. Csak a szétmorzsolódott és összeomlott agyagfalak maradtak meg, de ezeket is alig lehetett felismerni, és a tekintélyt parancsoló fák leszaggatott lombja közőrt előbukkantak az ágak. Még a Hongandzsi-templom főhajója is – amely arról volt nevezetes, hogy az egész környéken ez a legnagyobb templom ~nyomtalanul eltűnt. A zsarátnok füstje a leomlott falak fölött kísértetiesen lebegett, aztán alacsonyan kúszott a folyó tükrén, és csak a másik parton oszlott szét. A Jokogava-híd másik oldalán még mindig dühöngtek a lángok. A szél is élesztette a tüzet, és az egész túlpartról fehér izzás kavargott az égre. Szóba sem jöhetett, hogy közelebb menjünk hozzá. A híd innenső oldalán teljesen el volt zárva az út. A vasszerkezet vagy négy-öt méter magasságig elszíneződött, és egy füves térségen, az egyik pillérhez közel állt egy ló: háta és feje hátsó része csúnyán összeégett. Hevesen remegett, és úgy látszott, mintha bármely pillanatban összeeshetne. Közvetlenül mellette egy halott asszony feküdt, arccal lefelé, felsőteste összeégve. Sértetlen alsótestén katonai térdnadrágot és sarkantyús csizmát viselt. A sarkantyú úgy csillogott, mint az arany. Ha a tulajdonosa katona volt, csak tiszt lehetett, mert csak egy tisztnek lehet ilyen aranysarkantyús csizmája. Elképzeltem a  jelenetet: a tiszt kirohant az istállóba, felpattant nyergeletlen lovára, és elvágtatott … Bizonyára ez a ló volt a kedvence. Már majdnem összeroskadt, úgy tűnt – vagy csak én képzelődöm? -, hogy még mindig arra vár, hátha megmozdul sarkantyús csizmájú gazdája. Milyen mérhetetlenül fájhatott neki, ahogy a nyugat felé leszálló nap könyörtelenül megvilágította a megégett húsát; milyen szenvedélyesen szerethette a csizmás embert! Szánakoztam, de csak reszkettem, olyan borzalmas volt. At kellett kelnünk a folyón, nem volt más választásunk. A part mellett füves sétányok voltak, de helyenként túl messze voltak egymástól ahhoz, hogy végig száraz lábbal jussunk át. Beléptünk a folyóba, és elindultunk az árral szemben. A legmélyebb részen is csak térdig ért a víz. Azt hiszem, Hirosze Kitamacsiban, vagy akörül járhattunk éppen. A homokos részeken, ahol kiszáradt a folyó, víz spriccelt ki a cipőnkből cuppogó hang kíséretében. Mihelyt kifolyt belőle egy kis víz, és kellemesebb lett volna a járás, homok szivárgott a cipőnkbe, és csaknem megbénított a fájdalom. Úgy döntöttünk, hogy még mindig jobb, ha a vízben megyünk, úgyhogy tovább tapostuk a vizet, ügyet sem vetve rá. Az egyik kavicsos zátonyon férfi feküdt, kezével a vízbe támaszkodva ivott. Elindultunk felé, gondoltuk, követjük példáját, és akkor derült ki, hogy nem iszik, hanem halott, arcával bukott a vízbe. – Árt ez a víz, ha iszunk belőle? – szólt Jaszuko, az én ki nem mondott aggályaimnak is hangot adva. – Nem tudom, de talán jobb, ha nem iszunk. Ismét beleléptem a vízbe. Lassanként kevesebb lett a füst, ami a város felől szállt felénk, rizsföldek tűntek fel tőlünk jobbra, ezért egy ledőlt kőfalon felkapaszkodtunk a partra. Eljutottunk a rizsföldekre. A rizsföldek közt húzódó ösvényeken. mentünk, hogy eljussunk az útra, ahol a villamos járt, és egy csomó iskolás gyerekre – fiúkra, lányokra – bukkantunk: holtan hevertek a földön. Bizonyára fejvesztetten menekültek a gyárból, ahol hadimunkát végeztek. Felnőttek is voltak közöttük. Az egyik idősebb férfi átesett a gyalogúton, és kabátja mellső részét átitatta a víz. Pukkadásig teleitta magát a rizsföld vizével – gondolom -, aztán, vagy nem tudott vigyázni magára, vagy szédülési roham végzett vele, lezuhant a földre, és meghalt.”

 „A kabei vonalon, Mitaki állomás innenső oldalán, egy vegyesboltban találtak egy asszonyt, aki észrevétlenül. belopakodott, és az egyik faliszekrényben meghalt. Amikor a tulajdonos kivonszolta a holttestet, észrevette, hogy a ruha, amelyet visel, saját lányának legjobb nyári kimonója. Felháborodva tépte le a testről, és akkor látta, hogy alatta nem volt semmi. A nő otthona bizonyára leégett, egészen eddig meztelenül menekült, de – fiatal nő lévén – először is keresett valamit amivel betakarhatja meztelenségét, mielőtt vizet vagy táplálékot kért volna.”

“Végül elértük Jamamoto állomást. Innentől kezdve már jártak a vonatok. Az állomáson egy vonat állt, minden kocsija zsúfolásig tömve, de sikerült feltolakodnom az egyik peronra. Szorosan beékelődtünk; igyekeztem egy kis helyet csinálni, és a könyökömmel gyöngéden meglöktem egy batyut, amely útban volt. Ruhába volt tekerve, és egy harminc év körüli asszony vállán nyugodott. Valahogy egész más volt, mint a közönséges batyu, amiben az ember a holmiját viszi, ezért titokban megpróbáltam megérinteni. Valami emberi fülhöz hasonlót tapintottam: mintha egy gyerek lett volna benne. Majdnem biztos, hogy ilyen tolongásban megfullad. – Bocsásson meg, asszonyom – mondtam szelíden. – Az ön gyermeke az ott benn? – Igen – mondta nagyon halkan. – Meghalt. Meghökkentem : – Nem tudhattam. … Nagyon kérem, bocsásson meg, hogy tolakodtam, és …- Semmi baj – válaszolta csendesen. – Senki sem tehet róla ilyen tömegben. – Feljebb emelte a batyut, lehajtotta a fejét, és hirtelen sírógörcs fogta el. – Akkor történt, amikor a bomba robbant – mondta zokogva. Elszakadt a függőágyának a tartókötele, nekivágódott a falnak, és meghalt. Aztán kigyulladt a ház, becsavartam a paplanjába, és magammal hoztam a hátamon. Limoriba viszem, a régi otthonomba, és az ottani temetőben akarom elföldelni. Abbahagyta a sírást, de nem is szólt többet. Nem tudtam rávenni magam, hogy újra megszólítsam.”

„Joda az otthonában tartózkodott, Temmacsóban, amikor a bombát ledobták, és nem volt látható sérülése, csak a szája vérzett. Kinyittattam a száját, és láttam, hogy két elülső foga hiányzik. A keze és lába is hideg, panaszkodott. Minek ütötte neki a fogát? – kérdeztem. “Semminek – válaszolta Joda -, maguktól jöttek ki. Furcsa, hogy a vérzés sehogy sem akar megszűnni.” Jodának rokonai laktak Koimacsiban. Elmentek hozzájuk, és a háziak repceolajjal átitatott kötést tettek megégett arcára. Ekkor megjelent Joda unokatestvére, akinek súlyos égési sebei voltak a hátán. Temmacsóban tartózkodott, amikor a bombát ledobták. Vörös és érdes volt a háta, mint a pulyka taréj a, és bőre cafatokban lógott, akár az olajos papír. – Bizonyára borzalmasan fáj – mondta neki Joda. – Nem, nem fáj – volt a válasz -, de ha nagyon kiszárad, megfeszül a hús, és szúrást érzek. – A repceolaj-kezelésen kívül vele sem tudtak mit kezdeni. – Nem tudom, mit jelentsen ez – fejezte be a mélyen ülő szemű ember. – Én sem érzek semmi fájdalmat. – Én sem, a legcsekélyebbet sem – válaszoltam. Ha meleg víz vagy tűz éget meg, legalább két-három napig elviselhetetlen lett volna a fájdalom. Mi viszont csak egyfajta szúrást éreztünk, azt is csak akkor, ha túlságosan kiszáradt a seb. Elhamarkodott dolog lenne ebből általánosítani, de arra gyanakodtam, hogy a rendkívül erős hőség a megégett bőr alatt megbénította az idegeket, és ezért nem éreztünk fájdalmat. Azok az utasok viszont, akiknek fájdalmas égési sebeik voltak, mind másfajta tűzben égtek meg,nem a bomba hőségétől. (Megjegyzés: később úgy hallottam, hogy voltak azért olyanok is, akik közvetlenül a bomba okozta égéstől is heves fájdalmat éreztek.) Az egyik mellettem álló utas hirtelen azt mondta: – Bocsásson meg – és az ablakon kifelé hányni kezdett. Aztán, úgy látszik, beletörődött, hogy állandóan hánynia kell, és kiment a kocsi peronjára. Addigra már odagyűlt a legtöbb hasmenésben szenvedő utas. Nem kétséges, hogy azoknak is, akik korábban kimásztak az ablakon, hasonló, ismétlődő rohamaik voltak. Egy kissé nekem is voltak ilyen tüneteim, de amikor számba vettem, hány rohamom volt reggel óta, úgy emlékeztem, hogy körülbelül háromóránként jelentkezik. A mélyen ülő szemű ember is azt mondta, hogy neki is körülbelül háromóránként van hasmenése. Feleségem és unokahúgom megnyugtattak, hogy nekik egyáltalán nincsenek ilyen tüneteik. Arra gyanakodtam, hirtelen vérhas tört ki, de az az ember azt mondta, hogy szerinte a bomba utóhatása. Az a véleménye, hogy ha az ember vagy az állat túl sokat eszik vagy iszik, vagy a szervezet számára káros anyagot vesz magához, a test kidobja ezeket, bizonyos élettani jelenségek, hányás vagy hasmenés közepette. Ugyanez történik akkor is, ha a test túl fáradt ahhoz, hogy megfelelően emésszen. Mégis sok olyan ember szenvedett hasmenésben, akiket közvetlenül ért a bomba hatása, noha úgy látszott, hogy egyébként esetük az említett körülmények egyikének sem felel meg. Ezért véleményem szerint valami, a szervezetre ártalmas anyag hatolt át a bőrön, és megzavarta a különböző szervek működését, beleértve az emésztést is. A gyomorban és a belső szervekben levő nedvek valószínűleg a táplálékkal együtt kiűzik a testből az ártalmas anyagot.”

 „Aznap délután, amikor a bombát ledobták, Noda úrnak, a védelmi osztály főnökének eszébe jutott, hogy a háborús szükséghelyzet esetére előre elrendelt tervekkel összhangban jelentést kellene tennie az ötödik hadosztály főhadiszállásán a városházánál és annak közelében bekövetkezett rombolás mértékéről, és útnak indított egy küldöncöt. Mindaddig persze fogalma sem volt róla, hogy az egész város romokban hever. Kisvártatva visszatért a küldönc, – Nincs hadosztály-főhadiszállás – jelentette. – Miket beszél itt összevissza? Mit jelentsen az, hogy nincs főhadiszállás? – Mindenesetre, nincs ott semmi. – Mi történt vele? – Nem tudom. – A küldönc azt is hozzátette, hogy a hadosztály főhadiszállása körüli sáncárok – a vártorony mellett, a feudális időkben belső sáncároknak nevezett árkon belül – tele van katonák elszenesedett holttesteivel. Csak akkor kezdett derengeni a védelmi osztály főnökének, hogy nem a szokásos csapásról van szó.”

 A fiú épp akkor tért vissza vidékről, ahová kitelepítették, és mielőtt visszaindult volna, kihozta apja kislétráját, odatette a fa ágai alá. Anyja kíváncsian figyelte, mit akar csinálni, és látta, hogy fia felmászik a létrára, és sorban mindegyik gyümölcshöz hozzáérinti az ajkát, miközben azt suttogja: – Ne hullj le, gránátalma, amíg vissza nem térek. – Ekkor tűzgolyó villant az égen, borzalmas dörgés kíséretében. A fal összeomlott, a létra eldőlt, és a gyermek’ azonnal szörnyethalt, egy lerepülő cserépdarab vagy a fal egy darabja agyonütötte.

 „A mélyedés közepén két, körülbelül harminc centiméter átmérőjű kő volt. Ráfektették a holttestet, szenet tettek alá és mellé a magukkal hozott két vödörből. Fadarabokkal támasztották meg, faládákat tettek mellé és a holttestre is. Fejére és arcára fűrészport szórtak, két oldalára deszkát állítottak. Végül az egészet letakarták nedves szalmával, gyékényt terítettek rá, és ezzel be is fejezték az előkészületeket. Egy kis résen keresztül, ahol a gyékényszőnyeg felkunkorodott, még mindig láttam a lány haját és homlokát, hideg, sápadt arcát. Az emberek köré guggoltak a homokba. – Gyújtsa meg valaki – sz61t egyikük, és felállt. Felolvastam a Szan ki kaj-t és eltávoztam, mielőtt a máglya fellángolt volna. A töltésről láttam, hogy számtalan hasonló üreget vájtak a homokba. Csontokat láttam bennük, és a koponyákat különösen tisztán ki lehetett venni. Nyilván a folyó mentén fúvó szél elhordta a csontokat borító hamut, miután a tűz kialudt. Némelyik koponya üres szemgödrökkel mereven bámult az égre, mások dühösen összeszorították a fogukat. Eszembe jutott, hogy a régi időkben “viharvertnek” nevezték a koponyákat.

 rajz-a-robbantas-utan

Innen nem messze, amikor hatodikán a városból kifele menet ugyanezen az úton haladtam át, három nőt láttam, csaknem teljesen meztelenül úszkált holttestük egy útszéli vízgyűjtő tartályban, amely négyötödig tele volt. Elhatároztam, hogy félrefordítom az arcom, ha elmegyek mellettük, de minden szándékom ellenére kénytelen voltam egy pillantást vetni rájuk. Az egyik nő fejjel lefelé úszott a vízben, alsótestéből egyméternyi vastagbél dudorodott elő, hat-hét centiméter átmérőjűre dagadt, ott himbálódzott a vízen, egyik oldalról a másikra, mint egy szélfútta léggömb. Teramacsiban láttam, hogy egy kiégett templom romjain deszkát állítottak fel, rajta faszénnel a felírás: “Nekojacso halottfelvevő központ.” Az agyagfalon belül vagy két méter magasra tornyozták fel a hullákat. Némelyikük halálra zúzta magát, másokat a tűz emésztett el, de volt, akiből csak a puszta csontok maradtak. Egy-két helyen leomlott az agyagfal, és akár akartam, akár nem, láttam a holttesteket, hacsak be nem csuktam a szemem. A hullahegy fekete volt a rajta hemzsegő legyektől. Amint ott álltam, valami – talán egy fuvallat? – megzavarta őket, hangos zümmögéssel felszálltak, de szinte azonnal megint ott csoportosultak a holttesteken. Ugyanekkor orrot, torkot csípő, fojtogató, átható szag támadta meg az orrlyukaimat. Lélegzetemet visszatartva elrohantam. Valamivel később normális tempóra lassítottam, és az orrom elé törülközőt tettem, úgy mentem tovább, de a bűz, ami kísért, még mindig szédülést okozott. Ahogy kijutottam Teramaesi romjai közül, valamelyest enyhült a szag, de csak egy pillanatra lélegezhettem fel, mert ismét egyre több holttest és csontváz hevert az út mellett, és elborított az undorító bűz. A poklot jártam meg, olyan poklot, amely mindenütt jelenlevő, átható szaggal gyötört. Talán csak az Aioí hídon csökkent egy kicsit ez az érzés, ahol enyhe szellő fújt a folyó felől. Zihálva lélegeztem a megkönnyebbüléstől, ledobtam csomagomat a kőpárkányra, és lepihentem. Minthogy a tűz csaknem földig leborotválta a várost, jó messzire el lehetett látni: dél felé Okavacsó sötét, szürkészöld dombjáig, délnyugatra MokóUdzsina zöldellő erdőit is ki lehetett venni, és vele szemben Mijadzsimánál Sumi-Szent, nyugatra az Eba alacsony csúcsait, kelet felé pedig a Tósógu-szentély megszentelt dombjait. A belváros közepén, a kiégett pusztaságon csak néhány épület váza meredezett, ezenkívül mindenütt szemét, elszenesedett fal- és cserép törmelék. Néha egy-egy mozgó, fekete vagy fehér folt látszott ebben a pusztaságban – emberek lehettek, akik egy rokon, egy barát földi maradványait kutatták-keresték. Reménytelenül sivár volt minden. A híd egyik végén holttest feküdt arccal fölfelé, karjai szélesre tárva. Arca feketére színeződött el, mégis olykor-olykor úgy tűnt, kidagad, mintha mély lélegzetet venne. És mintha a szempillái is mozogtak volna. Hitetlenkedve meredtem rá. Félve, remegve közeledtem a holttesthez – a híd korlátján egyensúlyozva batyumat -, és láttam, hogy csak úgy dőlnek ki a száján meg az orrán a férgek, ott tolonganak a szemgödreiben csapatostul, ízegtek-mozogtak, és ez keltette azt a benyomást, hogy az illető él és mozog.

 halottak-tomege-kep

„Kamijacso felé közeledve egy sereg katonakülsejű embert láttam, gázálarcot viseltek, és három-négy különböző helyen gyújtott tüzet tápláltak. Amikor odaértem hozzájuk, láttam, hogy körülbelül kétméteres, négyszögletes üregekben tüzet gyújtottak, odahordták a holttesteket, és beledobálták. Régi vasúti talpfákkal tüzeltek, amelyek égés közben ropogtak, és csak fokozták a tűző napon gyújtott halotti máglyák borzalmát. Láttam, hogy a holttestek csonkjai között előbb halványkék, karcsú lángok törnek elő, majd erőre kaptak; és vad, vörös színnel lobogtak az égre. Egyre újabb és újabb hullákat hoztak a katonák kapu- és redőnylemezeken, majd minden teketória nélkül, hanyatt a tűzbe dobták őket, aztán csendben elcammogtak a következőért. A hullámlemez sarkait meghajlították, hogy könnyebb legyen vinni. Biztosan valami magas rangú tiszt irányítása mellett dolgoztak; arcuk semmiféle érzelmet nem tükrözött. Úgy tűnt, hogy csak lassú és ólomnehéz katonai csizmáik árulják el érzelmeiket. Ha olyan sok holttest gyűlt össze, hogy lelohadtak a lángok, a tűz mellé dobálták őket. Néha az ütődés hatására egy csomó féreg tűnt elő, vagy folyékonnyá rothadt anyag csurgott a holttest szájából. Amikor a holttestet túl közel dobták a tűzhöz, a férgek, mintegy pánikban, egymás hegyén-hátán tülekedtek kifelé, olykor-olykor pedig a rázkódás hatására úgy viselkedtek a holttest ízületei, hogy a mese Pinocchiója jutott eszembe, amikor fa végtagjaiból minden kapcsot kivettek. Ha még Pinocchio is – a szegény, fából és fémkapcsokból összeeszkábált játékszer – fájdalmat érzett a maga fa módján, amikor nekiverte valaminek a sípcsontját, mit érezhettek ezek a halottak, akik valamikor emberek voltak? – Alig lehet megfogni ezeket a hullákat – morogta az egyik katona, aki elöl fogta a hullámos vaslemezt. – Ú, bárcsak olyan országban születtünk volna, ahol nincs állam! – sóhajtotta a társa vágyakozva. Ez a szóváltás volt az egyetlen emberi hang, amit ott hallottam. A rögtönzött hordágyon úgy feküdt a holttest, mereven, élettelenül, mint Pinocchio, akiből minden  kapcsot kivettek. Teljesen öntudatlanul elkezdtem mormolni magamban a Fehér csontok szövegé-t. Hirosima már nincs többé. .. De ki tudhatta előre, hogy ilyen borzalmas véget ér?”

“Már rég nem ettem ilyen jót. A hús pompás, márványos barnasága, a húslé dús, ámbraízű zamata, aromája, amelytől kicsordult a nyálunk …Pazarlás lett volna ilyesmit enni a város romjai között. Mihelyt az ember kinyitja a konzervet, azonnal valóságos légyfelhő gyűlik össze. Tegnap az Udzsinai Konzervgyárban dolgozó Tasiro elmondta, hogy amikor a romok között ebédelt, alig nyitotta ki a konzervdobozt, máris ott rajzottak a legyek, és egész felületét telerakták sárga petékkel. A temérdek légy önmagában _ a mindenütt érezhető szörnyű szag nélkül is – elviselhetetlen. Messziről olyannak látszott Tasiro hátán a kimosott vászon hátizsák mintha feketével kihímezték volna, mert mindenütt fürtökben lógtak róla a legyek.”

„- Igazán kedves tőletek, hogy aggódtatok értünk – mondtam vendégeinknek, majd letelepedtem a bejárat és a szoba közti falépcsőre, úgy, hogy ne lássák bal arcomon az égést. A két vendég kivörösödött szemmel, döbbenten meredt rám, akár a nyulak, aztán mindketten zokogni kezdtek. (Egyikük Vatanabe Maszao, Sigeke bátyja, a másik Takamaru Josiko, Jaszuko, édesapja volt.)

 

Folytatjuk

(Képek forrása: iconicphotos.wordpress.com; wikipedia.org; rarehistoricalphotos.com; Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve – A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 350-351. oldal)

(Forrás: maimanohaz.blog.hu, google.hu, wikipedia.hu)

Kustana Kusid
Inter Japán Magazin

 


Bannerek










Hírlevél

Betöltés...Betöltés...


%d blogger ezt szereti: