Ön most itt van:

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 3/5

Ibusze Maszudzsi (1898 – 1993) Hirosima prefektúrában, azon belül Kamo faluban született kisbirtokos paraszti családban. 1917-ben Tokióban francia és orosz irodalmat tanult a Vaszeda Egyetemen, valamint festészetet a Nihon Bidzsucu Gakkó-n (Japán Képzőművészeti Főiskola). Az 1920-as évektől írói elismertsége egyre nőtt. A második világháborúban Szingapúrban szolgált propagandista sajtómunkára kötelezve. Ezért nem volt jelen a hirosimai atomtámadáskor, ahol számos rokona áldozatul esett. Ibusze 95 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg. Leghosszabb és legfontosabb regénye, A fekete eső (Kuroi ame, 1966) a hirosimai atomtámadásról szól. Ebben a művében az egyszerű emberek hétköznapi életét állítja feloldhatatlan ellentétbe az atommáglya borzalmaival. A családi történet szála egy unokahúg kiházasításának próbálkozásai mentén futnak, az atomcsapás pedig a történet helyszínén élő túlélők beszámolóin alapul. A történetben az unokahúg személye metafora, amely magával Japánnal van összevonatkoztatva. Mindkettő sorsa, aggodalomra okot adó, hiszen az atom kataklizma után elkövetkező időszakban – a súlyos csapások következtében – kérdéses, hogy új életet tudnak e kezdeni. Nyomasztó maga a kérdés: a tragikus sorsú Jaszuko (az unokahúg) és a japán nép – már sokadszorra – újra talpra tud e állni? Imamura Sóhei 1989ben filmet forgatott a regényből.

ibusze-maszudzsi-kep

 „Aznap reggel, amikor az atombombát ledobták – augusztus hatodikán -, a hirosimai Második Középiskola munkaszolgálatos egysége éppen buzdító beszédet hallgatott a Temma-hídon, vagy valamelyik másik hídon, Hirosima város nyugati részén. A tanulók abban a pillanatban tetőtől talpig megégtek, de a vezető tanár rávette az egész társaságot, hogy nagyon lassan énekeljék el a „Ha a tengerre megy…” kezdetű hazafias dalt. Amikor a dal véget ért, kiadta a parancsot: „Oszolj!”, és ő maga ugrott elsőnek a dagálytól megduzzadt folyóba. A fiúk is követték példáját. Csupán egyetlen növendék vergődött el hazáig, s tőle tudódott ki az eset. Állítólag ő is hamarosan meghalt.”

 

Folytatás

 „Hirosima állomására érve láttam, hogy a rendező pályaudvaron a vonatok – egészen hátra, a keleti gyakorlótérig – tömve vannak menekültekkel, a teher- és személyvonatok egyaránt. Az állomáshoz közel egy személyvonaton még a tetőről is fürtökben lógtak az utasok, és összevissza ordítoztak : – Gyerünk már, induljunk! Egyetlen vasutast sem láttam, és valószínűtlen volt, hogy a vonat valóban elindul, és a menekülők csak egyre az állomás felé tolongtak. Az állomásépület ablakai, az ablakkeretek és az ajtók eltűntek, és a falról mindenütt leomlott a külső vakolat. Ahogy elhaladtam az épület mellett, láttam, hogy az emeleti ablakok magasságában kidőlt egy széles faldarab, és egy fémerősítésekhez kapcsolt vastag drótkötélnél fogva lóg a levegőben. Átrohantam alatta. A váltók mellé érve láttam, hogy a húsz év körüli fiatal vasutas serényen huzigálja a fogantyúkat. – Egy sem működik – suttogta magában, és elrohant az állomással ellentétes irányba, a vasútvonal mentén. Az állomással szemben levő utcákat nem lehetett megközelíteni: valamennyi tűzben állt, ezért hátulról megkerültem a Hidzsi-dombokat. A Gobenden-szentély nem volt ugyan a megszokott helyén a dombon, de biztos voltam benne, hogy jó úton járok: ez akkor is a Hidzsi-domb, ha nincs rajta a szentély. A Matoba-híd is lángolt; járhatatlan volt. A Taisó-hídon mentem át, elhaladtam a Hidzsi-domb déli oldala mellett, és a Kereskedelmi Leányiskola mellett jutottam ki. Ez lakónegyed volt, de ahány ház mellett csak elmentem, mind üresnek látszott, és az utcán is csak néhány embert láttam. Az egész üresnek és elhagyatottnak tűnt, csak egy kutya vonított a távolban. Két-három háziasszony beszélgetett az út szélén. A csapokból nem folyt a víz, és hallottam, hogy azt panaszolják: – Még a kezünket sem tudjuk megmosni. A “víz” szó hallatán hirtelen szomjas lettem, és fájni kezdett a torkom. Fölnéztem az égre; láttam, hogy a medúzafelhő színe már halványabb, s egy része kitüremkedett a Hidzsi-domb nyugati része mögül. Úgy éreztem, mintha utánam akarna jönni a domb északi felére. Ha keleti szél fújt, a tüzek füstje elborította a medúzát, de mihelyt megváltozott a szélirány, ismét megjelent. Százhúsz jen és némi aprópénz volt az erszényemben. Ha valaki vizet árult volna, nekiadom az egészet. Eszembe jutott, hogy állítólag ilyenkor segít, ha tealevelet rágcsál az ember. Olyan cudarul éreztem magam, hogy akár egy bokorról is szívesen lerágtam volna a leveleket. Epekedve a víz után, továbbmentem, mire egy közkút csapja mellett találtam egy ott felejtett vödröt. Körülbelül háromnegyedig volt tiszta vízzel. Rátámaszkodtam a peremére, fölé hajoltam, beledugtam az arcom, és úgy ittam, szinte önkívületben, mint egy kutya, amíg el nem teltem vele. Ezúttal azt is elfelejtettem, hogy háromszor ki kell öblíteni a szájamat, csak ittam, ittam. Nagyon jó volt. Rögtön utána lehűltem. Hirtelen minden erőm elszállt, és félő volt, hogy két kinyújtott karom is összecsuklik; jó erősen megmarkoltam a vödör szélét, és minden erőmet lábamba összpontosítva felálltam. Valami nedves ruha lógott a mellemen, a háromszögű pólya; lecsúszott a fejemről – nem vettem észre, mikor -, és nyaksál lett belőle. Ahogy elindultam, ömlött rólam az izzadság, és csakhamar tetőtől talpig átnedvesedtem, mintha vízzel nyakon öntöttek volna. A szemüvegem is bepárásodott. Többször megálltam, hogy megtöröljem, vagy menet közben tisztítgattam. Mire a katonai ruházati raktár bejáratához értem, a medúzafelhő már öt-hatszor akkorára dagadt, mint amikor Jokogavánál megláttam. Mostanára egészen elhalványodott, és csak egy ködös, elmosódott szélű tömeg volt. Ami olyan rémisztő volt az előbb, most már csak önmagának árnyéka volt, és úgy éreztem, nem sok ereje van már. Felfigyeltem rá, hogy a ruházati raktárból hangok szűrődnek ki: – Hé, meddig várjak még? Felvetted a kapcsolatot a védelmi osztály főnökével? – Igen, uram, tudtam beszélni vele. A jelek szerint két-három ember serényen ügyködött odabent. Mindez bátorságot öntött belém. Elsősorban a tűz ejtett gondolkodóba. Nem tudtam, hol és mi ég, mekkora és milyen területre terjedt ki a tűz. Fogalmam sem volt róla, mi történt a házammal. Ha Szeada-maesi kigyulladt, feleségem, Sigeke menedéket találhatott az egyetemi sportpályán; már régen megállapodtunk benne, hogy veszély esetén ezt teszi.”

„A Hakucsima-szentéllyel szemben levő úton, ahol sínek is vannak, az egyik asszony látott egy villamost, amelyből csak a puszta vasváz maradt meg, de a vezető félig elégett teste még mindig állt, és görcsösen markolta a fogantyút. Négy-öt utas félig megégett teste hevert a peronon vagy a kocsi mellett.

aldozat-felig-a-foldben

Hatodikán reggel, mondta a másik asszony, tisztjelöltekből álló csoport hallgatta a nyugati gyakorlótéren az ügyeletes tiszt beszédét. Ahogy befejeződött a beszéd, és a tornához levetették a zubbonyukat, villant a nagy fény. Egyikük, aki a sor végén állt, háttal egy nagy lombú fának, azt állította, hogy látta a hirosimai vár tornyát, amelyet pontosan abban a pillanatban odábbröpített a légnyomás – az egész torony egy darabban, sértetlenül szállt délkelet felé. A következő pillanatban elvesztette a szeme világát, de megesküdött rá, hogy látta a vár ötemeletes tornyát, fenn a levegőben, vagy negyven-ötven méternyire eredeti helyétől. Még ha igaz is, amit mond, nem valószínű, hogy szándékosan nézett arra, inkább véletlenül őrizhette meg retinája ezt a látványt a robbanás pillanatában. Akik később arra jártak, beszámoltak róla, hogy a vártorony darabokra zúzódva hevert a mögötte levő folyó töltésén, csak egy halom agyag és összetört cserép maradt belőle. Úgy látszik, hogy a bombát kísérő légnyomás nemcsak arra volt képes, hogy összetörjön valamit, de arra is, hogy felemelje. A vár tornya bizonyára jó néhány ezer tonna súlyú, mégis az erő, amely megmozdította, le tudta győzni a nehézségi erőt, és a levegőbe tudta emelni anélkül, hogy összetörte volna.”

„Azt hittem, hogy belekerült a tűzbe, és ott égett meg a háta, de tévedtem. A saját szavai szerint aznap, korán reggel, egy ismerőséhez indult látogatóba, aki valahol a városban lakott, ahonnét látszott a hirosimai vár tornya, és mielőtt bement, le akarta vetni pólóingét. (Arra gyanakszom, hogy valami nőismerőséhez ment; az a kósza hír járja, hogy valahol van egy barátnője.) Nekem úgy mesélte el, hogy nagyon sietett, és csuromvíz volt az izzadságtól. De éppen amikor az ingét nyakig felhúzta, borzalmas villanás volt, dörgés kíséretében. Fejét és arcát eltakarta az ing, de még a ruhán és lehunyt szemhéján keresztül is érezte a villanás roppant fényét. Nem emlékezett rá, mi történt ezután. Amikor magához tért, már a vár belső árka felé rohant. A vár tornya eltűnt. Eltűnt az ötödik hadosztály parancsnoksága is: ami a várban volt. A torony az alapjától elszakadva a mintegy száz méterre levő árok partjára dőlt.”

„Elmondtam Mijadzsi történetét, meg hogy hogyan repült több mint száz métert a hirosimai vár tornya, mire nagyot nyelt, és suttogva szólt: – Ugyan? A torony?”

 „Egy férfi feküdt a híd északi hídfőiénél; nem Mijadzsi volt. A híd alatt több holttest úszott a vízen. A Hirosima Egyetem sportpályája felé siettem, ahogy már előzőleg megbeszéltem a családommal. Az úszómedence mellett volt a találkozóhelyünk: A medence körülbelül fél kilométerre volt a Mijuki-hídtól, és egész úton nyomást éreztem a mellemen, mintha egy ketrecéből szabadult vadállathoz közelednék. Kötve hiszem, hogy csak azért lett volna, mert túlságosan siettem. A sportpálya zsúfolva volt menekülőkkel. Átfurakodtam közöttük, elértem a medence széléhez, és láttam, hogy a másik oldalán, sarkán, a földre kuporodva ott ül a feleségem, hátán hátizsák és egy takaró a térdén. Vizet merítettem a medencéből, ittam, és körbementem a másik oldalra. Mindig azt mondtam neki, hogy ha légitámadás van, és menekülni kell, vegyen hátizsákot, mert a bőrönd a tolongásban minduntalan beleakad a többiekbe, és menjen az úszómedence mellé, hogy bele tudjon ugrani, ha túl közel jön a tűz. Feleségem ezt pontosan betartotta. Rizsfőző fazék és egy kis serpenyő volt mellette. – Nem sebesültél meg? – kérdeztem. – Nem. – Meglátta az arcomat, a földre szegezte tekintetét, és nem szólt többet. – Mi van a házunkkal? – Kicsit megdőlt, de azért áll. – Nem érte tűz? – A kertben álló fenyőfa csúcsa tüzet fogott, de túl magasan van, nem tudtam mit tenni. – Remélem, Jaszukónak semmi baja, mert Furuéban van, ugye? – Remélem, semmi baja. – Nem vagy  éhes? – Nem, nem vagyok éhes. – Mi van a szomszédokkal ? – Mert rögtön ide menekültem, Nittáékon kívül nem tudom, mi lett velük. Nagyon kábának látszott, így elhatároztam, hogy saját magam nézek utána, mi van a házzal. Szigorúan meghagytam, el ne menjen onnan, amíg vissza nem térek, és elindultam hazafelé.”

yoshito-matsushige-kepe-a-hirosimai-otthona-ablakabol 

Yoshito Matsushige képe  a hirosimai otthona ablakából

 „A tüzek füstje elsötétítette az eget. A csapokból nem folyt víz, ezért a kerti medencében mosattam meg Jaszukóval a kezét, de a szennyeződések nem jöttek le. Azt mondta, hogy a fekete esőtől származnak, és nagyon szorosan tapadnak a bőrhöz. Nem kátrány, nem is fekete festék, valami megnevezhetetlen anyag volt. Azonnal átmentem Nodzsimához, hogy  megnézzem, hogy van, és egyúttal megköszönjek mindent. Sietve csomagolt, hogy elmenjen, az ő kezén is ott voltak a fekete eső foltjai. – Mi a véleménye, mérges gáz? – kérdeztem. – Nem, nem az – válaszolta, miközben élelmiszert és jegyzetfüzeteket tömött egy hátizsákba. – Állítólag a robbanáskor keletkezett fekete füst odafönt összekeveredett a vízgőzzel, és eső formájában hullott le. Elsősorban a város nyugati kerületeiben esett fekete eső. Épp most találkoztam egy emberrel a városháza egészségügyi osztályáról, ő mondta. Szerinte nem káros az egészségre.”

  ground-zeronak-mondott-terulet-robbanas-epicentruma-alatt

a ground zero-nak mondott terület a robbanás epicentruma alatt

 halott-csecsemo-es-szulo

„Ahogy a füst megritkult, láttuk, hogy egy holttest fekszik az úton, és halott csecsemőt szorít magához.”

Azután én mentem elöl, és gondosan szemügyre vettem mindent, ami fekete, és előttünk hever. Még így is többször botlottunk holttestekbe, átestünk rajtuk, és a forró aszfalthoz préselődött a kezünk. Egy alkalommal beleütköztem egy testbe, amelyet félig már elhamvasztott a tűz, szétrepültek a lábszárcsontok és combcsontok, nem tudtam uralkodni magamon: nagyot sikoltottam, és a rémülettől szinte megkövülve álltam meg. Sok helyütt a hőség annyira meglágyította az aszfaltot, hogy hozzáragadt a cipőnk talpához, és alig tudtunk járni. Legalább egy tucat ilyen hely volt. Bármilyen erősen húztam is meg a cipőfűzőmet, lejött a  cipő a lábamról, és értékes másodperceket vesztegettünk arra, hogy újból kiszabadítsuk – őrjítő dolog ilyen helyzetben! Egyre lanyhult a szél, megállt a füst, és egyre nehezebben lélegeztünk.”

 „Errefelé jóval kevesebb holttest feküdt az úton. A holttestek a legkülönbözőbb pózokban feküdtek, de zömük közös vonása volt, hogy arccal a föld felé fordultak. Az egyetlen kivétel egy férfi és egy nő, akik hanyatt feküdtek a Hakusima villamosmegálló járdaszigeténél. Térdük fel volt húzva, karjuk pedig rézsút kiterjesztve. Teljesen meztelen testük feketére pörkölődött, fenekük alatt nagy ürüléktócsa. Soha, sehol nem láttam még ilyesmit. A fejükről és máshonnan is leégett a szőrzet, csak körvonalaikból lehetett megkülönböztetni, hogy egy férfi, és egy nő. Mi történhetett velük, hogy ilyen groteszk halál érte őket? Egyfolytában ez a kérdés motoszkált bennem. Sigeko és Jaszuko úgy mentek el a két holttest mellett, hogy nem is pillantottak rájuk. Egyre újabb és újabb, arccal a földre borult holttest akadt utunkba. A hőség kergette, és a füst csapdába ejtette őket, kínjukban lefelé fordították arcukat, a földre feküdtek, és képtelenek voltak felemelkedni, ott fulladtak meg, ahol a földre estek. Ez világos volt a mi menekülésünk tapasztalatai alapján. Mi is úgy kószáltunk, hogy kis híján  ugyanerre a sorsra jutottunk.”

 „Úgy látszik, esett az eső. A nyugati gyakorlótér végig homokos térség. A Marokkó című filmben látott hatalmas sivatagra emlékeztetett. A filmet nézve úgy éreztem, hogy a sivatag homokszagot áraszt, és egyetlen lábnyom sem látható rajta. A gyakorlótér homoksivatagjának forró lehelete füsttől bűzlött, és sok lábnyom vezetett át rajta, a dombok irányába. A homok elég finom volt, ezért mindenütt bab nagyságú lyukakat láttam rajta, és a szétszórt újságpapír-darabkákon is bab nagyságú, fekete szennyeződés. Nyilván a fekete eső hullott ide is. Rájöttem, hogy a gombafelhő szára volt a zápor, de nem gondoltam volna, hogy ekkora cseppekben esett.”

 aldozatok-a-vizben

„Jobb felé, a töltés lábánál, számtalan holttest feküdt a bozótban. A folyón is rengeteg hulla úszott lefelé. Gyakran előfordult, hogy egyik-másik fennakadt a parti fűzfa gyökerein, szembefordult az árral, és hirtelen kiemelkedett a feje a vízből. Mások himbálództak a vízen, hol felső-, hol alsótestük bukkant elő. Az egyik holttest a fűzfa alatt megfordult, és felemelte a karját, mintha meg akarná fogni az ágat; egy pillanatra szinte azt hittem, él. Az úton, kissé távolabb egy nő feküdt, a töltés tetején, keresztben. Jaszuko, aki eddig előttünk ment, hirtelen visszarohant, és sikoltozni kezdett: – Bácsikám ! Bácsikám ! – és könnyekre fakadt. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy egy három év körüli kislány kigombolta a holttest ruhájának felső részét, és a melleivel játszott. Amikor odaértünk mellé, erősen megragadta mind a két mellet, és nyugtalan pillantást vetett ránk. Ugyan mit tehettünk volna az érdekében? Csak így tehettük fel magunknak a kérdést. Óvatosan átléptem a holttest lábain, hogy ne rémítsem meg a kisleányt, és gyorsan lejjebb mentem vagy kilenc-tíz métert a folyó felé. Itt is észrevettem egy négy-öt halott asszonyból álló csoportot a bozótban, egy hat év körüli fiúcska kuporgott a földön, mintha beszorult volna a holttestek közé. – Gyertek – mindkét kezemmel integettem a többieknek -, vegyetek erőt magatokon, és finoman lépjetek át rajtuk, és gyertek. – Sigeko és Jaszuko átléptek a testeken, és csatlakoztak hozzám. Az Aioi-hid végénél láttunk egy fuvarost meg a felszerszámozott, befogott ökrét, mindketten holtan hevertek a villamossíneken. A rakományt rögzítő kötelek meglazultak, az árut elvitték. Itt is holttestek úsztak lefelé a folyón, szörnyű látvány volt, ahogy fejük nekiütődött a híd pilléreinek és körbefordultak a vízben. A híd körülbelül egyméternyit megemelkedett a közepe táján, és egy fiatal, halott külföldi férfi feküdt ott; szőke haja volt, és kezével görcsösen szorította a fejét. A hídon hullámosra görbült az úttest. Nem volt kétséges, hogy Szakan-csón és Szorazaja-csón is végigsöpörtek a lángok.

Folytatjuk

 

(Képek forrása: iconicphotos.wordpress.com; wikipedia.org; rarehistoricalphotos.com; Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve – A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 350-351. oldal)

(Forrás: maimanohaz.blog.hu, google.hu, wikipedia.hu)

 

Kustana Kusid
Inter Japán Magazin


Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: