Ön most itt van:

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 2/5

Ibusze Maszudzsi (1898 – 1993) Hirosima prefektúrában, azon belül Kamo faluban született kisbirtokos paraszti családban. 1917-ben Tokióban francia és orosz irodalmat tanult a Vaszeda Egyetemen, valamint festészetet a Nihon Bidzsucu Gakkó-n (Japán Képzőművészeti Főiskola). Az 1920-as évektől írói elismertsége egyre nőtt. A második világháborúban Szingapúrban szolgált propagandista sajtómunkára kötelezve. Ezért nem volt jelen a hirosimai atomtámadáskor, ahol számos rokona áldozatul esett. Ibusze 95 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg. Leghosszabb és legfontosabb regénye, A fekete eső (Kuroi ame, 1966) a hirosimai atomtámadásról szól. Ebben a művében az egyszerű emberek hétköznapi életét állítja feloldhatatlan ellentétbe az atommáglya borzalmaival. A családi történet szála egy unokahúg kiházasításának próbálkozásai mentén futnak, az atomcsapás pedig a történet helyszínén élő túlélők beszámolóin alapul. A történetben az unokahúg személye metafora, amely magával Japánnal van összevonatkoztatva. Mindkettő sorsa, aggodalomra okot adó, hiszen az atom kataklizma után elkövetkező időszakban – a súlyos csapások következtében – kérdéses, hogy új életet tudnak e kezdeni. Nyomasztó maga a kérdés: a tragikus sorsú Jaszuko (az unokahúg) és a japán nép – már sokadszorra – újra talpra tud e állni? Imamura Sóhei 1989ben filmet forgatott a regényből.

ibusze-maszudzsi-kep

 „Aznap reggel, amikor az atombombát ledobták – augusztus hatodikán -, a hirosimai Második Középiskola munkaszolgálatos egysége éppen buzdító beszédet hallgatott a Temma-hídon, vagy valamelyik másik hídon, Hirosima város nyugati részén. A tanulók abban a pillanatban tetőtől talpig megégtek, de a vezető tanár rávette az egész társaságot, hogy nagyon lassan énekeljék el a „Ha a tengerre megy…” kezdetű hazafias dalt. Amikor a dal véget ért, kiadta a parancsot: „Oszolj!”, és ő maga ugrott elsőnek a dagálytól megduzzadt folyóba. A fiúk is követték példáját. Csupán egyetlen növendék vergődött el hazáig, s tőle tudódott ki az eset. Állítólag ő is hamarosan meghalt.”

 

Folytatás

 

 

robbanas-utan

Egy másik fehér nadrágban négykézláb kúszik előre, és hangosan zokog. Mindezt egy alig száz-egynéhány méteres útszakaszon láttam, ahogy Jokogava állomásról az országúton a Mitaki park felé igyekeztem. Az utcán úgy nyüzsögtek az emberek, mint az állomás előtt szoktak csúcsforgalmi időben, és egyszerűen hagytam, hadd sodorjon magával a tömeg. Hirtelen a köröttem hangzó százféle kiáltásból éles hang vált ki; a nevemen szólított valaki: – Sidzuma úr! Sidzuma úr! – Ki az? Ki szólít? – kérdeztem, és megpróbáltam abba az irányba tekinteni, amerről a hang jött, amikor valaki megragadta a karomat, és a nyakamba ugrott., Sidzuma úr! Olyan boldog vagyok, hogy látom! Nem tudom, hogyan és min keresztül furakodott hozzám a Takahasi Fésűsfonó előbb említett tulajdonosnője. Kezével karomba csimpaszkodott, és remegni kezdett. Odább húztam, az út mellé, két összeomlott ház közé, hogy kijussunk a kavargásból. – Mi történhetett, Sidzuma úr? Micsoda borzalom! Hamuszínű volt az arca, és csak reszketett. – Bombáztak bennünket, ez történt. – Mit gondol, hol esett le? – Hogy hol? Egy biztos: bombáztak. – Látom, Sidzuma úr, valahol megütötte az arcát. Lejött a bőre, és furcsa színű. Gondolom, fáj. Látszik, hogy fáj …Megsimítottam az arcomat. Nedves és ragadós lett a bal kezem. Megnéztem, és valami kékes-bíbor színű anyagot láttam a tenyeremen, olyan volt, mint a nedves papír foszlányai. Ismét megsimogattam az arcomat, és megint valami ragacs volt a kezemen. Nagyon furcsa volt, mert nem emlékeztem rá, hogy valaminek is nekiütöttem volna az arcomat. Gondoltam, hamu, por vagy ilyesmi lehetett, amely ledörzsölődött az elhalt bőr finom sodraival. Újra meg akartam tapintani, de Takahasi asszony megragadta a csuklómat. – Ne dörzsölje! Hagyja békén, amíg nem tehet rá valamit. Ha babrálja, a kezéről belekerülnek a baktériumok. Nem volt különösebb fájdalmam, de enyhe borzongás bizsergett a tark6mon. Úgy éreztem, számtalan apr6 részecske tapadt a bal arcomhoz, és kellemetlen volt. Megmozgattam a bőrömet, úgy, hogy kitátottam, majd újra becsuktam a számat, és egyre inkább éreztem, hogy valami beleragadt. Takahasi asszony nem akarta elengedni a bal csuklómat, így titokban a jobb kezemmel érintettem” meg a bal orcámat. Ismét apr6 foszlányok ragadtak a tenyeremhez. Szétdörzsöltem a bal kezem fején, olyan volt, mint a radírgumi törmeléke, de érintése síkosabb. Hideg futott át a testemen. Hirtelen úgy éreztem, hogy a zaj távolodik mellőlem: ha nem is ájultam el egészen, de egy pillanatra leírhatatlan sokkba kerültem. Eszembe jutott a röplap egy mondata, amelyet múlt hónap elején vagy közepén egy ellenséges repülőgép sz6rt le. így szólt: “Hamarosan hozunk egy kis ajándékot Hirosima népe számára.” Én magam nem láttam ugyan, de az öreg Tasiro, az  udzsinai konzervgyár főtechnológusa beszélt róla, Jaszuko elmondta, hogy ő is hallotta valakitől az üzemben. Valami borzalmas dolog történt – mondtam. – Valami rettenetes, épp ezért meg kell őriznünk a nyugalmunkat, Takahasi asszony. Gondolkoznunk kell, mielőtt cselekszünk. Jól, higgadtan. – Vajon mi történhetett, mi ez most hirtelen? Bomba vagy mi, nem tudom, de mindennek van határa! Ez már túl sok. Nézze, Takahasi asszony – szóltam. – Az arcát és haját por lepi. Úgy néz ki, mintha hamuból készült parókát viselnél. Ekkor végre elengedte a csuklómat, és mindkét kezével a ‘hajához kapott. Valami finom, hamuhoz vagy porhoz hasonló anyag hullott az arcára és a vállaira, ezért előbb jobbra, majd balra fordította fejét, és lefújta a válláról. így könnyebb volt eltávolítani, mintha a kezével csapkodott volna. Aztán előrehajolt, összevissza csapkodott, rázta a fejét, és fújta, fújta. Én is megcsapkodtam a saját hajamat. Por szállt fel róla, olyan volt, mint a füst, ha a serpenyőben levő faszénre vizet loccsantunk. – Nem, nem jó – mondtam. – Hagyja abba, Takahasi asszony, keressünk vizet, és mossuk meg a hajunkat és arcunkat. Jó lesz alaposan megmosni. Egyetértett velem, de körös-körül minden ház összedőlt, és a leomló falak meg a tetőcserép-halmok maguk alá temették a tűzoltó víztartályokat, melyek az eresz alatt álltak. Visszamentünk ahhoz a vízcsaphoz, amelyből az előbb forr6 víz ömlött, de ezúttal nyitva találtuk, és se meleg, se hideg víz nem folyt belőle. Most láttuk csak, hogy egy üzlet bejárata előtt felállított tartály csapja volt. Egy régi olajtartály betonállványra szereltek, és ezt használták ciszternaként. Magát az üzletet teljesen elsöpörte a légnyomás. Az utcán kevesebb embert láttunk, és ritkult a sebesültek jajveszékelése is. Úgy látszott, hogy a legtöbb ember a Mitaki park, vagy a Miszasza vasúti híd irányába tart, és így mi is errefelé mentünk. A vasúti sínek mentén hosszú sorokban vánszorogtak a menekülők, mint a vonuló hangyák, vagy mint a zarándokok – jutott eszembe -, akikről azt mesélik, hogy régente teljesen ellepték a kumanói szentély felé vezető utakat. így távolról a parkban levő domb leginkább egy nagy, halvány zsemléhez hasonlított, amelyen hangyák rajzottak. A Jokogava elemi iskola mellett elhaladva, a telek egyik sarkában egy szükség-víztartályt pillantottunk meg. Takahasi asszony vette észre előbb, és azonnal szaladni kezdett. Én is futni akartam, de rázkódó arcizmaim figyelmeztettek bal orcám állapotára, s gondoltam, nyugalom, nyugalom, és lépésben mentem oda. Amikor le akartam tenni a szemüvegemet, hogy arcot mossak, rájöttem, hogy elveszett. Most fedeztem csak fel, hogy a kalapom is eltűnt. – Elvesztettem a szemüvegemet és a kalapomat – mondtam. Az asszonya derekához nyúlt, majd a vállához. – Én pedig elvesztettem a táskámat – suttogta. – Több mint háromezer jen volt benne. A készpénzem, a takarékbetétkönyvem és a pecsétem. – Akkor menjünk vissza, és keressük meg. Szerintem Jokogava állomáson vesztette el, amikor a tűzgolyó robbant. Háromezer jen borzasztóan sok pénz, Mindenesetre elhatároztuk, hogy előbb megmosakszunk, úgy, hogy a közelben talált vödörrel vizet öntünk egymás hajára. – Nem szabad dörzsölnie az arcát, Sidzuma úr! Nem nagyon kellett engem figyelmeztetni. Úgy mostam meg oz arcomat, hogy a fejemet beledugtam a vödör vízbe, és jobbra balra forgattam anélkül, hogy a kezemet használtam volna. Teletöltöttem a vödröt, mély lélegzetet vettem, és a vödörbe merítettem az arcom, apránként eresztettem ki a levegőt, ahogy a fejemet forgattam; a buborékok lágyan simogatták az arcomat. Őrjítő szomjúságot éreztem, ezért friss vízzel töltöttem meg a vödröt, és háromszori gargarizálás után ittam egyet.”

 „A Todzsó betegfelvevő központ egy régi épületben volt, amelyet ideiglenesen használtak erre a célra. Két felügyelő is volt, senki nem tudta, hogy is fogjanak neki a dolognak. Az áldozatok tatamin hevertek szerteszéjjel, de ránézésre képtelenség volt azonosítani őket, mert kivétel nélkül mindegyiküknek fekélyesre égett az arca. Egyikük olyan kopasz volt, mint egy tojás, a haja helyén csupán vékony csíkban maradt éppen a bőr, nyilván törülközőt csavart a homloka köré. Az arcbőre úgy lógott, mint egy öregasszony melle. Szerencsére a sérültek hallása ép volt, ezért körbejártak, s megkérdezték mindegyikük nevét, majd tussal felírták, ha meztelen volt, a csupasz bőrére, egyébként arra a ruhacafatra, ami a testén maradt. Akármilyen durva is volt ez a módszer, szükség volt rá, ha a személyazonosságot meg akarták állapítani, mivel a sebesültek kínjukban állandóan mozogtak és folyton nyögtek. – „Hol vannak az orvosok? Nem gyógyítanak?” – kérdezte az egyik önkéntes a felügyelőtől. De az orvosok tartózkodtak a kezeléstől, mondván nagyon vigyázni kell, nem lehet akármit tenni, mivel sem a diagnózis, sem a terápia nem ismeretes. Minthogy az égési sebek okozta fájdalmon túl fogalmuk sem volt róla, miben szenvednek, egyelőre tehát a sérülteknek pantopon-injekciót adtak, ami átmenetileg enyhítette a szenvedésüket. Az orvosoknak mindössze ennyi gyógyszerük volt. Mindezt egy önkéntes mesélte el, aki visszatért Sigemacu visszatért Hirosimából. Addigra már magán Sigemacun is jelentkeztek a sugárbetegség tünetei. Ha kicsit erősebben dolgozott a mezőn, bágyadtság és apró kiütések jelentek meg a fejbőrén. Ha meghúzta a haját, minden fájdalom nélkül kijött. Ilyenkor pihenőt tartott, és sok tápláló ételt fogyasztott. Általában a sugárbetegek tünetei ezek voltak: megmagyarázhatatlanul elbágyad a test, elnehezedik, és pár nap alatt minden fájdalom nélkül elhullik az egész haj, meglazulnak, majd kiesnek a fogak. Végül a beteg összeesik és meghal. Ha valaki a betegség első fázisában letargiát érzett, az volt a legfontosabb, hogy pihenjen, és jól táplálkozzék. Aki erőltette a munkát, fokozatosan elsorvadt – mint a fenyőfa, amelyet kontár kertész ültetett át -, míg végül kilehelte a lelkét. A Kobatake környékén lévő falvakban sokan voltak, akik Hirosimából látszólag teljesen egészségesen tértek haza, egy – két hónapig keményen dolgoztak, aztán ágynak estek, és egy héten vagy tíz napon belül meghaltak. Ha a betegség a test egy részén megjelenik, sajátságos fájdalom kíséri, a váll- és hátfájás sem hasonlítható más betegségek fájdalmaihoz.”

 „Kiegyenesedve óriási felhőoszlopra figyeltem föl. Formája a kumulonimbusz-okéra emlékeztetett, amelyeket a nagy kantói földrengés után készült fényképeken láttam. De ennek egyetlen vastag szára volt, azt vonszolta maga alatt, és magasan elnyúlt az égbe. A csúcsán szétterült, egyre vastagabbra és vastagabbra duzzadt, mint egy nyíló gomba. – Fiacskám, nézd csak azt a felhőt! A fiú eltátotta a száját, ahogy felnézett. Noha a felhő első pillantásra mozdulatlannak látszott, egyáltalán nem így volt. A gomba feje hullámzó mozgást végzett, előbb keletre tágult, majd nyugat felé, aztán ismét keletre; közben éles fények villantak fel különböző pontjain, és a vörös, a bíbor, a lapislazuli és a zöld különféle árnyalataiban játszottak. Ugyanakkor belülről folyton kifelé dagadozott. Függöny-halomszerű szára is gyorsan dagadt. A felhő ott terpeszkedett a város fölött, mintha csak arra várna, hogy lecsapjon, és úgy éreztem, hogy a testem egészen összezsugorodik tőle. “Vajon nem dermedtem- e meg?” – gondoltam. Ugye, ott zápor hullik a felhő alatt? – szólt rám valaki váratlanul. Odafordultam, középkorú asszony volt, arcán jóindulatú arckifejezése egy üde, fiatal lány állt mellette, – Zápor? Zivatar lenne? – mondtam. Feszülten figyeltem az eget, de az volt a benyomásom, hogy nem látszik zivatarfelhőnek, inkább valami apró részecskék sűrű tömege. Vagy talán forgószél, találgattam. Semmi addig ismert dologhoz nem hasonlított. A testem összerándult arra a gondolatra, mi történne, ha felénk tartana, és ránk hullanának azok a részecskék. A felhőgomba egyre jobban szétterült délkelet felé. Valóban megmerevedett a lábam. A fiú láttán a középkorú asszony azt mondta, teljesen lehetetlen gyerekkel átjutni a Jokogava-hídon. Az út nagy részén felborult tehervonat fekszik a síneken, és százával, sőt ezrével kuporognak a menekülők a híd felénk eső végén. – Miért nem jönnek vissza ezen az úton? – kérdeztem. – Pihennek – válaszolta. – Olyan súlyos a sérülésük, hogy még visszatérni sincs erejük. ‘Egyik-másik ott esett össze, és jártányi ereje sincs …- Vajon milyen felhőnek mondják azt az emberek? Milyen felhő lehet? Milyen felhő lehet? A híd előtt állók közül valaki a gomolygó felhőnek mondta. Valóban gomolyog. De azt hiszem, hogy gyerekkel nem lehet átjutni a Jokogava-hídon. – Hallottad, fiam? – kérdeztem. Kicsit bizonytalan volt a hangom. – Azt mondják, hogy gyerek nem jut át a hídon. Ezért nem akarsz inkább elmenni ezzel a nénivel a kabei vasút mentén, a dombok felé? A gyerek rám nézett. – És hát, fiacskám, itt elbúcsúzol a bácsitól, jó? Bólintott. A középkorú asszony a fiú fejére tette a kezét, és meghajolt felém. A gyermek, úgy látszik, rájött, hogy hova menjen, elindult az asszony előtt, abba az irányba, amerről jött. Sovány lábán fekete vászoncipő, amelynek sarka le volt taposva. Alsónadrágot és rövid ujjú inget viselt, a keze üres. A gombafelhő egyre inkább medúza formát öltött. Sőt úgy tűnt, még elevenebb, mint egy medúza, imbolygó lábaival és színét állandóan változtató fejével; lassan délkelet felé terjedt, és úgy tombolt, vonaglott, mintha bármely pillanatban ránk akarná vetni magát. Maga az ördög küldte, gondoltam; az egész világegyetemben ki más találhatott volna ilyen iszonyú szörnyet? Vajon kijutok-e alóla valaha? Túléli-e a családom? Azt se tudom, hol áll a fejem, hazafelé tartok-e, hogy a családom mentsem, vagy egyedül kóválygok menedék után? Olyan bizonytalan volt a lábam, hogy alig tudtam lépni, és hiába próbáltam erőt venni magamon, nem szűnt meg a reszketésem. – így nem lesz jól így nem jó … Hát ez honnan került ide? Felvettem egy rizshántoló botot, amely ott hevert a sínek mellett, és összevissza csapkodtam magam vele, a lábikrámat, faromat, combomat, majd a vállamat és a felkaromat. Aztán behunytam a szemem, és néhány mély lélegzetet vettem, azzal a módszerrel, ahogy a gyárban szoktuk reggeli tornákon; a belégzést és kilégzést nagyon lassan végeztem, mint amikor ráolvas az ember. Ettől visszanyertem a lábam felett az uralmat, és a lelkem is lecsillapodott kissé; elindultam kelet felé a sínek mentén. Bár minden arra ösztönzött, hogy siessek, úgy igazítottam lépéseimet, hogy ne előzzek meg más menekülőket. Más volt ez, mint a lidércnyomás, amikor láthatatlan erők tartják vissza az embert, úgyhogy valószínűleg futni tudtam volna, ha akarok, de visszatartott az az érzés, hogy legjobb mindent az  istenekre bízni.”

 elterulo-atomfelho

„- Ejtőernyő! Ejtőernyő! – és futásnak eredt. Aztán épp oly gyorsan visszazökkent korábbi, reményt vesztett tempójába. Nem tévedett. Valóban ejtőernyő volt. Bal felől fehér felhők úsztak a távoli domb fölött az égen, és a felhők fölött magányos, fehér ejtőernyő sodródott lassan észak felé. Elmélázva a gyanús ejtőernyőn, továbbmentem, amikor hirtelen rettenetes robbanás hallatszott, A föld megrázkódott, és fekete füstoszlop emelkedett fel hét-nyolcszáz méternyire észak- nyugatra. A síneken menekülő emberek egyszerre kezdtek rohanni, aztán szinte rögtön visszazuhantak abba az ólmos járásba, amely a testileg és lelkileg végsőkig kimerültek jellemzője. Újabb robbanás hallatszott, majd megint egy. A földet is megrázó dörgés közepette fekete füstoszlopok lövelltek száz méternél is magasabbra. A menekülők minden egyes robbanásnál futásnak eredtek. Végül valaki felkiáltott: – Az olajtartályok robbannak. Az olajtartályok ! – és a járásuk még letargikusabb lett, mint volt. Senki sem szólt többet. Amikor a Jokogava vasúti hídhoz értem, láttam, hogy legalább kétezer menekült kuporog lent a füves töltésen. Akik a hídon mentek, csaknem mind fiatalok voltak. A híd több mint harminc méter magasan ívelt a folyó felett, és elég volt egyetlen pillantást vetni a folyóra, hogy elnehezüljenek az ember tagjai. Mégis, ez volt az egyetlen út a túlsó oldalra. Az ott kuporgó emberek csaknem valamennyien sebesültek voltak, és úgy látszott, annyira elfásultak, hogy már nem is akarnak keresztüljutni.  Néhányan némán ültek, és egy meghatározott pontot bámultak az égen. A legtöbben azonban elfordították szemüket a gombafelhöről. Az olyan sebesültek száma sem volt kevés, akik hanyatt terülve feküdtek a füves töltésen. Az egyetlen kivétel egy nő volt, aki kitárta karjait egy felhő felé, és éles hangon állandóan azt kiabálta: – Hé, te szörnyű felhő, tűnj el! Mi nem vagyunk katonák! Tűnj el, hallod! – Ahhoz képest, amilyen élénknek látszott, furcsa módon semmi kísérletet nem tett, hogy átmenjen a hídon. Fiatal volt, buggyos nadrágot viselt, fején légvédelmi csuklya. Vállán tábori kulacs lógott, úgy volt öltözve, mint aki munkaszolgálatba készült. Senki nem nézett rá, aki a közelében volt. Én átmegyek a hídon. Nem tudok tovább tétlenül maradni. Igen, átmegyek, mondtam magamban, s elindultam egy fiatalember nyomában, akinek vérzett a válla, és amennyire csak lehetett, próbáltam nem lenézni a vízre. A híd kilenctizedénél felborult tehervonat zárta el az utat, de sok nehézség árán sikerült hason csúszva átvergődni. Pont a vonat alatt – odalent sekély volt a folyó – megláttam egy csomó vöröshagymát, amely kiborult, és halmokban hevert lenn. A menekülők, akik átjutottak a hídon, a Futaba-no-Szatóról a dombok felé mentek felfelé hosszú sorban, mintha valami állandóan a magasabban fekvő helyek felé szívná őket. Feljebb, a domb oldalán, két-három helyen is lángolt az erdő. Úgy látszik, csak azok tudják, milyen rettenetesen borzalmas az erdőtűz, akik maguk is hegyvidéken élnek. Ahogy tömegesen vonultak a tűz felé, a lámpának ütődő éjjeli lepkékre emlékeztettek. Jómagam gyermekkoromban láttam erdőtüzeket, és tudtam, milyen félelmetesek és veszélyesek; jól emlékeztem arra is, mennyi áldozatot követeltek. Négy-öt menekülő ment el mellettem, odaszóltam nekik: – Veszélyesek a hegyi tüzek! Lehet, hogy jelentéktelennek látszanak, különösen nappal, de valójában kiterjedtek, nagy területet borítanak be. Lefelé morajlanak a lángok, vörösre izzott kövek és sziklák gurulnak lefelé. De ők továbbmásztak fel a dombra, mintha semmibe se vennék, amit mondtam. Végül a keleti katonai gyakorlótér sarkánál kötöttem ki. Ameddig csak a szem ellát, itt is mindenfelé menekültek voltak; az embertömeg elárasztotta ezt az egész nagy területet. Itt is nagy volt a tolongás, a menekülők a dombok felé nyomultak. Eszembe jutott, mit is hallottam az árvízről – hogyan szivárog át, buzgárokkal, föl, a hátrább, magasabban fekvő területekre … Miután az volt a tervem, hogy először elmegyek a Hirosima vasútállomásra, elindultam a gyakorlótér széle mentén, keresztülvágva a dombok felé tolongó emberfolyamon. Kell-e külön mondanom, hányféle külsejű és állapotú embert láttam az úton lökdösődő száz és ezer ember között? (Mégis kénytelen vagyok – bármennyire fölöslegesnek tűnik is – néhány velük kapcsolatos dolgot lejegyezni, amelyek most éppen eszembe jutnak.) Számtalan emberre feketén rászáradt a vér, odatapadt, ahova éppen kifolyt, arcukról a vállukra és a hátukra, vagy a mellükre és a hasukra. Néhányan még mindig véreztek, de nem volt erejük hozzá, hogy tegyenek valamit ellene. Voltak, akik arra tántorogtak, amerre a tömeg éppen sodorta őket, karjuk tehetetlenül himbálódzott. Mások lehunyt szemmel mentek, ide-oda dülöngélve, amerre a tömeg lökte őket. Egy asszony kézen fogva vezetett egy gyereket, aztán rájött, hogy a gyerek nem az övé, nagyot kiáltott, elrántotta kezet, és elrohant. – Néni, néni – a gyerek, hat-hét éves fiúcska, panaszosan sírva futott utána. Egy apa szintén kézen fogva vezette gyermekét, de az a nagy tolongásban elszakadt tőle. Megpróbált átfurakodni a tömegen, újra meg újra a gyerek nevét kiabálta, míg valaki gorombán, többször megütötte, mert félrelökte az útból. Egy középkorú férfi öregembert vitt a hátán. Egy férfi egy alighanem beteg fiatal nőt vitt a hátán – talán a lányát. Egy asszony gyerekkocsira rakta a holmiját és a gyereket. Hirtelen átcsapott rajta az emberhullám, a kocsit összetörték, az asszony ráesett, és vagy húszan-harmincan, akik mögötte jöttek, sorban rázuhantak, mint a dominók. Aki nem hallotta, el sem tudja képzelni azt az iszonyú jajgatást. Egy férfi fali órát vitt, mint valami áldozati ajándékot, és az óra minden lépésnél tompa, megtört rugóhangot adott ki magából. Egy másik férfi halaskosarat vitt a vállán, amelyet egy horgászbot szövettokjához kötött. Egy mezítlábas asszony mindkét kezével ellenzőt formált a szeméhez, és gyámoltalanul sírdogált. Egy idősebb férfi asszonya derekára tette a kezét, részben támogatva, részben maga után vonszolva, a nő arca, karja és melle csupa vér volt. A férfi minden lépésénél erőtlenül előre hátra himbálódzott az asszony feje, vagy oldalt csuklott. Mindketten olyanok voltak, mint akik bármely pillanatban meghalhatnak, de a tömeg irgalmatlanul magával sodorta őket. Egy csaknem meztelen fiatalasszony meztelen csecsemőt hozott – a gyerek arca csurom vér -, szíjjal volt odakötözve az asszony hátához, de nem a szokásos módon, hanem úgy, hogy hátrafelé nézett. Egy férfi olyan szaporán szedte a lábát, mintha szaladna, de annyira beékelődjön az emberhullámba, hogy gyakorlatilag csak gyors helyben futásra volt képes …”

Folytatjuk

 

(Képek forrása: iconicphotos.wordpress.com; wikipedia.org; rarehistoricalphotos.com; Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve – A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 350-351. oldal)

(Forrás: maimanohaz.blog.hu, google.hu, wikipedia.hu)

 

Kustana Kusid
Inter Japán Magazin

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: