Ön most itt van:

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 1/5

Ibusze Maszudzsi (1898 – 1993) Hirosima prefektúrában, azon belül Kamo faluban született kisbirtokos paraszti családban. 1917-ben Tokióban francia és orosz irodalmat tanult a Vaszeda Egyetemen, valamint festészetet a Nihon Bidzsucu Gakkó-n (Japán Képzőművészeti Főiskola). Az 1920-as évektől írói elismertsége egyre nőtt. A második világháborúban Szingapúrban szolgált propagandista sajtómunkára kötelezve. Ezért nem volt jelen a hirosimai atomtámadáskor, ahol számos rokona áldozatul esett. Ibusze 95 éves korában, tüdőgyulladásban halt meg. Leghosszabb és legfontosabb regénye, A fekete eső (Kuroi ame, 1966) a hirosimai atomtámadásról szól. Ebben a művében az egyszerű emberek hétköznapi életét állítja feloldhatatlan ellentétbe az atommáglya borzalmaival. A családi történet szála egy unokahúg kiházasításának próbálkozásai mentén futnak, az atomcsapás pedig a történet helyszínén élő túlélők beszámolóin alapul. A történetben az unokahúg személye metafora, amely magával Japánnal van összevonatkoztatva. Mindkettő sorsa, aggodalomra okot adó, hiszen az atom kataklizma után elkövetkező időszakban – a súlyos csapások következtében – kérdéses, hogy új életet tudnak e kezdeni. Nyomasztó maga a kérdés: a tragikus sorsú Jaszuko (az unokahúg) és a japán nép – már sokadszorra – újra talpra tud e állni? Imamura Sóhei 1989ben filmet forgatott a regényből.

ibusze-maszudzsi-kep

 „Aznap reggel, amikor az atombombát ledobták – augusztus hatodikán -, a hirosimai Második Középiskola munkaszolgálatos egysége éppen buzdító beszédet hallgatott a Temma-hídon, vagy valamelyik másik hídon, Hirosima város nyugati részén. A tanulók abban a pillanatban tetőtől talpig megégtek, de a vezető tanár rávette az egész társaságot, hogy nagyon lassan énekeljék el a „Ha a tengerre megy…” kezdetű hazafias dalt. Amikor a dal véget ért, kiadta a parancsot: „Oszolj!”, és ő maga ugrott elsőnek a dagálytól megduzzadt folyóba. A fiúk is követték példáját. Csupán egyetlen növendék vergődött el hazáig, s tőle tudódott ki az eset. Állítólag ő is hamarosan meghalt.”

 ismeretlen-fotos-kepe-3-perccel-a-robbanas-utan

augusztus 6: Furuénál nagy villanás és dörrenés volt. Fekete füst emelkedett Hirosima fölé, mint amikor kitör egy vulkán.”

 fembe-egett-arnyek

augusztus 9: Ma újabb túlélők érkeztek, menedéket keresve. Vannak közöttük olyanok is, akiknek egy itteni munkással sincs semmiféle kapcsolata. Csaknem valamennyien sérültek. Sokuknak nincs rendes ruhája. Az egyik csomagot szorongatott, amelyben egy doboz volt, valakinek a hamvaival, madzaggal felakasztotta az ablak fölötti gerendára, és közben imát mormolt magában. Volt egy középkorú férfi is, aki piszkos ronggyal tekerte körül a nyakát, és az arca nyomasztóan durva volt. Valamiféle akasztófahumor sarkalhatta, mert három megíratlan postai levelezőlapot nyomott egy-egy ember markába, és így biztatta őket: – Ne tétovázzon. Írjon pár sort azoknak, akik aggódnak önért. Annyi lapot kaphat, amennyit akar…én gyártom őket. Csak tartsa meg nyugodtan, De csak itt, ne szóljanak másutt erről. Azt hiszem egy, kibombázott postahivatal körül, vagy más ilyen helyen találta ezeket a levelezőlapokat……Kellemesen hűvös este volt. Az öregúr levette a vasüst fedőjét, mert már forrt a víz, amikor odakint rettenetes, kékesfehér fény villant fel. Úgy tűnt, hogy keletről nyugat felé – tehát Hirosima belvárosától a Furue mögötti dombok felé villant.

 seizo-yamada-kepe-8-km-rol

Seizo Yamada által készített kép 8 km ről

Olyan volt mint egy hullócsillag, de akkora, mint sok száz nap együttvéve. Szinte ugyanebben a pillanatban hatalmas dörrenést hallottunk. – Ejha, valami nagy fény villant fel! kiáltott fel az öregúr. Valamennyien felugrottunk a kert szikláinak tövébe, vagy a fák törzse mögé bújtunk. A gyerekek leugráltak a teherautókról, és egymás hegyén-hátán tódultak ki a kapun, mintha valaki kergetné őket. Egyikük felbukott, nagy nehezen lábra állt, és elsántikált, valószínűleg a teherautó peremén ült, és a légnyomás lelökte. – Hátul van az óvóhely – mondta Nodzsima úr, de senki sem kelt fel, hogy odamenjen, ő m aga sem mozdult. A város felől hatalmas füstoszlop tört az égre, tisztán ki lehetett venni a kert fehér agyagfala fölött. olyan volt, mint egy tűzhányó füstje, vagy egy éles körvonalú felhőoszlop, egy azonban biztos: nem közönséges füst volt. Ahogy kuporogtam a térdem nem szűnt meg reszketni, ezért egy sziklához szorítottam, nem törődve a rajta lévő fehér, kis virágokkal. – Bizonyára valami új fegyvert vetettek be. – mondta Nodzsima úr egy szikla mögül. – Gondolod, hogy már biztonságban vagyunk? – kérdezte Nodzsima asszony. Lassan-lassan, ahogy az édesvízi rákok másznak ki a kövek közül, kikémleltünk a sziklák mögül. Végül kijöttünk a sziklakertből, a kapuhoz rohantunk, és meredten bámultunk a város irányába. Magasra felkúszott az égen a füst, és minél magasabbra jutott, annál jobban szétterült. Eszembe jutott egy régi fénykép, amely Singapore-ban készült, amikor az olajtartályok lángoltak. A felvétel közvetlen azután történt, hogy a japán hadsereg bevette a várost, és a kép olyan borzalmat keltő volt, hogy azon tűnődtem akkor, vajon meg lehet e bármivel is indokolni az ilyesmit. A füst egyre feljebb kúszott az ég felé és egy vízszintes felhőn át kinyomva, zátonyféle nőtt ki belőle, olyan volt, mint egy mint egy nagy esernyő, és úgy elfedte az eget, mint egy óriási szörnyeteg. Azon töprengtem, nem valamiféle olajbombát dobott-e le a B-29-es. Az asszonyok mind egyetértettek Nodzsima úr új fegyverről szóló elméletével. A kapun túl, a lejtő lábánál összeomlott egy zsúpfedeles kunyhó. A cseréptetős házakról a cserepeket lesöpörte a légnyomás.”

hirosimai-atomrobbanas-legi-felvetel-kep

 „Sókicsi éppen egy ronggyal törölgette és dörzsölte a nedves és csúszós csövet, amikor kékesfehér, lidércfényszerű ragyogás villant fel iszonyú dörej kíséretében. A csónak eleje megpördült, mintha a saját tengelye körül forogna, és a széle nekivágódott a szomszédos csónaknak. Ügyetlenül a csónak fenekére vetették magukat, és Sókicsi, aki felbukfencezett, beverte bokáját a csónak peremébe. Később azt látták, hogy a bambuszcsőnek a csónak palánkján túl kilógó része megfeketedett, a felvillanás vagy a robbanás hősége megperzselte. A cső másik fele megőrizte természetes zöld színét, és amikor megfordították, egy kevés langyos víz folyt ki a csónak aljába. A csónak széle, orra és fara megpörkölődött, de a vas horgonylánc ép maradt. A fedélzet sárga vitorlavászon borítása nem perzselődött meg, úgy látszik, a sárga szín visszaverte a felvillanó fényt. Ennek köszönhették, hogy nem égett meg, és nem hólyagosodott fel a bőrük, bár a sugárzás utóhatásait nem kerülhették el. Sókicsi is azért biceg, mert amikor bokája nekiütődött a csónak palánkjának, eltörött a csontja.”

 „A munkahelyemre igyekeztem, és mint rendesen, a Jokogava állomásra mentem, ott akartam felszállni a kabei vonatra. A vonat éppen indulófélben volt. Egy ismerős arcú vasutas állt a korlátnál, de a peronon nem voltak utasok. Ahogy felugrottam az egyik kocsiba, valaki megszólított: – Jó reggelt, Sidzuma úr! – A Takahasi Fésűsfonó tulajdonosnője állt mellettem. – Sidzuma úr – kezdte, és ujjaival hátrasimított egy tincset. – Tulajdonképpen nem helyes, hogy éppen itt kérem meg, de szükségünk volna a pecsétjére és azokra a papírokra, amiket a múltkor írt nekünk,úgyhogy……Az indulóban levő villanyvonat bal oldalától háromméternyire vakító tűzgolyó villant fel, és rögtön utána mély sötétségbe zuhantam. Úgy éreztem, fekete fátylat borítottak rám, amelyet azonban a következő pillanatban kiáltások, fájdalmas üvöltések hasítottak szét: – Húzzanak ki! Eresszenek! Szitkok röpködtek, és leírhatatlan hangzavar támadt. Az utasok kitódultak a vonatból. Leszorítottak a peronról, és az ellenkező oldalon sínekre löktek; valami puhára estem, ami asszonyi testnek tűnt, rám viszont egy másik súlyos test zuhant. Jobbra és balra is emberek hullottak egymásra. – Jaj, hagyjanak! – Amikor felordítottam, egy másik férfi is felkiáltott a fülem tövénél. – Eresszenek – a feje hozzápréselődött az enyémhez. Mindenki kiabált vagy nyögött körülöttem, nagy nehezen leráztam azokat, akik rajtam feküdtek, és felálltam. Minden erőmet összeszedve jutottam csak ki, másokat félrelökve az útból, míg végül, hátulról löködve, valami kemény dolognak ütköztem. Amikor rájöttem, hogy az a peron széle, könyökömmel félrelöktem a többieket az útból, és felkapaszkodtam rá. Itt már több volt a kiáltozás, mint a nyögés. Lehunytam a szemem, testem beékelődött a sodródó tömegbe, léptem egyet, aztán újra egyet és megint, míg végül ismét valami keménynek ütköztem. Felnéztem, és láttam, hogy egy oszlop; kétségbeesetten belekapaszkodtam. Szorosan körülfontam karjaimmal, e így is irgalmatlanul téptek és ütöttek. Jobbra löktek, majd a következő pillanatban ismét balra taszigáltak, sokszor hajszál híján elsodortak az oszloptól. Ilyenkor mindig összepréselődött a karom, testem és állam az oszlopnak dörzsölődött, a vállam úgy fájt, mintha le akarna szakadni. Tudtam, hogy elegendő, ha elengedem magam, és hagyom, hadd sodorjon a tömeg, mégis, valahányszor elkapott a hullám, kétségbeesetten az oszlopba kapaszkodtam, nehogy elsöpörjenek. Az volt az első benyomásom, hogy a B-29-es mérgező bombát dobott le, amely vakságot okoz, és a vonat volt a közvetlen célpont. Végre minden lecsillapodott körülöttem. Lassan és félénken megpróbáltam kinyitni a szememet. Úgy tűnt, a látóteremet könnyű, barna köd homályosítja, és fehér, krétaszerű por hull az égből. Egy lelket sem láttam a peronon. Egy pillanattal azelőtt iszonyú hangzavar, most meg még vasutast se láttam az állomásépületben. Nyilván elég sokáig kapaszkodtam becsukott szemmel az oszlopba.”

 „Miután hazatértem, rájöttem, hogy azért van sötét, mert fekete füstfelhők borítják az eget. Nagynéném és nagybátyám éppen keresésemre akart indulni. Sigemacu bácsi Jokogava állomáson tartózkodott, amikor a bombát ledobták, és a bal arcán megsérült. A ház egyik sarka megdőlt, de Sigeko néninek nem történt baja. Én magam nem is vettem észre, amíg Sigemacu bácsi fel nem hívta rá a figyelmemet, hogy olyan a bőröm, mintha sárral fröcskölték volna le. Ugyanígy a fehér, rövid ujjú, blúzom is bepiszkolódott, és a szennyezett helyeken tönkrement. A tükörbe nézve láttam, hogy mindenütt hasonló pettyek vannak rajtam, kivéve ott, ahol a légvédelmi csuklya takart., Ahogy az arcomat néztem, hirtelen eszembe jutott, hogy amikor Nodzsíma úr beültetett bennünket a feketén bérelt csónakba, már akkor fekete zápor hullott ránk. Azt hiszem, mindez délelőtt tíz körül történt. Viharos fekete felhők nyomultak felénk a város irányából, és sugárban ömlött belőlük az eső, majd hirtelen elállt. Hideg volt, annyira hideg, hogy dideregtünk, noha nyár közepe volt. Nyilván sokkot kaptam. Végül már azt sem tudtam pontosan, nem akkor kezdett-e el esni, amikor még a teherautóban ültünk. Alighanem hirtelen kerekedett a zápor, és ugyanolyan gyorsan el is állt, mintha csak becsapott volna minket. Csalóka zápor volt. A díszkútnál megmostam a kezemet, de a foltokat még szappannal sem tudtam eltávolítani, olyan erősen tapadtak a bőrömhöz. Nem tudtam, mi lehet. megmutattam Sigemacu bácsinak. Tulajdonképpen lehet, hogy olaj egy olajbombából. Azon tűnődöm, nem olaj bombát dobtak-e le – mondta. Aztán az arcomra pillantott, és így folytatta: – Vagy talán mérges gáz, valami sárhoz hasonló, de jobban tapadó anyag. Igen, talán mérgesgáz-bomba volt. – Újra rám nézett, és így szólt: – Vagy talán nem is az ellenségtől származó mérges gáz; lehet, hogy egy felrobbant japán katonai raktárból fröccsent szét valami. Lehet, hogy egy kém vagy valaki gyújtotta föl a tüzérségi raktárat. Lehetséges, hogy volt ott a japán hadseregnek valami titkos fegyverraktára. Én Jokogava állomáson voltam, amikor a bomba robbant, és a vágányok mentén jöttem vissza, de semmiféle fekete esőt nem láttam. Azt hiszem, olaj fröccsent rád. Ha valóban mérges gáz, gondoltam, akkor ez a vég. Megrémültem, és rettenetesen elszomorodtam. Akárhányszor mentem is a díszkúthoz mosakodni, a fekete eső foltja nem jött le. Ha ruhafestéknek nézzük, akkor tagadhatatlanul kitűnő minőségű.”

 gyermekek-az-atomcsapas-utan-kep

„Akkor egy fiatal fiú rohant előre mellettünk, és azt kiabálta: – Bátyám, bátyám! Rövid ujjú ing volt rajta, lábszárán cafatokban lógott a nadrág, és vászoncipőt viselt. – Bátyám, én vagyok. Bátyám, én vagyok! A fiú megállt egy acélsisakos fiatalember előtt, aki az ellenkező irányból jött. A fiatalember szintén megállt, és bizonytalan hangon azt kérdezte: – Ki vagy te? – és látszott, hogy kissé húzódik tőle. Takahasi asszony és én megálltunk, és figyeltük őket. A fiú arca fel volt dagadva, mint egy labda, színe fehéres hamuszürke. Haja és szemöldöke is eltűnt. Nem lehetett ráismerni. – Bátyám, én vagyok! Na, bátyám! A fiú felnézett a fiatalember arcába, de az savanyú képet vágott, mint aki nem tudja felismerni. – Mondd meg, hogy hívnak, és melyik iskolába jársz. – Szukune Kjuzó. Hirosimai Első Középiskola, első osztály, második csoport. A fiatalember kicsit hátrább lépett óvakodón, – Úgy, de ha Kjuzó lennél. … Kjuzó lábszárvédőt hord. És pamutkimonóból átalakított, kék pettyes inge van. – Bátyám, eltűnt a lábszárvédőm! És a pettyek helyén csupa lyuk keletkezett. Mindez akkor történt, amikor a bomba robbant. Bátyám, ismerj meg engem! Az ing valóban merő lyuk volt, de a fiatalember még mindig habozott. – Ha, ha látnám az övet … az öv nagyon különös volt. – Erre gondolsz, bátyám, ugye? Nyersre égetett kezeivel gyorsan levette övét, és odanyújtotta a fiatalembernek. Olyan bőrszíjból készülhetett, amilyennel a vesszőből font ládákat kötik fel, és a barna fémcsat mellett hasonló színű, forgó cső volt rajta. – Ez az! – A fiatalember hangja elcsuklott. – Kjuzó! Leguggolt a fiú mellé, hogy visszategye rá az övet. Takahasi asszony és én továbbmentünk.”

 robbanas-kep-a-tengerrol

„Általában a kocsiban megoszlottak a vélemények, egyesek azt állították, hogy a villanást kísérő zaj egyetlen robbanás volt, mások viszont úgy vélték, hogy hatalmas erejű dörgést hallottak. Én személy szerint aligha nevezném robbanásnak, szerintem kifejezetten dörgés volt. A robbanás középpontja nagyjából a Teidzsi-híd környékén lehetett. Azok, akik egy-két kilométer sugarú körön belül tartózkodtak, azt mondták, hogy semmiféle robbanáshangot nem hallottak, akik viszont öt kilométernyire voltak, egyöntetűen azt állították, hogy a villanás után néhány másodperccel dörgő hangot hallottak. Talán a robbanás vagy a légnyomás hangja lehetett. Ezzel egyidejűleg a légnyomás kitörte az ablakokat, és a házuk nagyot ingott. Én medúza formának láttam azt a gomolyfelhőt, mely a robbanáskor az ég kellős középén megjelent. Bizonyára másnak tűnt attól függően, hogy közelebbről vagy messzebbről látta az ember. Az utasok közt olyanok is voltak, akik gomba formájúnak látták.”

 „A szentély mellett az utcán az emberek fejét és vállát valami porhoz vagy hamuhoz hasonló anyag borította. Egy sem volt közöttük, aki ne vérzett volna. Vérzett az arcuk, fejük, kezük, a mezteleneknek pedig vér csorgott a mellükből, hátukból, combjukból, vagy egyéb testrészükből. Egy asszony, akinek az arca annyira meg volt dagadva, hogy mindkét oldalon lelógott, mint egy pénzeszacskó, kiterjesztett karokkal járkált, mint egy kísértet.

sebesultek-menete

Egy férfi, akin egy öltés ruha sem volt, előrehajló testtel, rángatózva ment az úton, két keze a lába közé lógott, olyasvalakihez hasonlított, aki a községi nyilvános fürdőben a medencébe akar lépni. Egy kombinés nő nyögdécselve, kimerülten futott az úton. Egy másik kisbabát vitt a karján, és kiabált: “Vizet! Vizet!” Két kiáltás között a kisbaba szemébe fújta a lélegzetét. A gyerek szemét valami hamuszerű anyag borította. Egy férfi teljes erejéből ordított, asszonyok és gyermekek jajveszékeltek futás közben. Csupa fájdalmát panaszoló ember. Egy férfi az út szélére zuhanva, égnek nyújtott karokkal, kétségbeesetten kalimpált a lehullott cseréphegy mellett, idősebb nő kezét összekulcsolva, elmélyülten imádkozott. Egy arra haladó, félmeztelen férfi nekiütközött. majd továbbrohant, trágár szitkok özönét zúdítva rá. Egy férfi céltalanul lődörög.

Folytatjuk:

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 2/5

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 3/5

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 4/5

Ibusze Maszudzsi: A fekete eső 5/5

(Képek forrása: iconicphotos.wordpress.com; wikipedia.org; rarehistoricalphotos.com; Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve – A fényképezés kultúrtörténete, Typotex Kiadó, 2015, 350-351. oldal)

(Forrás: maimanohaz.blog.hu, google.hu, wikipedia.hu)

Kustana Kusid
Inter Japán Magazin

 

Ajánlott bejegyzések

%d blogger ezt szereti: