Hum Attila: A túlélő bűntudata

Azt mondják, ha az embert megérinti a halál szele, sok mindent átértékel magában. Más dolgok válnak fontossá, és amiket addig fontosnak hitt jelentéktelenné fakulnak.
A munkám során gyakran találkozom olyanokkal akik túléltek baleseteket, katasztrófákat, erőszakos bűncselekményeket, és ezáltal megváltozott az életük, az életszemléletük.
A magam részéről sosem értettem meg igazán az efféle lelki és szellemi változásokat, hittem bennünk, leírtam őket, de sosem tudtam felfogni azok valódi mibenlétét. Talán ez az újságírás legridegebb momentuma: megírni valamit, amit nem vagyunk képesek megérteni!
Az évek alatt megtanultam ezzel együtt élni, s cseppet sem zavart, hogy mások élményeit kellett papírra vetnem, sőt! Így utólag azt kell mondjam sokkal könnyebb mások emlékeit megfogalmazni, mint a sajátomat. Ennek oka talán az emlékek intenzitásában és komplexitásában rejlik- a szagok, a hangok és a képek összetett kavalkádjában-, valamint abban, hogy egy-egy ilyen emlékképet újra átélni rosszabb, mint magát az eseményt.
Hányszor, de hányszor ültem éppen így a gép előtt, mint most. Hányszor, de hányszor igyekeztem kipréselni magamból ezeket a sorokat, de mindhiába. Az agyam valahogy mindig lefagyott, mikor sorra akartam venni annak a bizonyos napnak az eseményeit. Azonban ahogy lenni szokott az ember mindenen túl jut előbb vagy utóbb, pusztán elég megtalálnia a továbblépéshez való okot.
Az enyémet Zuki Akeminek hívták, és tizenhét éves volt.
A „Túlélők bűntudata”- mondják a pszichológusok, de valójában fogalmuk sincs, milyen lélekszaggató kételyek bukkannak az ember elméjének felszínére, mikor rádöbben, hogy míg ő a sors furcsa, mondhatni kegyetlen szeszélyéből életben maradt, addig sokan nem voltak ilyen szerencsések. Szülők, gyermekek, testvérek, rokonok, szomszédok, vagy csak az az idegen, akit a baj sodort mellénk, aki megmentette az életünket, és aki az utolsó pillanatban még emberfeletti erővel szorította a kezünket. Aztán a végzet elragadta a karjainkból…
…leírhatatlanul kétségbeejtő.
Zuki Akemi megmentett. E sorok leírásával az ő emléke előtt kívánok tisztelegni.
Magán jellegű ügyben utaztam Japánba, ahol a családunk egy régi barátja éttermet üzemeltetett egy kisvárosban. Ő hívott meg magához vendégségbe, én pedig örömmel fogadtam el a lehetőséget, mert mindig is érdekelt a Felkelő Nap, európai szemmel már-már mitikus Országa. Ezért is örültem kifejezetten, hogy nem a globalizációtól fertőzött nagyvárosok
egyikébe, hanem egy ettől mentes vidéki településre juthatok el, ahol talán még felfedezhető a több ezer évre visszatekintő múlt lábnyoma. Nem kellet csalódnom, bár a centrumban megjelentek már a modern építészet földrengés biztos puzzle-épületei, azért így is akadt látni való bőségesen. Igen, Minamisanriku maga volt az éden számomra, aztán egy csapásra pokollá változott…
Hosszú és fárasztó repülő- és egy rövidebb vonat út után érkeztem meg abba a tengerparti városkába, ahol Kőházy László, apám gyerekkori jóbarátja élt a családjával. Laci bácsi a hetvenes évek derekán költözött Japánba, aztán itt is nősült meg, és végképp itt ragadt. Ahogy ő írta egyszer egy levelében: „Elbűvölt engem ez az ország az első pillanattól kezdve! Annyira más, mint az Otthon, és mégis olyan hasonló! Nem érzem magam számkivetettnek! Az emberek errefelé nagyon kedvesek, udvariasak, szorgalmasak és becsületesek, a kapzsiságot nem is ismerik. Képzeld, egyik délután bementem egy pékhez, és friss kenyeret kértem, mire ő a legnagyobb sajnálattal közölte, hogy az ő kenyere már reggeli sütésű, de a szomszéd utcában van egy másik pékség, ott éppen ilyen tájban készítik a kenyereket, menjek oda! El tudod képzelni az ilyesmit nálunk odahaza?”
A kedves pocakos öregúr, aki az egykori iskolai kézilabda csapat jókötésű kapitányából lett, kitörő örömmel fogadott a pályaudvaron. Ha ezer szám lett volna, akkor se tudtam volna minden sziporkázó kérdésére válaszolni. Érdeklődött apám felől, az otthoni politikáról, a gazdaságról, az életről és általában véve mindenről, ami Magyarországgal kapcsolatos volt. Még aznap este bemutatott a családjának; a feleségének Kae-nek, a lányának Eiko-nak, és a fiának Bunmei-nek, másnap pedig meglátogathattam a város központjában álló Kő Csárdát, vagyis helybeli elnevezésén az Ishi Tabān-t. Az épület ó-japán stílusban épült, pagodás tetejű, aranyozott tornácú, gyönyörű kis ékszerdoboz volt, melyhez takaros kerten át vezetett az út. A sodzsiajtó két oldalát vicsorgó sárkányszobrok őrizték, s a bejárat fölött egy japán és egy magyar lobogó lengedezett a lágy szellőben. Odabent minden négyzetcentiméteren a magyar kultúra uralkodott. Régi címeres zászlók, térképek, különféle népi motívumokkal ellátott kelmék függtek a falakon, de voltak ott páratlan kivitelezésű Zsolnay és Herendi porcelánok, magyar feltalálók és találmányaikról szóló érdekes plakátok, s a pult felett üveges szekrényben egy középkori mintára készült huszárszablya is lógott.
A következő három napban bejártam a környék minden nevezetességét, és épp arra készültem, hogy Bunmei idegenvezetésével felkeresek egy helyi néprajzi múzeumot, mikor a feje tetejére állt a világ.
Az órámra pillantottam, ami a helyi időt mutatta. Húsz perc volt még háromig, amikor is találkoznom kellett a fiatal fiúval, aki apja kérésére mindenhová elkalauzolt. Igazán hasznos segítőtársnak bizonyult, mivel nem csak, hogy mindent ismert a városban, de még beszélt magyarul is.
Úgy gondoltam eszek még valamit, mielőtt neki vágunk a múzeumnak. Épp egy kis kifőzde felé tartottam, amikor megmozdult a talpam alatt a föld. Sosem éreztem még ilyesmit, és fogalmam sem volt mit kell tennem. Nem úgy a helyiek, akik a pánik legkisebb jele nélkül tették a dolgukat tovább, mintha mi se történt volna. Aztán a rengések rohamosan erősödni kezdtek, ekkor már többen is félbehagyták addigi tevékenységüket. Figyelmeztető szavak csattantak, valaki japánul kezdett kiáltozni tőlem nem messze, s az emberek körülöttem egyetértően bólogattak. Rémület kúszott a tagjaimba, s már nem tudtam a földmozgástól, vagy a félelemtől reszketek mint a nyárfa levél. Tőlem alig néhány lépésnyire az aszfalt recsegve ketté nyílt, víz spriccelt a felszínre egy elpattant vezetékből. A tér körül parkoló autók riasztóinak vijjogása idegtépő kakofóniává egyesült  a mindenfelé felhangzó figyelmeztető szirénák sikolyával, a recsegő-ropogó épületek zajával, a szilánkokra robbanó üvegek csörömpölésével és a föld rettentő morajlásával. Leszámítva a vezényszavakat kurjongató férfihangot azonban, az emberek szokatlanul csendesek tűntek. Nem értettem, hogyan tudnak ilyen higgadtak maradni, miközben engem valósággal fojtogatott a vakrémület.
Aztán amilyen hirtelen kezdődött, olyan váratlanul abba is maradt az egész, bár nekem egy örökkévalóságnak tűnt amíg tartott.
Néhányan megkönnyebbülten nevettek, mások a dolgukra indultak kifejezéstelen arccal.
Elképedve néztem, ahogy a helyiek az egész helyzetet kezelik, mintha az efféle földmozgások mindennaposak lettek volna errefelé, pedig biztos voltam benne, hogy nem így van.
Háromnegyed három volt.
Öt perccel később, mikor már csak a szétrepedt úttest, és a földön szerteszét heverő üvegtörmelék emlékeztetett az iménti eseményekre, megint megszólaltak a szirénák.
A vidáman takarító kifőzdés keze azonnal megállt a mozdulat közepén. Riadalmat olvastam le az arcáról, s tapasztalva az emberek iménti viselkedését, komolyan pánikba estem.
Körülöttem emberek rohantak, éles kiáltások harsantak, az iménti hidegvérnek nyomát sem láttam. Épp csak velem nem törődött senki. A hangszóróból egy kislányos női hang ugyan folyamatosan hadart valamit, de én abból semmit nem értettem.
Aztán valaki megragadta a karom. Hátrafordultam, azt hittem talán Bunmei az, de tévedtem. Egy fiatal lány- legalább tíz évvel fiatalabb nálam- aki kék iskolai köpenyt viselt, karolt belém.
– Tsunami ga kite iru!- mondta hevesen a tenger felé mutatva, aztán megpróbált magával húzni. Ellenálltam, nem értettem mit akar.
– Nem értem!- törtem angolul, és megráztam a fejem.
– Tsu-na-mi!- tagolta, és megint a tengerre bökött.
Ó, ezt már nagyon is felfogtam.
Rohanni kezdtünk, hagytam, hogy ő vezessen. Közben egyszer sem mertem hátrafordulni, nehogy megint látnom kelljen a horizontot elfoglaló, hétszáz kilóméterperórával felénk száguldó árnyat.
A lány egy fehér épületre mutatott futás közben, aminek jókora rádiótorony állt a tetején. Arra felé tartottunk.
Húzott, egyre csak húzott magával.
Mire odaértünk már hallottam a több millió tonnányi őrjöngő víztömeg dübörgését.
Az épület ajtaja nyitva állt, de odabent nem volt senki.
A lépcső egy tágas aula túloldalán állt, mellette liftajtók.
Meg akartam nyomni a hívó gombot, a lány azonban tovább ráncigált a lépcső felé. Követtem.
Kettesével-hármasával szedtük a fokokat, de még így is egy örökkévalóságnak tűnt mire elértük a tetőre vezető vasajtót. Az tárva-nyitva állt, kirohantunk a szabadba.
Eddig nem éreztem a félelmet, mikor azonban megláttam a part felé hömpölygő szökőárat, elemi erővel sújtott le rám a kétségbeesés.
Meg fogok halni– gondoltam bénultan.
Egy kis kéz simult a tenyerembe, szinte alig éreztem a testemet átjáró dermedtségtől.
Kábultan néztem a lányra, aki minden erejével megpróbált a torony felé ráncigálni.
Az agyam tompa volt, de azért tettem néhány bizonytalan lépést az acélmonstrum felé.
Egyetlen pillanat, vagy talán hosszú percek teltek el így, mire elértük a felfelé vezető létre alját, s mászni kezdtünk felfelé? Nem tudom megmondani, de a mai napig magamat hibáztatom, azért ami ez után történt.
Aki nem látott még közvetlen közelről ilyesmit, el sem tudja képzelni micsoda rettentő pusztító erőt képes életre hívni a természet. Aki nem élte át, fogalma sem lehet róla, milyen jelentéktelen az ember ehhez az erőhöz képest…
…megállíthatatlan…felfoghatatlan…
Egy valahonnan letört vasdarab döfte át a jobb combomat, miközben felfelé kapaszkodtunk a szökőár előfutáraként érkező hideg szélben. A fémcsövet az épületnek csapódó víztömeg okádta ki magából, s mint a puskagolyó hasította ketté a levegőt, majd egyenesen a lábamba fúródott. Felsikoltottam a  hirtelen fájdalomtól, s kis híján elvesztettem az eszméletemet. Alig tudtam megkapaszkodni a létra fokain. Félájultan csüngtem, miközben a víz már a bokámat nyaldosta. Csak a létrát körül ölelő biztonsági rács nem engedte, hogy magával húzzon az ár.
A lány, aki eddig előttem haladt, elkezdett visszafelé mászni, már majdnem elért, mikor a torony néhány csavarja engedett a roppant tömeg nyomásának, s a létra egy szakasza dőlni kezdett. Éppen az, amelyiken mi voltunk. Valami fejbe vágott, talán az acélszerkezet egy darabja, nem tudom, de mintha hirtelen sötétség ereszkedett volna a világra körülöttem…
Az elmémre boruló homályon túl is érzékeltem, ahogy egy rúgkapáló test száguld el mellettem. Egy reflex szerű ösztönös mozdulattal kinyúltam, s még sikerült elkapnom a lány kezét, mielőtt belezuhant volna az alattunk fortyogó vízbe.
A létra dőlését végül a villámhárító sodrony állította meg.
A tudatom különös módon kitisztult, szinte nem is éreztem már a lábam felől áramló fájdalmat.
– Minden rendben lesz!- üvöltöttem magyarul, bár a szörnyű robajától a saját hangomat sem hallottam.Ű
– Minden rendben lesz!- ismételtem, de csak áltattam magam. Semmi sem lett rendben. Bal karommal magamhoz szorítottam a torony reszkető vasát, jobbommal a lányt tartottam az ár ellen, közben veszettül kiabáltam a valamivel felettünk kuporgó alaknak segítségért. Az öltönyös japán férfi lenézett, és azonnal mászni kezdett lefelé, ahogy megpillantott minket.
Vicsorogtam a megpróbáltatástól, s minden maradék akaraterőmet erre az egy erőfeszítésre összpontosítottam. De minden igyekezetem ellenére eljött a pillanat, mikor a lány törékeny kis ujjai csúszni kezdtek a markomból kifelé. Nem bírtam tartani mindkettőnket, és a segítségünkre induló férfi nem ért el minket a kettészakadt vaslétra még helyén lévő részéről. Nem tudott segíteni rajtunk, s a lány is tudta ezt. Láttam a szemében. Láttam ahogy elfogadja ennek tényét.
– Watashi ni ikou!- kiáltotta. Nem értettem mit mond, de ahogy feszegetni kezdte a kezét rémülten ráztam a fejem.
– Nem!- üvöltöttem, és megpróbáltam feljebb húzni, de végül én is csúszni kezdtem lefelé. Pánikba estem, ösztönösen felfelé rúgtam magam. Eszemet vesztve küzdöttem az életemért, ekkor ütötte meg fülem a vékonyka hang.
– Onegaishimasu!- nézett rám, aztán erejét megfeszítve kitépte a kezét az enyémből. A rettentő sodrású árhullám egy pillanat alatt elragadta őt, szinte azonnal eltűnt a szemem elől.
Zokogva toltam fel magam az oszlopon, s két kézzel karoltam bele a hideg acélba. Sosem éreztem magamat még ilyen elhagyatottnak és gyengének, mint akkor. Talán könnyebb lett volna abban a pillanatban mindent feladni, egyszerűen elengedni a rádiótornyot, és hagyni, hogy a tenger engem is elsodorjon. Valami mégis életben tartott, de csak később jöttem rá mi is volt az, ami nem engedte, hogy végezzek magammal.
Ő.
A lány, akinek még a nevét sem tudtam, és akit akkor láttam életemben először és utoljára. Őneki, aki meg mentette az életemet, és végül feláldozta magát azért, hogy én, a számára idegen turista tovább élhessek.
Az ezt követő órák valahogy kiestek az emlékezetemből. Csak mások elmondásából tudom, hogy miután elvonult az ár, mentőhelikopter jött értünk, de addigra már egyáltalán nem voltam magamnál. A fejemet ért ütés, és az erősen vérző combsérülésem teljesen legyengítettek.

A kórházban tértem magamhoz. Jobb karomból infúzió csöve szaladt ki, valahol a látószögemen kívül gép pittyegett ütemesen. A fejem fájt, de korántsem elviselhetetlenül, a lábamat azonban nem éreztem. Megpróbáltam megmozdítani de nem ment. Egy nővér lépett a szobámba, bizonyára az életjeleimet figyelő műszerek tájékoztatták az ébredésemről.
– Üdvözlöm, hogy érzi magát?- hibátlanul beszélt angolul.
– Mint akinek a nyakába zúdult az egész óceán, aztán fejbe verték egy vasrúddal!- feleltem magyarul.
– Elnézést, nem értem! Beszél ön angolul?- kérdezte, én bólintottam.
– Jól vagyok, köszönöm.- mondtam, de úgy tűnt nem győztem meg, mertvizsgálgatni kezdett.
– Nem érzem a lábam? Ez normális?- a tekintete rám villant. Szomorúságot láttam benne.
– Sajnálom uram, de a lába túlságosan komoly sérüléseket szenvedett, amputálnunk kellett.- a szavak úgy koppantak az elmémben, mintha magasról lezúduló sziklák dörömböltek volna a koponyámban.
– Ne…
Hogy pontosan mit éltem át, amikor megtudtam, hogy levágták az egyik lábamat, az egy hosszú történet, és mindamellett méltatlan lenne saját veszteségemet a Japán Nemzetet ért katasztrófa méreteivel mérlegre tennem.
Minden esetre sok időnek kellett eltelnie, mire újra rátaláltam önmagamra. A rehabilitációm java részét japánban töltöttem, ez idő alatt két említésre méltó dolog történt még:
Az ébredésem harmad napján egy középkorú házaspár látogatott meg. Mindketten öregebbnek látszottak a koruknál, a férfi bőre szürke volt akár a hamu, a nőnek felduzzadtak kisírt szemei.
– Az én nevem Zuki Daichi, feleségemé Zuki Hiroko, mi vagyunk Akemi szülei. Szeretnénk megköszönni, hogy próbáltad megmenteni lányunkat…- erre már a férfi szemei is megteltek könnyekkel. A hangja elcsuklott.
– Én tartozom köszönettel, ha ő nincs, akkor én lennék most halott!- feleltem szintén angolul.
Aztán együtt sírtam velük.

Egy másik alkalommal egy egyenruhás rendőrtiszt látogatott meg. Karján gyászszalagot viselt, vonásain rideg maszk ült, de a szemei bánatot hordoztak.
– Uram, úgy tudom, hogy ön Kőházy úr barátja. Sajnálattal kell értesítenem…
Szinte nem is hallottam mit mond, miközben egyik súlyos teher után a másik gördült a lelkemre.
A fájdalom ködén át bámultam magam elé, mígnem arra eszméltem, hogy a rendőr szertartásos tisztelettel emeli felém az egykoron a Csárda falán lógó kardot. Átvettem tőle, és az ölembe fektettem.
Ennyi maradt apám egykori barátjából és a családjából. Egy tengervíztől rozsdás, öreg kard, ami most, mikor eme sorokat írom itt fekszik épp mellettem az asztalon, és néma csendben siratja egykori gazdáját.

A túlélők bűntudata…
Miért én?
Miért nem Akemi, vagy Bunmei, vagy Eiko, vagy az a közel huszonötezer ember, akik odavesztek aznap?
Miért én?
Isten útja egyáltalán nem kifürkészhetetlenek!
A válasz mindig meglelhető, csak figyelni kell!
Miért én?
Azért, hogy elmondhassam a történetüket!

Talán sokak szemében nem illik
egy amatőr írótól, hogy ajánlást
írjon egy-egy művéhez,
én mégis megteszem:
Ajánlom ezt a pár sort a Japán Nemzetnek és hősi halottjainak!
És mindazoknak, akik elvesztettek valakit azokban a napokban,
s azoknak is, akik túlélték, s máig magukon viselik ennek terhét!


Ajánlott bejegyzések